„Az a jó zsidó, aki nem zsidó.” Asszimiláció Kelet-Európában

„Lehetek dekadens, mert vannak izomzsidók is” – vallott saját identitásáról Vázsonyi János művészettörténész.
 

Forrás: HVG

 

 

A Budapesti Negyed duplaszáma a zsidó emancipációval, különféle asszimilációs utakkal, tévutakkal és zsákutcákkal foglalkozik. Érdemes olvasni, érdekes olvasmány.

„Ha meg a főváros akkori uralkodó szellemiségét kellene meghatároznom, azt mondanám, hogy eltökélten Pest-ellenes volt, hiszen a Várban rezideáló kormányzótól és a közigazgatás vezető rétegeitől egészen a mégiscsak legszívesebben Budapesten székelő, legkorszerűbb írókig majdnem mindenki a vidékiségével tüntetett. De akkor »Budapest szellemisége« félreérthetetlenül mást jelentett: leginkább a sokszor és mindig undorral emlegetett »körúti sajtót«, de mindenképpen a zsidókat” – írta visszaemlékezésében Vas István költő a két világháború közti viszonyokról. Bár ezek jelentősen mások voltak, mint a dualizmus korában, Budapest és a zsidók jó száz esztendeig egyet jelentettek antiszemitának, zsidónak, pestinek és vidékinek, tudatlannak és tájékozatlannak.

Judapest. Úgy tudni, Karl Luegertől, a politikai antiszemitizmus egyik ősatyjától származik a kifejezés, és abból a közkeletű felismerésből ered, hogy Budapesten láthatóan sok a zsidó, pontosabban a XIX. és XX. század fordulóján sok volt.

Izraelita hitű volt 1869-ben minden hatodik, 1920-ban minden negyedik budapesti, és a kitérési mozgalom és a születésszám csökkenése ellenére is 1935-ben minden ötödik. A rosszízű (antiszemita és a magyarokat fitymáló), bár szellemes Judapest arra a valóban létező helyzetre is rávilágít, hogy a zsidóság és a magyar főváros sorsa szorosan összefonódott. Így például Budapest világvárossá válása és virágkora egybeesett a hazai zsidóság emancipációjával.

A Budapesti Negyed 1995 után immár másodszor foglalkozik különszámban a zsidóság és a főváros kapcsolatával. A kétkötetes tanulmánygyűjteményt a fiatal Ujvári Hedvig szerkesztette – kicsit talán túlságosan is nagyvonalúan elnézve idősebb kollégái pontatlanságait, terjengősségét és monomániáit. A Budapesti Negyed könyvszerű formája egyébként is megcsalhatja az olvasót, mert azt a látszatot kelti, hogy valamiféle könyvet kap, a tematikus szerkesztés pedig azt ígéri, hogy monográfiára számíthat. Van, hogy tényleg azt kapja, mint például a 14 évvel ezelőtti, Kovács András szerkesztette „zsidó” számnál, amely a XIX. és XX. század budapesti zsidóságát mutatja be korszakról korszakra, írásról írásra haladva.

Miközben az előbbi nagyon is érdemes munka, az Emancipáció I–II. nem ilyen. Az írások természetesen itt is a reformkorig és a vészkorszakig találnak kapaszkodókat, de a téma most szűkebb: leginkább a XIX. és XX. század fordulója zsidóságának asszimilációja, akkulturációja.

Nem könnyű egyvégtében elolvasni a több mint 400 oldalt, mert sok az átfedés, miközben talán elfért volna egy szikár írás az emancipációs törvény (1868) megszületésének körülményeiről. Igaz, Kőbányai János a magyar zsidó értelmiség kialakulásáról szóló szeszélyesen indázó írásában érinti a témát, igyekezete, hogy igazolja alaptézisét, miszerint a zsidó hagyományoktól való elfordulás, a magyar akkulturáció tévútnak bizonyult, hézagossá teszi a korszak felidézését. Az afféle csacsiságokat pedig, mint például az, hogy a magyar „semmilyen más nyelvhez nem hasonló, de eredetéről is csak feltevések vannak – a finn [sic!] vagy valamely török nyelvjárás [sic!] volt az eredete?”, igazán megspórolhatták volna.

Határozottabb kontúrja van viszont, és ez előnyére válik, Karády Viktor írásának, amely a zsidók „túlpolgárosodásának” az okait vizsgálja, illetve Prepuk Anikó cikkének, amely a századfordulós neológ sajtónak az emancipációban játszott szerepét taglalja. Mindkettőt sokáig fogják olvasni majd azok is, akik még csak ismerkednek a témával, és biztos kalauzra vágynak.

Persze az is igaz, sok mindent elírtak már korábban a mai szerzők elől, és egy folyóiratnak nem kell feltétlenül összegeznie az eddigi tudást, arra valók a monográfiák. Inkább új szempontoknak, eszméknek, friss kutatásoknak kellene a cikkekben megjelenniük. Ebből a szempontból is üdítő Kövér György történész kiváló rekonstrukciója. Ő nem a tiszaeszlári vérvádperről (1882–1883) szóló írásokat hangszerelte újra, hanem a helyi zsidó nagybérlő Lichtmann családról ír. Azt bizonyítja, hogy a tiszaeszlári riogatás nemhogy eltántorította a zsidó vallásúakat az asszimilációtól, hanem „további lépésekre ösztönzött a társadalmi beilleszkedés útján”.

Ortodoxok, neológok, kitértek, ateisták

A duplaszám írásait a különféle asszimilációs utak problémája fogja össze. Talán a legmegkapóbb közülük egy interjú Vázsonyi Vilmos (1935–2008) művészettörténésszel és életművésszel, aki az asszimiláció, akkulturáció és cionizmus kérdéseiről mesél tudós kérdezőinek, Zeke Gyulának és Hadas Miklósnak. Vázsonyi, akinek nagyapja az első zsidó miniszter volt Magyarországon, míg apját a holokauszt pusztította el, kalandos életutat járt be. Kisgyerekként túlélte a háborút és a vészkorszakot, az ’56-os forradalomban az egyetem forradalmi diákbizottságában tevékenykedett, menekülnie kellett hát. Később ösztöndíjasként nyugati egyetemeken tanulhatott, a legtovább Párizsban élt, élete végén pedig lemondott francia állampolgárágáról, mert bár gyógyíthatatlan beteg volt, új hazája nem engedélyezte eutanáziáját. Alig írt, megannyi rajongója szerint szóban volt elemében. Hadas és Zeke értékmentése már csak ezért is fontos, hosszú beszélgetésükből reményeik szerint könyv születik.

A Budapesti Negyedben közölt interjúrészletben arról beszél Vázsonyi, hogy bár soha nem volt cionista, jobban kedveli a cionistákat, mint a kitérteket – a saját hagyományoktól való elfordulást, a ’kifizetődő’ kitérést egyenesen jellemtelenségnek tartja. Neológ zsidó családjában „nem az ortodoxokat, hanem a kitérteket volt divat nem szeretni”.

„Nyugodtan lehetek dekadens, mert vannak [cionista] izomzsidók is, és énnekem akkor nem az egész zsidóságot kell reprezentálnom” – mondja az emlékező. Bár „gigantikus hülyeségnek” tartja Max Simon Nordaunak, a cionizmus egyik megalapítójának a teóriáját arról, hogy a fizikai munka válthatja meg a zsidókat, a „sors megmutatta, hogy nekik [a cionizmus alapítóinak] volt igazuk, időben lett volna szükség Izraelre”. Vázsonyi ugyanazt állítja, mint Kőbányai, hogy a vészkorszak után a „beilleszkedő asszimiláció lehetőségei valóban megkérdőjelezettek”. A neológ zsidó hitét megőrző Vázsonyi szerint a beolvadás az értékes és önálló hagyományok feladását jelenti, amit a mag részéről elfogadhatatlannak tart. Abban hitt, hogy a nemzet a sokszínűségek gazdagsága, és a kultúrának sokszínűnek kell lennie.

Elismeri azonban, hogy a cionizmus, a zsidók saját állama sem jelent biztos megoldást a zsidógyűlölettel szemben. Az antiszemitizmus „planetáris volta, amely a globalizációnak egyenes következménye”, megakadályozza, hogy az „izomzsidó”, azaz az izraeli zsidó ne függjön más hatalmaktól, ebben az értelemben nem más a helyzete, mint egykori őseinek. Ezzel együtt nagyon sajnálja, hogy nagyapja egész energiáját és tudását Magyarországnak, nem pedig a cionizmusnak adta.

Úgy véli, a magyar–zsidó együttélés azért is válhatott tragikussá, mert a befogadó társadalmak annál kevésbé voltak zsidógyűlölők általában, minél inkább asszimilálódtak a polgári világhoz, márpedig a magyar nem ilyen volt. A közép-keleti struktúra, szemben a hollanddal és az angollal, „favorizálja a kitérést. Megmarad a középkorból, hogy az a jó zsidó, aki nem zsidó. […] Radnóti jó zsidó, mert nem zsidó. Annyi joga van, hogy ótestamentumi verseket írhat, amikor már éppen agyonlövik” – fogalmaz sötét humorral Vázsonyi.

A vészkorszak szerinte nemcsak a haza elvesztését jelentette a magyar zsidóknak, de metafizikai veszteséget, az istenhit elvesztését, amit a legnagyobb problémaként azonosít. Az ateizmusba süllyedt zsidóságnak a kommunizmus és az antikommunizmus is lehetőség volt a túlélésre, mint ahogy a kivándorlás vagy a Magyarországon maradás is, de egyik sem jelentett megváltást, közösségi helyett maradtak hát a személyes megoldások.

„Számomra, aki zsidó maradtam, és ezáltal etikai értékeket vállaltam, égető szégyen volt, hogy a sztálinista rendszer pribékjei között egykori zsidók is büszkén ügyködtek. […] a magyarság iránti ragaszkodás olyan erős volt, hogy a túlélők többsége nem ment el Auschwitz után sem. És e döntés, a mégis-magyarság élménye komoly megerősítést kapott 1956-tal. […] A tény, hogy a nemzet és a nép emelkedett szelleme, Rákosi, Gerő, Révai és Farkas Mihály rémuralma után az 1956-os forradalom szédületes napjaiban az antiszemitizmus legkisebb rezdüléseit is elutasította, számomra ismét – ha rövid időre is – hazát adott” – emlékezett Vázsonyi Vilmos.

(Budapesti Negyed, 2008/1–2)