Az emlékezés forrása

Réti Péter, Az eltűnt hiány nyomában című tanulmánykötet egyik szerkesztője, arról beszélt lapunknak, hogyan kapcsolódhat össze a művészet és az emlékezés.

Forrás: Metropol

 

 

Mire utal az eltűnt hiány a címben?

A második világháborúban közösségek tűntek el: úgy gondoljuk, hogy eddig az ő emléküket a túlélők elbeszélései tartották életben. Az első generációs túlélők tudtak a történtekről beszélni, de most, hogy ők is egyre kevesebben vannak, nehezebb megőrizni az emlékeket. Arról próbálunk gondolkozni, hogyan lesz fenntartható mindez.

Honnan táplálkozhat az emlékező, ha a túlélők már nem lesznek köztünk?

Azért fontos ez a könyv, mert nem a történelmi eseményekről beszél, hanem arról, hogy hogyan jelenik meg a holokauszt a mai kultúrában. Így akit érdekel, láthatja, hogy milyen sok helyre lehet nyúlni a beszámolókon kívül. A művészeten átszűrt tapasztalatok nem első kézből származók, de jól látható belőlük, hogy lehet a témáról gondolkodni, arra emlékezni.

Milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy művésznek, ha a holokausztot választja témául?

Nagyon érzékeny téma – bárki, aki hozzányúl, viták középpontjába kerül. Ma is traumatizáló, sokak méltóságát sérti. A fiatalabb generációk megengedőbbek a holokauszt ábrázolásával kapcsolatban, az idősebb generációk általában a komoly hangvételhez ragaszkodnak. Jó példa erre Zbigniew Libera Lego koncentrációs tábor készlete, amellyel hatalmas ellenérzéseket váltott ki. Szerintem nem szabad elvetni a megdöbbentő megközelítéseket sem, hiszen ezek is gondolkodásra serkentik az embereket. Annyi mindent tudunk a holokausztról, hogy a hagyományos megközelítés sokszor unalmas és nem tud hatásos lenni. De a klasszikus megközelítést sem szabad elfelejteni.