A nácik köztünk vannak

Írta: Népszava - Rovat: Hírek - lapszemle

Nem kellene már meglepődni, hiszen nem új keletű álláspont, amelyet a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) néven működő civil szervezet ismét megfogalmaz – tudniillik azt, hogy a holokauszt tagadását szankcionáló törvényre márpedig nincs szükség. 

Forrás: Népszava

 

 

Éspedig azért nincs, mert ebben a vonatkozásban ráhagyatkozhatunk a társadalom immun­reakciójára; a büntetőjog eszköztára itt nem alkalmazandó. Ha ugyanis az állam tiltaná a holokauszt tagadását, azzal mintegy táplálná a gyanút, hogy mégiscsak lehet valami alapja a neonácik szövegének.

Ez utóbbi, megejtő érvet két napja hallhattuk kifejteni a TASZ elnöke által, akit abból az alkalomból interjúvolt meg a Klubrádió reggeli műsora, hogy a holokauszt emléknapján a magyar posztnyilasok egy csapata akadálytalanul felvonult Budapesten. Dénes Balázs a maga részéről persze elítéli ezt, mert az ő civil immunrendszere rendben van, de a rendőrség tanácstalanabb volt. Miután a tüntetés bejelentői elmulasztották őszintén közölni a hatósággal, milyen céllal óhajtanak demonstrálni, megkapták az engedélyt, amikor pedig, amúgy menet közben előkerültek a félreérthetetlen transzparensek, a kísérő közegek elbizonytalanodtak, vajon beavatkozzanak-e, és ha igen, milyen jogcímen is tehetnék.

Mert Magyarországon nincs törvényhely, amelyre ilyenkor hivatkozni lehetne. A szabadságjogok védelmezői szerint helyes is, hogy nincs; Dénes Balázs szíves közlése szerint a holokauszt nyilvános tagadása ugyanis nem fenyeget nyilvánvaló és közvetlen veszéllyel (clear and present danger), és ezért az Amerikából átvett liberális felfogás jegyében a jogvédők úgy vélik, a véleménynyilvánítás szabadsága nem korlátozható.

Fájdalom, ez a steril, mondhatni lombikgondolkodás egyre veszélyesebb. Nyilvánvalóan és közvetlenül. Egyszerűen azért, mert jóhiszemű, naiv és lefegyverző – egy olyan világban, amelyben a rasszista erőszak napról napra eszkalálódik. Nehéz elhinni, hogy a TASZ munkatársai, vagy akár mások, akik a liberális dogmák talaján eleddig a társadalom immunrendszerére próbáltak hivatkozni és hagyatkozni, ne látnák, hogy a rendszerváltás óta eltelt húsz év során hová jutottunk. Pontosan oda, ahová a nyugati demokráciák pluralizmusa már jóval korábban: a neonáci eszmevilág feltámadásához, a fenyegető masírozásokhoz és a mind gyilkosabb atrocitásokhoz. A különbség mégis szembetűnő. Európa azon országaiban, amelyek a történelmi fertőzöttség okán különösen érzékenyek a nácizmus reinkarnációjára, az állam üldözni rendeli a gyűlöletkeltést, jelesül a holokauszt tagadását is, hiszen például Ausztriában és Németországban ez utóbbi bűntett (igen, bűntett!) veszélyességét nem vonják kétségbe. Feltehetően azért, mert a múlt tanulsága része a társadalmi tudatnak.

Mivel argumentálható viszont, hogy a magyar jogalkotók régóta elhárítják maguktól ugyanezt a felelősséget? Sok százezer állampolgár egykori deportálása és többségük legyilkolása nem elegendő indok egy olyan törvény megalkotására, amely a borzalmas tény tagadását szankcionálná? A társadalmi immunitásba vetett hit és reménység szép dolog, de nem zárja ki és nem is pótolja a törvény normateremtő állásfoglalását. Ellenkezőleg: stimulálhatná a civil immunrendszert. Épp azáltal, hogy a tisztességes társadalom nevében használja a jogállam eszközeit. Kivált akkor, amikor egyre világosabb, hogy a normák félreérthetetlen kijelölésére nem utolsósorban azért van szükség, mert a társadalmi immunitás túlságosan gyenge, hogy azt ne mondjuk, jobbára befuccsolt.

Az igazi botrány ugyanis nem az, hogy pár száz ilyen-olyan uniformisba bújt „nemzeti érzelmű” rasszista utcai provokációkkal igyekszik felhívni magára a közfigyelmet. Mert sajnálatosan igaz ugyan, hogy a jogalkalmazók ezeket a meneteléseket és mind gyalázatosabb gyűléseket sem képesek – avagy akarják – megakadályozni, de mindez mégiscsak egy sokkal mélyebben húzódó „szellemi” áramlat felszíni kirakata.

A nácik itt vannak közöttünk. Meg a szimpatizánsaik, és mindazok, akik cinikus politikai számításból, netán csak kényelmes közönnyel eltűrik őket. Ők nem vonulnak fel a városokban és a falvakban, nem festenek plakátokat, nem bújnak egyenruhába. Csak értelmiségi létükre cikkeket írnak fasisztoid lapokba és fórumokra, interjúkat adnak ugyanezen orgánumoknak, hagyják a fényképüket olyan folyóiratok címlapjára tenni, amelyek „irányultsága” vitán felül egybeesik a szélsőjobboldal törekvéseivel. Mások csak hivatalból eltűrik – mondjuk az ügyészségen –, hogy a náci ideológia „klasszikusai” hosszú évek óta bőséges kínálatban kinyomtassanak, és folyamatosan ott álljanak némely polcokon. Megint mások elszabotálják bizonyos megmozdulások és szervezkedések ügyében az akár utólagos vizsgálatokat. És szép számmal akadnak, akik közéleti terepet, fellépési lehetőséget, publikációs csatornákat kínálnak az ultraradikalizmus keretlegényeinek.

Ami a mai utcán a maga viszolyogtató valójában megjelenik, az csupán a „látványpékség” – ám többéves, szívós háttérmunka szörnyű eredménye. Ez tette lehetővé, hogy a két világháború közötti szélsőjobb mentalitása, amely túlélte a pártállami időket, buzgárként törjön fel az „elnyomatásból”, és ez teremtette meg egy „korszerű”, mondhatni fiatalos rasszista mozgalom fel- tételeit. Ha ennek a folyamatnak nincsenek cinkos támogatói a magyar középosztály meghatározó rétegeiben, soha nem tudott volna a felszínre kerülni, és élvezni a legalitás nyújtotta előnyöket.

A holokauszt tagadása nemcsak azért tilalmas egy fejlett demokráciában, mert kegyeletsértő hazugság. Hanem mindenekelőtt azért, mert egyike a neonáci, rasszista hívószavaknak. Mindazok identitásképző alapvetése, akik azért szeretnék lemosni elődeikről a bűn gyalázatát, hogy ők maguk a társadalmi elfogadottság, a demokratikus jogállam védelmében készülhessenek hasonló borzalmak elkövetésére. Egyvalamiben persze igazuk van a TASZ aktivistáinak. A fasiszta megnyilvánulásokat legfeljebb latenciába szoríthatja a törvényi tilalom, ám illúzió volna azt várni tőle, hogy egyszersmind jobb belátásra bírja a fasisztákat.

Ennek tudatában is azt kell mondanunk, hogy adott viszonyok között jogi norma nélkül nem jelölhetők ki a demokrácia tűréshatárai. Még akkor sem, ha a várható büntetés nem feltétlenül fogja elrettenteni azokat, akik ezután is letagadnák, hogy eszmei elődeik mit követtek el az emberiség ellen.

De legalább egyértelművé tennénk a politikai nemzet állásfoglalását.

Ha egyáltalán lehet még egységes politikai nemzetről beszélni.
 

támogatás