Teitelbaum Mózes sírja Sátoraljaújhelyen

Ha az ember Sátoraljaújhelyre autóval Miskolc felől érkezik a 37-es úton, még mielőtt beérne a városba, egy tízemeletes panellakótelep tövében lát egy meglehetősen lehangoló betonfalat, ez őrzi a régi zsidó temetőt. Itt található a nagy magyar haszid rebbe (és ugyanakkor különös módon ortodox rabbi): Teitelbaum Mózes sírja.

Noha korukban éltek nála híresebb magyarországi rabbik is, sőt, talán a zsidó emlékezet a pozsonyi Hatam Szófért nagyobb tisztelettel veszi körül, mégis mind a mai napig ha megkérdeznénk száz járókelőt, nevezzen meg egy híres rabbit, hetvenen-nyolcvanan valószínűleg Teitelbaum Mózest említenék. (Mármint azok, akiknek egyáltalán eszükbe jut bármi is.)

Teitelbaum nevét sokféleképpen magyarázták. Volt aki német származásúnak tartja és a Tannenbaum-ból eredezteti. Nekem kicsit furcsa, hogy egy zsidó rabbi magát pont a karácsonyfáról nevezné el, ezért számomra rokonszenvesebb a „Dattelbaum”-ból való névszármaztatás, eszerint azt jelenti a nagy rabbi neve, hogy datolyapálma. Ennél talán fontosabb, hogy a család úgy tartja, ősük egy nagy krakkói rabbi, Mose Iszerlesz.

Mose Iszerlesz valóban fontos személyiség, röviden a következő okból: a zsidó vallás a Tórára, a Héber Bibliára, a Talmudra és a hagyományra épült, de a zsidó vallásjogot sokáig nem foglalta össze senki. Ezt a munkát egy Jószéf Káró nevű, az észak-izraeli Cfát-ban lakó rabbi végezte el. (Cfat, a középkori nevén Szafad a kabala szent városa, itt éltek a zsidó misztikusok.) Írt egy könyvet „József háza” címmel, a Tóra, a Talmud és Mózes Maimonidesz alapján. Senki sem tudta végigolvasni a hosszúsága miatt. Azt mondták neki: olyan vagy te, mint aki a vendéget leviszi a pincébe vagy beviszi a kamarába, hogy egyen, amit csak akar. Jobb volna, ha inkább te válogatnád ki, mit kapjon vacsorára a vendég! Készíts neki egy terített asztalt. Ezért aztán Jószéf Káró írt is egy rövidített vallásjogi összefoglalást. Azt a címet adta neki: „Terített asztal” (Sulchán Áruch.) A mai napig ez a zsidó vallásjog alapja.

Helyesebben nem ez, hanem ennek egy kiegészített változata, ugyanis az európai askenázi zsidók nem fogadták el mindenben az izraeli szefárd értelmezéseket, és az említett krakkói bölcs, Mose Iszerlesz írt hozzá egy askenázi kiegészítést a „Terítő” címmel (HaMapa). Mert mégiscsak mi vagyunk az alap, amire az asztalt terítik! Így jött létre a halacha érvényes „alkotmánya”, a mindmáig tisztelt és követett alapkódexe, egyik szerzője tehát a sátoraljaújhelyi haszid rabbi, Teitelbaum Mózes őse.

Teitelbaum Mózes (1759-1841) hitt a tudásban, a tanulásban és ki nem állta a haszidokat. A haszid szó a cheszet héber kifejezésből ered, és azt jelenti, hogy „az az ember, aki szeret”, mert a haszidok a talmudológiai tudás helyett a szeretet gyakorlását tekintették az igazán fontosnak, de Teitelbaum akkor úgy vélte, tudás nélkül az érzelem nem sokat ér. A haszidok azt tanították, nem az anyakönyv-vezetéssel bíbelődő ortodox rabbi tartja a vállán a világot, hanem az igaz ember, a „cadik”. Ez a tanítás éppenséggel tetszhetett volna Teitelbaumnak, mert a 92. zsoltár azt írja: „az igaz ember virágzik, mint a datolyapálma”, viszont ő, az alaposan iskolázott, nagy tudású rabbi azt semmiképpen sem akarta elfogadni, hogy lehet olyan zsidó vallási irányzat a világon, amelyik nem tiszteli annyira az atyák bölcsességét, mint amennyire azt az ortodox rabbik tették.

Teitelbaum negyvenkilenc éves koráig a haszidizmus leghevesebb ellenzői közé tartozott. A lengyelországi Przemysl-ben született, Lublinban tanult, 1808-ban választották meg sátoraljaújhelyi rabbinak. (Itt is dolgozott halálig, 33 éven át.) Bölcs tanításaival messze földön hírnevet szerzett. Iskolájába, a jesivájába külföldről jöttek bóherok tanulni.

A lánya azonban egy haszidhoz ment férjhez. Teitelbaum rabbi szegény lévén nem tudott más hozományt adni a vejének, csak azt az ígéretet, hogy a kedvéért hajlandó alaposabban megismerkedni ezzel az eretnekgyanús mozgalommal. És muszáj volt neki a vejével elgyalogolni-elszekerezni Lublinba, hogy ott egy caddikkal elbeszélgessen.

Nemcsak beszélgetett, hanem 48 órán keresztül megállás nélkül vitatkozott vele. A cadik egyébként egy „látó” ember volt, Jakov Horovitz-nak hívták. A vita hatására ez a lublini jós megjövendölte, hogy Sátoraljaújhely nevét (amit Teitelbaum képtelen volt rendesen kimondani, csak Sadaradának hívta), az egész világ megtanulja, sőt zengeni fogja, méghozzá éppen Teitelbaum Mózes kedvéért. És: így történt. Ma ha egy tanult zsidó előtt az ember a világon bárhol szóba hozza Sátoraljaújhely nevét, ő bólint és azt mondja: igen, ez volt a Teitelbaum rabbi városa.

Nem sokkal azután, hogy hazatért Lublinból, felkereste Teitelbaum Mózest egy környékbeli, pontosabban tállyai ember, azzal, hogy segítsen rajta, epilepsziás rohamok gyötrik. („Nyavalyatörés kínozza”.) Teitelbaum, életében először, haszid megoldáshoz folyamodott: miután alaposan kikérdezte őt, a lublini látótól tanult módon kiválasztott egy bibliai verset, azt ráírta egy kis pergamenre, azt betette egy zacskóba, a zacskót pedig a beteg nyakába akasztotta, hogy ezt egész életén át hordania kell. A tállyai férfi hordta is és soha többet nem kapott rohamot.

Ettől kezdve tömegesen özönlöttek az emberek a sátoraljaújhelyi csodarabbihoz, aki mindenkit meghallgatott, mindenkivel elbeszélgetett. Megnyugtatta a betegeket, életviteli tanácsokkal látta el őket és adott nekik ajándékba egy kis kámeát.

A kámea eredetileg faragott féldrágakövet jelent, de a már teljesen hasziddá vált Teitelbaum Mózes rabbi ezeket a zacskóba akasztott pergameneket nevezte kámeáknak. A pergamenre írott szöveget gondosan kiválasztotta, a betegségtípushoz igazította. Rövidesen olyan óriási forgalma lett, hogy két famulus segített neki és egy 60 fiókos szekrényben tárolták az előre elkészített kámeákat, hogy a gyógyító rabbinak csak ki kelljen húznia a megfelelő fiókot, ne kelljen a szöveg megírásával bíbelődnie.

A várakozók kaptak egy kis süteményt és meleg teát, a rabbi pedig elmagyarázta nekik, hogy nem a kámea használ, hanem a hit. Aki hisz benne, azt meggyógyítja, aki nem, azt nem.

Természetesen a magyarországi ortodox rabbik a legnagyobb megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy a híres bölcs, Teitelbaum Mózes ilyesfajta, rabbik számára szigorúan tiltott varázslást végez, és amikor egyszer néhány zsidó elítélthez eljuttatott egy olyan kámeát, aminek a segítségével meg tudtak szökni a börtönből, megvádolták.

Teitelbaum a következőkkel védekezett: minden vallásos zsidó lakás ajtófélfájára fel van erősítve egy kis áldásszöveget tartalmazó tokocska, a mezúza. Ennek az a célja, hogy távol tartsa a démonokat a háztól. Ő sem tesz mást. Az ő kámeái nem a betegséget gyógyítják vagy a fogház ajtaját nyitják meg, hanem a démonoktól szabadítják meg az embert, aki ezután már maga is úrrá tud lenni a gondjai felett.

Rövidesen elkezdtek nem zsidók is Teitelbaumhoz járni, és ő a „szeresd felebarátodat mint tenmagadat” bibliai elve alapján (3. Mózes 19, 18) segített is rajtuk. És egy nap befutott egy nemesasszony is.

Ilyenre még nem volt példa, hogy egy tehetős, egyébként német származású nemesasszony a rabbihoz forduljon. Elmondta, kisfia csenevész, nem fejlődik eléggé és az orvosok már lemondtak róla. Teitelbaum elbeszélgetett a fiúcskával, adott neki egy kámeát és megáldotta, sőt, haszid rebbéhez illően jövendőt is jósolt neki. Ezt mondta: „Olyan leszel, mint aki meglátta az égő csipkebokrot. A szavad kiáltani fog, a seregek Ura naggyá tesz, és hosszú életet ad neked Bábel vizei mellett”.

A kisfiút Kossuth Lajosnak hívták. Olyan lett, mint aki látta az égő csipkebokrot, a szava csakugyan hangosan kiáltott; és naggyá tette őt nemzete és az egész világ előtt a Seregek Ura. A magas életkorra vonatkozó jóslat is bevált, mert úgy történt, ahogy rabbi Teitelbaum megjósolta: Kossuth 92 évesen halt meg és csakugyan száműzetésben („Bábel vizei mellett”). Igaz, hogy a száműzetése helye nem Babilon volt, hanem Torino,  de értsük a jóslatnak ezt a részét költői fordulatként, mint ahogy a korban általában így is értették.

Kossuth pedig egész életében büszkén vállalta, hogy a zsidó rabbi gyógyította meg.

Teitelbaum Mózes nem ötletszerűen fogalmazta meg ezt a jóslatot. Megnézte, hol írja le a Biblia a Kossuth szót. Hát ezt sehol nem írja, de mivel a héber írás nem használt abban az időben magánhangzókat (ma sem nagyon használ, sajnos, üzenem mindenkinek, aki ivritül próbál tanulni, szokjon hozzá a találgatáshoz), ezért az általában keset-nek kiolvasandó szót azonosította – a mássalhangzók alapján – a Kossuthtal Teitelbaum. Ennek a jelentése: szivárvány vagy zászló. Ezért mondta a kisfiúnak a jóindulatú rabbi énerősítő jóslatként, hogy ne aggódj, nézd meg, írva áll, hogy mint a szivárvány fénye, olyan ékes lesz a neved és a zászlód alá sokaság gyülekezik majd. Azt a mondatot, amelyben a keset szót megtalálta Teitelbaum, a szelah kifejezés zárta, s mivel a héberben a betűknek számértékük van, a rabbi kiszámolta a szelah számértékét, ez 90 volt. Ezért állította, hogy Kossuth Lajos hosszú életű lesz. Hát, itt mellényúlt a rabbi, mert nem 90, hanem 92 évig Kossuth, de azt hiszem, ezt a kétévnyi tévedést örömmel megbocsátjuk neki.

Még egyszer megsegítette a haszid bölcsesség Teitelbaum Mózest. A haszidok hittek az örömben, az énekben és a táncban, és e célból gyakran jól bepálinkáztak, mert attól virágos kedvük támadt, táncoltak és énekeltek. Amikor kitört egy kolerajárvány, Teitelbaum Mózes pálinkával kezelte híveit, és a pálinka csakugyan orvosságként hatott: meggyógyultak.

Teitelbaum Mózes leszármazottai később Máramarosszigeten folytatták ősük munkáját. Többségüket meggyilkolták a soá idején (egyik  utóda, Jehuda Jekutiél elmenekülhetett volna a Kasztner-vonaton, de ő tudatosan a híveivel maradt, együtt mentek a halálba). A Teitelbaum-dinasztia még élő tagjai Amerikában a szigeti és a szatmári haszid közösséget vezetik, híveik száma százezer körülire tehető.

Egyszer megkérdezték Teitelbaum Mózestől, a magyarországi haszidizmus leghíresebb személyiségétől: mondd, rabbi, egyáltalán fontos a tudás? Segít-e, hogy az ember a Mennybe jusson?

Teitelbaum elgondolkodott és válaszul elmesélte egy álmát. „Azt álmodtam, hogy az angyalok felvittek a Paradicsom kapujába és ott alámerítettek Mirjám kútjának vizébe. Amikor kiemelkedtem a vízből, megláttam, hogy a kapuban üldögél egy Talmud-tudós bölcs, egy tannaita, és a Talmud egyik fejezetét tanulmányozza. A Bává Kámá, az Első Kapu című fejezetet tanulta a tanna. Hogyan? – lepődtem meg. – A bölcsek nincsenek benn a Paradicsomban? Az angyalok ezt felelték: Te fiú! Te azt hitted, hogy a bölcsek vannak a Paradicsomban? Nem, éppen ellenkezőleg: a Paradicsom van a tannaitákban!”

Teitelbaum minden pénteken felsétált Sátoraljaújhelyről a közeli Sátorhegy tetejére, mert úgy értelmezte a Szentírást, hogy a Messiás tündöklő megjelenésére a szombat beköszönte előtt kerül sor, és ő akarta a Messiást a hegy tetejéről legelőször meglátni. Miután nyolcvankét éves korában meghalt Teitelbaum Mózes, a hitközség felfogadott egy szegény bóhert, hogy minden péntek délután másszon fel a Sátorhegy tetejére, nézzen körül, és aztán jelentse a közösségnek, megjött-e a Messiás.

1944-ben az egész kelet-magyarországi zsidóságot elhurcolták, de akik – bár a világ végéről – eljönnek ide, hogy egy követ letegyenek a nagy rabbi sírjára, a szívükben őrzik az emlékét.

(Részlet Szunyogh Szabolcs: Magyar menóra című könyvéből.)