Yossl Birstein: A buszra váró sor

Yossl Birstein (1920–2003) Lengyelországban született. 17 éves korában kivándorolt Ausztráliába, a késôbb Izraelben népszerûvé vált festômûvésszel, Yossl Bergnerrel együtt. 1950-ben alijázott, és több évig Givat kibucban élt, ahol pásztorkodott. Majd Kirját Tivonba költözött. Késôbb a jeruzsálemi Héber Egyetem levéltárosa volt. Birstein négy regényt és hat elbeszéléskötetet adott ki héber és jiddis nyelven.

Eljöttem otthonról, hogy emberek között legyek. A Jaffa úti Mahane Jehuda buszmegállóban beálltam a sorba. A mögöttem álló jó külsejű asszonyság fellélegzett, hogy nem ment el előtte a busz, hál Istennek még a buszok is késnek. Ellenőrizte a lábainál sorakozó bevásárlókosarakat, majd a pontos idő felől tudakozódott. Felhúztam az ingem ujját és elé tartottam a karórámat, közben tovább hallgattam az előttem álló két férfit, akik evésről és halálról beszélgettek. A magasabbik azt magyarázta, hogy a napi három kiadós étkezés a halálát fogja jelenteni, erre a másik elcsodálkozott: „de miért?”

Visszatoltam ingem ujját, a jó külsejű asszonyság továbbra is vidámnak tűnt, én is vidám voltam, annak ellenére, hogy nem is vártam a buszra, mert egyáltalán nem állt szándékomban felszállni. Sőt inkább azt kívántam, hogy késsen, hogy halljam, miért is hal meg ideje előtt a magas pocakos és kopasz ember, akit én ötvenesnek néztem. Öt évvel ezelőtt, folytatta, másképp volt. Akkor olyan keményen dolgozott, mint egy öszvér, annyit zabált, mint egy farkas és olyan erős volt, mint a bivaly. A baj csak akkor kezdődött, amikor munkahelyet változtatott. Szerencséjére amerikai cégnél kapott állást, de a jó szerencse egyben a keserű véget jelentette. „De miért?”, kérdezte az alacsony férfi közömbös hangon, én közben lopva az utcát néztem, de hál Istennek csak a másik busz jött, amely elhúzott a megálló mellett, és nem állt meg.

A jó külsejű asszonyság arcán csalódás jelei kezdtek mutatkozni, ismét a pontos idő felől tudakozott. A 18-as, mondta, a város legrosszabb járata. Ő tudja, mit beszél. Tíz év tapasztalata. Nap mint nap ezzel a busszal jár. Megkérdeztem tőle, vajon más vonalakon is utazik-e, de mérgesen válaszolt: „csak nem képzeli?!” Megigazította a kosarait, majd vörösre lakkozott körmû ujjával figyelmeztetett. Ő ezen a vonalon ismer egy sofőrt, aki mindenkinél többet késik. Majd felkiáltott: „micsoda egy ország!”

A jó külsejű asszonyság okozta jókedv, valamint az alacsony férfiről rám ragadt kíváncsiság a késni szokott sofőr felé terelte érdeklődésemet. De az asszonyság elhallgatott, és én a pocakos kopasz közelében hegyeztem a fülemet, az utca és a piac felől áradó szüntelen zaj ellenére igyekeztem, hogy egyetlen szavát se veszítsem el. Elmesélte, hogy az amerikaiak tudnak enni, az üzemi kosztjukban sok a húsétel, napjában háromszor. Az orvosa nem egyszer figyelmeztette, hogy tartózkodjon a sok evéstől. „De miért?”, kérdezte az alacsony. A fékező busz ellenére mindent tisztán hallottam. Csuklós 18-as. Egyszerre három ajtó nyílt ki, az asszonyság sietve felnyalábolta a lábánál lévő kosarakat, itt a busz, de oda az öröm, helyette fokozódott a dühös panasz. Majd ő megmondja a sofőrnek, hogy tudja meg a világ, milyen országban élünk. Befele nyomult, egy lendülettel megelőzve a két férfit, akik továbbra is az evésről és a halálról beszélgettek. A buszban az asszony egyik kosara felborult, egy fiatalember segített összeszedni a szétgurult narancsot, közben a magas férfi elmagyarázta az alacsonynak, miért nem törődik az orvos figyelmeztetésével, és miért nem áll ellen a kísértésnek. Tenyerét társa vállára helyezve hangosan az arcába kiabált: „ember, a koszt ingyen van, minden ingyen van!” Közben a három ajtó egyszerre becsukódott, és a busz elindult. A sor is eltűnt, én egyedül maradtam a villanyoszlopnak támaszkodva, és vártam a következő sort.

Forrás: Birstein, Yossl: Szipurim rokdim b’rehovot Jerusálájim, HaSzifrijá háhádásá, hocáát háKibuc háMeuhád, Szifréi Szimán Kriá,1999