Volt egy belzi haszid lány…

Írta: Faigy Mayer/Mezei Márk - Rovat: Hagyomány

…aki maga mögött hagyott mindent, hogy megpróbálja, milyen egy Istentelen világban vallástalan zsidóként élni.

faigy-Mayer

Öt évet élt távol családjától, gyerekkora közösségétől. Faigy Mayer végül kudarcot vallott a választott új világában és alig pár hete ugrott le egy felhőkarcoló legmagasabb emeletéről.

Miközben fordítottam egyetlen ismert íráskezdeményét, azon gondolkodtam, hogy vajon lehet-e egy fordítással emléket állítani valakinek, akinek valószínűleg egyetlen nagy tette csak egy – még ha a maga nemében nagyon is bátor – személyes döntés volt? Meg lehet-e valakit mutatni egyetlen fennmaradt írástöredékkel? Arra jutottam, hogy ez nyilván nem lehetséges, és ez az egész fordítás pontosan olyan értelmetlen lesz, mint az ő halála. Semmit sem fogok tudni visszaadni mindabból, ami ő volt. De talán mégis: jó lenne, ha egy pillanatra most más is megállna, és arra az ártatlan zsidó lányra gondolna, akinek megoldhatatlanul nehéz feladattá lett a „kérdéshez való visszatérés” (chozer be’shelah – ahogy a hagyomány nevezi a szekuláris életformára váltó hívőt). És még inkább azokra, akik éppen most is, közösséget, identitást vagy éppen hazát váltanak. Legyen nekik jobb, boldogabb, könnyebb, mint Faigynek volt.

A belzi lány a cím nélküli írást, ami egy opinion cikk első vázlata volt, a Tablet nevű, amerikai magazin szerkesztőihez juttatta el, ami, etzba elohim, pont néhány sarokra van attól a tetőteraszos bártól, amelynek korlátján végül Faigy átlendült. A szerkesztetlenül lehozott, elnagyolt, sokszor csapongó vagy több helyen pongyolán megfogalmazott írásban szereplő neveket a szerkesztőség törölte.

***

Emlékszem, édesanyámmal harmadikos koromban egy listára összeírtuk az összes lány nevét a belzi haszid szekta által működtetett, csak lányokat befogadó zsidó iskolámból. Az volt a célunk, hogy találjunk nekem egy barátot. Végigmentünk a listán, hogy lássuk, van-e olyan név rajta, akivel szívesen barátkoznék. Nem emlékszem, hogy mi történt, miután átvettük a listát. Arra azonban igen, hogy semmit sem értem el, és egészen addig, amíg 24 évesen el nem hagytam a haszid zsidóságot, egyáltalán nem voltak barátaim. Azt hittem, egy lány [törölve] a barátom volt a 10. évfolyamban, de amikor a házukban voltam és ezt a nővérének is meg kellett mondani, azt mondta: “Az osztálytársam van itt.” Emlékszem, mennyire fájt, hogy nem a barátnőjeként utal rám.

Csak most, miután a közelmúltban ünnepeltem az ötödik évfordulóját annak, hogy magam mögött hagytam a haszid zsidóságot, jöttem rá, hogy mi lehetett a baj. Valószínűleg minden arra vezethető vissza, hogy az édesanyám szülei betértek a haszid zsidóságba, nagyanyám pedig már 18 évesen megszerezte a legtöbb főiskolai diplomáját a Brooklyn College-ból. Kimagasló intellektus volt, akinek hatására én is erősen azonosulok az amerikai gyökereimmel. Nem volt semmi, amit megbeszélhettem volna a társaimmal. Nem tudtam megosztani velük mennyire szeretettem az Olimpiák történetéről olvasni. Kedveltem a tanáromat Mrs. [törölve] a 7. osztályból. Ő elég laza volt. Belz azonban eléggé jobboldali volt ahhoz, hogy minden férjezett tanárnőnek kalapot is kelljen viselnie a parókája felett, a selyemkendő nem volt elég. Mrs. [törölve] megszólták, amiért túl divatos kalapot hordott. A divatosság nem volt támogatott dolog.  Ilyen puritán, szigorú környezetben éltem.

Egészen 23 éves koromig, amíg egy világi rokonom nem világosított fel arról, azt sem tudtam, hogy a vallást egyáltalán el lehet hagyni. Nem tudtam, hogy soha nem megyek majd feleségül egy haszid fiúhoz.

Amikor 16 éves voltam, az iskolázatlan anyám személyesen állapította meg, hogy bipoláris személyiség vagyok, és amikor 18 éves lettem és végre főiskolára, majd egyetemre mehettem volna, hivatalosan is bejelentette ezt a helyzetet. Emlékszem azonban, hogy amikor 18 év körüli lehettem, az foglalkoztatott, hogy mi lett volna velem, ha esetleg fiúnak születtem volna. Az iskolakezdés első napjától a középiskola végéig minden nap két részre volt osztva a belzi iskolában. Az első rész a „jiddisé”, a második az „angolé” volt. Szándékosan megbuktam jiddisből, mivel tudtam, hogy nincsen következménye – ugyanis külön oklevelet adtak angolból és jiddisből is. Amikor 18 éves voltam, 2004 augusztusában csak elég volt a diplomám, hogy felvegyenek a Touro College-ba, ami angolra sem volt lefordítva. A haszid iskolák ugyanis nem hajlandók lefordítani a diplomát. De a haszid fiúk nem olyan szerencsések, mint a haszid lányok. Az olyan pofonegyszerű matematikai műveleteket sem ismerik, mint az osztás vagy törtek. Mindezt pedig csak azért, mert nekik nincs kettéosztva a napjuk. Nekik csak „jiddisük” van egész nap.

Emlékszem, foglalkoztatott, hogy mit csinálnék, ha lenne egy fiam, és egész nap ki lenne téve a jiddis tanulás kínzásának. Emlékszem, hogy a tanárom Mrs. [törölve] aki a kósersági szabályokat tanította nekünk, mennyire rögeszmésen foglalkozott a húsos edényhez véletlenül használt tejes konyhai eszköz kérdésével – anélkül, hogy tudta volna, mi az a “baromság” kifejezés. Az a szó, amit én erről az egészről gondoltam. A legokosabb dolog, amit valaha csak tettem, az volt, hogy megbuktam ebből és más tárgyakból is. Anélkül, hogy tudtam volna magamról, hogy agnosztikus lennék, megtagadtam, hogy olyan szabályokat tanuljak, amelyek nyilvánvalóan nem alkalmazhatóak 2001-ben. Ugyanez volt a helyzet már hatodikos koromban is a Lammed Tes Meluchos-szal is. A Lammed Tes Meluchos az a 39 parancsolat, amit szombaton megtartunk. Emlékszem egy parancsolatra, ami megtiltja, hogy csomót kössünk sábeszkor, de egy tanárom megtanított bennünket az összes trükkre, hogy lehetséges mégis csomót kötni és azt megoldani ezen a napon is. Megfeddtek, amiért a Lammed Tes Meluchos könyvemet kidíszítettem és divatossá tettem, de azért, mert a nagyon szépen leírt héber szavakat nem tanultam meg sohasem.

Mindezeket azért írom le, hogy megpróbáljam elmagyarázni, hogy mi is történik az amerikai hagyományokkal rendelkező intelligens gyerekekkel. Bármennyire is furcsának hathat, mégis azt érzem, hogy a haszid zsidóságnak egyáltalán nem kellene léteznie. A három unokaöcsém nagyon szigorú haszid zsidó környezetben nőtt fel. Egyáltalán nem igazságos velük szemben, hogy úgy kelljen leélniük az egész életüket, ahogy élnek. A legnagyobb öröm számukra, ha színes ceruzákkal színezhetnek. Ha megengednék, hogy jelen legyek az életükben, még akkor sem lenne megengedett számukra, hogy az iPhone-omon lévő játékokkal játszanak. Azok az alapvető örömök, amelyeket az amerikai gyerekek mindennap megkapnak, az unokaöcséimnek nem jut ki. Ehelyett hosszú órákon át kénytelenek egy helyben ülni a fiúiskolában, a héderben, és a zsidó törvényeket és a történelmet tanulni, NULLA sportolással töltött idővel.

Ma néztem a TV-ben, ahogy Roger Federer játszik Wimbledonban, és az a srác, akivel voltam elmagyarázta, hogy a győztesnek három szettel kell nyernie. A dolgok rendje szerint, azt gondolnám, hogy az unokaöcséim soha nem fognak teniszt látni… De tegnap este két barátommal beszélgettem, akik erről mást gondoltak.

Arról beszélgettek, hogy a Facebook egy zseniális marketing ötlettel elindított egy 501c3 (helyesen: 501(c)(3), adókönnyítés társadalmi célú szervezetek számára az USA-ban– ford. megj.) típusú kezdeményezést, az internet.org-ot, ami úgy biztosít ingyenes internet-kapcsolatot a Facebook-felhasználóknak, hogy közben extra hirdetési bevételhez juttatja a vállalatot, és később még több pénzt szedhet majd be azzal, ha a felhasználói más domaint is használnak, mint a facebook.com. Nem értettem velük egyet abban, hogy ebben bármi rossz lenne. Látom, hogy miközben az ateista haszid zsidók megjátsszák a vallásosságukat, a Facebook az egyetlen felület, ahol hasonló gondolkodású zsidókkal beszélhetnek (kivéve, ha a Facebook fülest kap arról, hogy a felhasználó „hamis”, és automatikusan törli őket). De a rabbik nem engedélyezik a számítógépeket és az okostelefonokat, így az internet.org sem képes segíteni a népemen. De a beszélgetésünk következő része az, ami azt hiszem, hogy megvilágító erejű mindenki számára. A népem, amelyik puritán életmódot folytat, és kezdve az előre elrendezett házasságoktól, a nemek szigorú különválasztásán át, a feleségek borotvált fejéig, vagy a teljes sötétben, melltartóban szexelő párig (megvan a lepedő és a lyuk, ugye?), a nők még mindig képesek az életük folyamán átlagosan úgy 13 gyermeket szülni, hogy egész idő alatt csak készpénzért dolgoznak, hogy megkaphassák a jó öreg Uncle Sam élelmiszer segélyét és lakbér támogatását, vagy, hogy hozzáférhessenek a szegények számára működtetetett egészségügyi ellátáshoz, még úgy is, hogy általában rossz orvosok látják el őket, mert csak az jár a rossz biztosítással … [barátom] azt hiszi, hogy mindennek talán 20 év múlva vége lesz.

[Az egyik barátomnak] egy haszid főbérlője van, ezért egy konkrét példával igyekezett számomra bemutatni a gondolatmenetét: a főbérlő 3 hét késéssel válaszolt arra az e-mailjére, amelyben jelezte, hogy elromlott a lakásában a klímaberendezés. Ez idő alatt a villanyszámla a csillagos egekig szökött, amiért ő nem volt hajlandó végül kifizetni a teljes havi bérleti díjat. A [barátom] elmondta, hogy a háziasszonya megpróbálta elmagyarázni, hogy neki nincs internete, ezért nem tudta megválaszolni a levelet időben. Azonban most, hogy elvesztette egy teljes havi bérleti díjat, megtalálja-e a majd a módját, hogy ellenőrizze a leveleit minden nap? Valószínűleg igen.

Ebben a percben a rabbik állnak nyerésre. A kultuszok egyik jellemzője a karizmatikus vezető. A karizmatikus rabbik azonban tiltják az internetet. De vajon lehet-e ma élni internet nélkül?

Amikor meg kellett újítanom a személyi igazolványomat, akkor azt az interneten keresztül tettem meg. De mi van akkor, ha 20 év múlva a gyereked születési anyakönyvi kivonatáért is fel kell majd menni az internetre? Az enyém most papírból van. Van ennek értelme? A 13 gyerekes haszid anyukáknak szüksége van a születési anyakönyvi kivonatra, ha azonnal, a gyerek születése után meg akarja kapni az élelmiszertámogatást. Vajon felmegy-e az internetre, ha másképp nem kaphatja azt meg? Azt hiszem, igen. És ha már online lesz, talán ráakad majd a kezdőképernyőjén egy olyan történetre, ami talán elgondolkodtatja arról, hogy milyen kegyetlen és kemény élete van, és hogy anélkül él, hogy gondolkodna. HA AZ EMBEREKNEK MEGENGEDNÉK, HOGY GONDOLKODJANAK, NEM LENNÉNEK VALLÁSOSAK. Az élet alapvető döntéseivel kapcsolatos értelmező gondolkodás teljesen új számomra. Valami, amivel még mindig küzdök, 5 évvel a kipörgésem után is.

 

Az elmúlt években számos könyv jelent meg olyan szerzőktől akik haredi orthodox/haszid közösségüket maguk mögött hagyva kezdtek új életet. A téma iránt érdeklődőknek talán érdemes a kezükbe venniük az alábbi könyveket. Mindegyik könnyedén beszerezhető az internetről.Shulem Deen: All Who Go Do Not Return;Deborah Feldman Unorthodox: The Scandalous Rejection of My Hasidic RootsLeah Vincent Cut Me Loose: Sin and Salvation After My Ultra-Orthodox Girlhood

Leah Lax Uncovered: How I Left Hasidic Life and Finally Came Home,

Judy Brown: This is Not a Love Story

 

támogatás