„Szolgák lettünk ma…”

Írta: Schweitzer Gábor - Rovat: Hagyomány, Történelem

Hat évvel ezelőtt, 2015. február 5-én, 5775. svát 16-án hunyt el Dr. Schweitzer József, az Országos Rabbiképző Intézet nyugalmazott főigazgatója, a Pécsi Izraelita Hitközség egykori főrabbija. Az idei évben január 29-én esedékes Jahrzeit-ja alkalmából közöljük fia, Schweitzer Gábor édesapjára emlékező írását.

Schweitzer József főrabbi

A sabesz és a neológ rabbiság ethosza

Lehetett abban valami sorsszerűség, hogy a családi legendárium szerint Édesapám első kimondott szava a sabesz volt.[1] Hosszú életútja során a sabesz mindvégig egyfajta ritmust, keretet, igazodási pontot jelentett a számára. Az Ő esetében bizonyosan nem volt érvényes Áchád Háám bon mot-ja: „Nem annyira Izrael tartotta meg a szombatot, hanem inkább a szombat tartotta meg a zsidókat.” A kisgyermekként apámnak is otthont adó veszprémi rabbilakban – anyai nagyapja, Hoffer Ármin otthonában – ugyanis a sabesz megtartása, a hétköznapokra és ünnepnapokra vonatkozó előírások és szokások követésével együtt magától értetődő volt. Más nem is lehetett. Ha apai nagyanyám, Hoffer Friderika nem halt volna meg 24 évesen az apám születését követő esztendőben, úgy is írhatnám, hogy apám az anyatejjel együtt szívta magába a neológ vallásosságot és szellemiséget. Úgy tűnik, a nagyszülői ház, az éveken keresztül nap mint nap maga előtt látott nagyapai példa döntő módon határozta meg apám egész életét.

Apámmal kölcsönösen nagyra tartottuk Büchler Sándor, az 1944-ben hívei többségével együtt mártírhalált szenvedett keszthelyi főrabbi életművét. Büchler Sándor, a tudós történész, a budapesti tudományegyetem magántanára, kora legkiválóbb neológ rabbijai közé tartozott. „A rabbi” című, 1938-ban megjelent publicisztikában gyűjtötte csokorba a rabbi működésének legfontosabb ismérveit, illetve területeit, amelyek legtöbbje eredendően nem írásba foglalt rendelkezésként, hanem – miként fogalmazott – érzésként és szellemként élt és hagyományozódott át nemzedékről nemzedékre. Ennek a rabbinikus tradíciónak része a színtiszta vallásosság, az erkölcsi fenség, a zsidó közösség ideáljaiért való lelkesedés, a tűrni tudás, a tudomány és a műveltség áhítata, az emberi jogokért és szabadságért való rajongás, a hazához való hűség, a segítőkészség, valamint a szenvedők iránti együttérzés.[2] Ez a felsorolás, bár ezt Büchler Sándor expressis verbis nem mondta ki, lényegében a neológ rabbik alapjaiban ma is vállalható krédójának tekinthető.

Schweitzer József rabbivá avatása idején (1947)

Apámék nemzedéke ezt az értékrendet – mindenekelőtt a nemes eszmék iránti elhivatottságot és elkötelezettséget, valamint a közösség szolgálatának ethoszát – kapta útravalóul az Országos Rabbiképző Intézet mestereitől. „Szolgák lettünk ma azon a földön, amelyet a mi atyáinknak adtál…” – idézte apám Nechemia prófétát a rabbivá avatása alkalmából 1947. június 9-én elmondott beszédében.[3] A közösség szolgálatát persze nem ekkor, hanem már évekkel korábban, ifjú szeminaristaként kezdte. Az egyik alkalommal rabbinövendékként a Szeged melletti Kisteleken funkcionált, majd mielőtt visszautazott volna Budapestre, tiszteletét tette Szegeden a pátriárka korú Lőw Immánuelnél, aki kegyesen fogadta egykori veszprémi kollégája, Hoffer Ármin rabbipályát választó, akkoriban legfeljebb 20-21 éves szeminarista-egyetemista unokáját. Apám egyébként élete végéig szoros kapcsolatot ápolt a szülővárosában, Veszprémben a rendszerváltást követően újjáalakult, létszámában szerény, de elkötelezett és tradícióihoz ragaszkodó hitközséggel. Utolsó nyilvános szolgálata alkalmával, kilencvenharmadik életévében a veszprémi közösség Hanuka ünnepségén vett részt 2014. decemberében, alig néhány héttel végzetes betegsége előtt.  Apám mindent egybevetve közel háromnegyed évszázadon keresztül szolgálta szeminaristaként, majd aktív, illetve nyugállományú rabbiként a zsidó közösséget. Megingás nélkül; jóban, rosszban.

„A rabbik az Örökkévalóval kötnek munkaszerződést”

Apám szolgálati helyein, Pécsett és Budapesten is az volt az érzésem, hogy a rabbi virtuális munkaköri leírása nem ismerte a munkaidő fogalmát. Azt mondogatta félig-meddig tréfásan, hogy a rabbik az Örökkévalóval kötnek munkaszerződést. A szüleimhez bármikor és bárkinek be lehetett kopogtatnia. S ez, azt hiszem, így is volt rendjén. Egy rabbinak mindig és mindenkinek rendelkezésre kell állnia. Persze nem várhat örökké a hívek kopogtatására! Magától értetődő volt, hogy Édesapámék rendszeresen látogatták a pécsi zsidó hitközség tagjait. Kit az otthonában, kit pedig – ha éppen hosszabb ápolásra szoruló beteg volt – a kórházban. Ezek a látogatások olykor sok évtizedes barátsággá is mélyültek. A vizitekre alkalmanként engem is magukkal vittek, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Ennek is köszönhető, hogy pécsi sétáim során a mai napig igen pontosan fel tudom idézni, ki hol lakott akkoriban a hitközség aktív és pártoló tagjai közül. Biztos voltak apámnak gyakorló rabbiként nehezebb pillanatai is. Homályosan él csak az emlékezetemben, hogy egyik-másik hitközségi vezető, vagy hangadó időnként megpróbált éket verni a rabbi és a közösség közé, de ezek az intrikák rendre kudarccal végződtek. Időnként nyilván a rabbikollégák sem értettek egyet mindenben egymással. Arra is élénken emlékszem, hogy négy évtizeddel ezelőtt valóságos küzdelmet kellett folytatnia a pécsi hitközség vezetőinek és apámnak az akkori hitközségi szervezetrendszer, a Magyar Izraeliták Országos Képviselete élén álló Országos Irodával a pécsi zsinagóga homlokzatának felújítása érdekében, amelyet az önmagát mindenhatónak gondoló Országos Iroda – ki tudja, mi okból – mindenáron meg akart akadályozni. Szerencsére ezúttal nem jártak sikerrel.

Zsinagóga és Tanház

A rabbi gyakorlati működési helye elsősorban a zsinagóga. Pécsett három helyen is tartottak istentiszteletet: a Kossuth téri nagyzsinagógában – eszmélésem óta mai napig ez jelenti számomra a zsinagógát –, a hitközség Fürdő utcai székházának udvarában álló ún. téli imaházban/vagy kis-zsinagógában, továbbá a Goldmark Károly utcai szeretetotthonban is. A szeretetotthon alagsori étkezdéjében kialakított imateremhez fűződő kedves gyerekkori emléket jelentenek a szombatbúcsúztató – Hávdóle – szertartások, aminek keretében a több szálból fonott égő gyertyát magasra emelve köszöntünk el a sabesztól. (Amikor én tarthattam magasra a gyertyát, izgatottan vártam, hogy a megolvadt viasz végre a kezemre csöpögjön.)

Apám számára fontos volt, hogy az istentisztelet híven kövesse a neológ zsidóság liturgiai tradícióit. Ennek megfelelően a nagyzsinagóga orgonájának és a téli imaház harmóniumának is megvolt a maga szerepe az istentisztelet menetében. Az orgonaszó vonzotta is a közönséget, ugyanakkor az istentisztelet ünnepélyességét is növelte. A neológia liturgiai hagyományainak fenntartásában Tímár Károly főkántor – Karcsi Bácsi –, és Sebestyén Ferenc orgonaművész személyében évtizedeken keresztül elkötelezett társakra is talált. Az egykori zsinagógai vegyeskar akkoriban még elő tagjai közül Frankfurter Miklós – Manó Bácsi – spontán, előre nem egyeztetett magánszólói biztosítottak alkalomadtán némi változatosságot az istentisztelet menetében. A téli imaházban tartott péntek esti istentiszteletek amiatt is emlékezetesek maradtak, mert Kidus idején egy kedves öreg bácsi, a hitközségi samesz szertartásosan felvezette a kisgyerekeket a Tóraszekrény előterébe és a kezünkbe nyomott egy fél kupicányi kóser bort, amit Karcsi Bácsi Kidus éneke után szabad volt kihörpintenünk.

Schweitzer József (balról az első) és Hevesi Ferenc, főrabbi (jobbról a második)

A neológia Pécsett is meghonosodott esztétikai szokásainak megfelelően a rabbi és a kántor az istentiszteleteken reverendát hordott. Megrendítő látványt nyújtott ugyanakkor számomra, amikor Apám az őszi nagyünnepek alkalmával magára öltötte a fehér kitlit fején az aranyozott kördíszítésű selyemsapkával, hiszen ez a gesztus az ünnepélyesség mellett akaratlanul is a memento morira emlékeztetett. Az Engesztelő Nap délutáni záróimát, a Neilét egyébként a bima mögött álló, kibontott taleszába burkolózó Apám citálta. Ekkor már mindenki pontosan tudta, hogy a sófár hamarosan felcsendülő hangja az ünnep és a böjt végét fogja jelezni. Noha a böjt kisgyerekekre nézve fakultatív volt, mi is jóízűen kortyoltuk odahaza, vagy az anyai nagyszülőknél a meleg kakaót és csipegettük a házi sütésű, kakaós-mazsolás kuglófot.

Szeretnék néhány szót ejteni a homíliáról is. Apám rendszeresen prédikált a zsinagógában. Nem is tudnék péntek esti, vagy ünnepi istentiszteletet elképzelni prédikáció nélkül. A hetiszakasz-magyarázatokat, az ünnepi – különösen az őszi nagyünnepi – prédikációkat, valamint az alkalmi beszédeket apám a biblikus és rabbinikus hagyomány szinte kimeríthetetlen tárházának felelevenítése mellett a magyar és a világirodalomból vett idézetekkel, történelmi és filozófiai példázatokkal, párhuzamokkal tette érthetőbbé, színesebbé és átélhetőbbé. Ily módon szinte a teljes hallgatóság megszólítottnak érezhette magát: azok is, akik mélyebben éltek a tradíció világában, és azok is, akik inkább a világi műveltség területén mozogtak otthonosabban. A mesterének tartott Scheiber Sándortól eltérően, aki szinte minden prédikációját leírta jól felismerhető, jellegzetes, apró gyöngybetűivel, apám a többnyire az Új Életben megjelenő zsidó nagyünnepi írásoktól eltekintve, viszonylag kevés prédikációját írta le. Jegyzeteket, vázlatokat természetesen készített, amelyekhez szűnni nem akaró unokai szeretettel lapozta fel a Hoffer Ármin által használt Talmud-fóliánsok, a „Bavli” köteteit is. Szerencsére azért jó néhány alkalmi beszéd szövege is megmaradt. Nemrég került kezembe az egyik évtizedekkel ezelőtti bar micvó avatási beszéd elmosódott gépirata. Ez a beszéd hűen tükrözte a neológ rabbik spirituális és intellektuális értelemben vett kettős elkötelezettségét. Az avatóbeszéd egyrészről a Tóra szellemiségének és tanításának követésére hívta fel a bar micvó ifjú figyelmét – „Ódom mi jákriv mikem korban, az embert az áldozatosságra kész szeretet emeli önmaga fölé, láádaunoj, a magasságokba, Isten közelébe” –, másrészről viszont Arany János örök szentenciáját adta útravalóul: „Ember lenni mindég, minden körülményben.”

Hálás vagyok a Mindenhatónak, hogy apám is megáldhatta 2013 tavaszán a Hősök Templomában ikerunokáit, Andrist és Petit bar micvójuk alkalmából, és még legifjabb unokáját, Marcit is felköszönthette 2014 decemberében, harmadik születésnapján.

A zsinagóga mellett a rabbi másik hagyományos működési területe a Tanház. A pécsi zsidó elemi iskola 1948-at követően az államosítás áldozatául esett, így a zsidó hitoktatás, a Talmud Tóra a hitközség helyiségeiben folytatódott tovább. Itt tanulták meg a gyerekek a héber ábécét, azaz az „alefbész”-t, a fontosabb imákat és bibliai történeteket. Judit nővéremmel együtt természetesen mi is jártunk a foglalkozásokra. Elnézték, ha az idősebbek, Polgár Ági és Baruch Erzsi a héber olvasókönyv helyett velem, a legfiatalabbal foglalkoztak. Az egykori (nálam valamelyest idősebb) Talmud Tóra növendékek közül sokan idézik fel a mai napig szeretettel a hittanórák otthonos és nyitott légkörét, valamint az ifjúság bevonásával tartott ünnepségeket. A hitközségi fiatalok mellett időnként teológusok és a társegyházak lelkészei is felkeresték apámat, hogy együtt – kettesben, hármasban, esetleg négyesben – mélyedjenek el a Héber Szentírás tanulmányozásában. Noha a szó formális értelmében nem voltam apám tanítványa, úgy érzem, hogy sokat – bár nem eleget – tanultam Tőle. A tanulási folyamat részeként vihetett magával könyvtárakba: a Baranya Megyei Könyvtárba és a Pécsi Egyetemi Könyvtárba. Az Egyetemi Könyvtár – közismertebb nevén Klimó Könyvtár – klasszikus stílusú épülete, lépcsőháza, folyosói, termei és kertje megindították gyermeki fantáziámat. Amíg ő a könyvek után nézett, engem a könyvtárosok gondjaira bízott. Odahaza is könyvek között éltünk. Könyvei közül kisgyermekként különösen kedvesek voltak számomra egy 20. század eleji német nyelvű világtörténelem-sorozat – a Julius von Pflugk-Harttung-féle Weltgeschichte – gazdagon illusztrált kötetei, valamint a Pesti Napló gondozásában szintén a múlt század elején megjelent, Napóleon császár életét feldolgozó, ugyancsak színes képmellékletekkel díszített kötet.

„Igyekszem tudománnyal felvértezett rabbi lenni”

A tudomány művelése, bármennyire próbálta is kicsinyíteni ennek jelentőségét, integráns része volt apám rabbinikus működésének. A tudomány iránti affinitást a halachikus irodalom terén publikáló rabbi-nagypapa példája mellett, a Rabbiképző mesterei is szorgalmazták, s vélhetően ösztönzőleg hathatott a pesti bölcsészkaron oktató professzorok, Kornis Gyula és Brandenstein Béla saját korukban elismert működése is. A bar micvóm alkalmából,1977 tavaszán Scheiber Sándor tartotta az egyik avatóbeszédet a pécsi hitközség téli imaházában. Nagyon megindított, amikor apámat nemcsak kiváló szónokként és tanárként, hanem kitűnő történészként is jellemezte.[4] Apám kétségkívül megszívlelte Blau Lajos, a Rabbiképző egykori igazgatója 1930-ban leírt szentenciáját – amit bar micvóm idején persze még nem ismerhettem –, miszerint a magyar zsidóság történetének alapköveit jelentő hitközségtörténeti monográfiák megírására elsősorban a rabbik hivatottak.[5] Ennek jegyében dolgozta fel apám széles körű levéltári kutatásokra alapozva a pécsi izraelita hitközség történetét, utóbb pedig Szilágyi Mihállyal közösen a Tolna megyében egykoron élt zsidóság történetét is – hogy csak az átfogó jellegű, monografikus munkákat említsem. Jóleső érzés tudni, hogy a pécsi és baranyai zsidóság múltját azóta értő és mélyen elkötelezett kutatók – a sajnálatosan korán elhunyt Radnóti Ilona, valamint Vörös István Károly és Hábel János – tárták, illetve tárják fel. A történettudományi művek mellett persze apám – a neológ rabbikar legjobbjainak példája nyomán – teológiai, halachikus és irodalomtörténeti tanulmányokat is publikált.

Schweitzer József 1994-ben Pécsen, a Soá 50. évfordulóján (A fotó forrása: Agie Polgar Oser facebook oldala)

A magyar és zsidó történelemről egyébként mi is sokat beszélgettünk odahaza. Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc zsidó vonatkozásai iránt kibontakozó érdeklődésemet apám azzal serkentette, hogy szinte azonnal a kezembe nyomta Bernstein Béla 1898-ban a forradalomról és szabadságharcról megjelent kötetét. Valószínűleg az is hatással lehetett rám, hogy Auschwitzban elpusztított apai nagyapám, Schweitzer Sándor a családi elbeszélések szerint ifjúkorában szintén lelkesedett a ’48-as eszmékért, illetve időszakért.

Apámnak Pécsett külön dolgozószobája volt. Szinte most is magam előtt látom a sűrű cigarettafüst mögül kirajzolódó sziluettjét, amint íróasztalnál ülve az ívelt olvasólámpa fénykörébenírt, vagy jegyzetelt valamit, miközben dobozszám hamvadtak el a félig-meddig elszívott mentolos aromájú Filtol cigaretták az áttetsző üvegből készült kerek hamutartóban. Írógépet persze nem használt. Golyóstollal írt. Ennélfogva minden munkáját le kellett diktálnia. A kézírásán ugyanis rajta kívül más aligha igazodott volna ki. Gyakorta diktált Édesanyámnak, aki ennek révén is az alkotómunka tevékeny részesévé vált. Azt mondják egyébként, hogy a legtöbb rabbi mellett ott van a rebecen, azaz az önálló intézményként elismert „rabbifeleség” is. Nálunk sem volt ez másként. Anyánk a mater familias, apánk pedig a pater familias. Így együtt, egymás mellett, közel hat és fél évtizeden keresztül.

Miközben apám szerteágazó tudományos munkásságot folytatott, mindig azt mondogatta, hogy gyakorló rabbinak tartja magát, aki a hitéleti, oktatási és közösségi funkciók mellett próbál tudományos kérdésekkel is foglalkozni. Ahogy egy Bíró Tamással folytatott jó néhány évvel ezelőtti beszélgetése során fogalmazott: „Igyekszem tudománnyal felvértezett rabbi lenni.”[6] Ez az „igyekezet” méltó folytatása volt a neológia legjobb hagyományainak.

A neológia, mint liberális ortodoxia

Apám Bíró Tamással folyatott beszélgetése abból a szempontból is izgalmas, mert a felmerült kérdések jelentős része a hazai neológia történetére, alapértékeire, halachikus és teológiai irányvonalára, esztétikai aspektusaira irányult. Ezek közé tartozott az a kérdés is, hogy miként lehetne teológiai értelemben definiálni a neológiát, amire apám frappáns, bár kissé talányos választ adott: „Liberális ortodoxia.” Ehhez mintegy magyarázatképpen hozzátette, hogy a neológia az ortodoxiánál liberálisabb, a reformnál – azaz a reformjudaizmusnál – ortodoxabb. Vagyis teológiai értelemben a neológia az arany középutat képviseli.[7]

Apám életének utolsó éveiben akadt egy újabb téma, ami mindkettőnket élénken foglalkoztatott, ez pedig az 1907-ben megalakult Országos Rabbiegyesület története volt. Az igen hosszas előkészítés után létrejött egyesület a nagyobbrészt neológ, kisebb részt status quo ante hitközségeknél szolgáló rabbik vallási, halachikus, oktatási és liturgikus kérdésekben történő egységes fellépésének sürgetése mellett kitartóan szorgalmazta a rabbik neológ hitközségen belüli nagyobb morális és intézményes megbecsülésének előmozdítását is. Jogosnak vélték azt az igényt, hogy a hitközségekben a világi vezetők mellett a rabbik számára is méltó érvényesülési teret biztosítsanak a hitközségek vezetésében. Úgy hiszem, okkal sérelmezték, hogy gyakorta egyszerű munkavállalóként, nem pedig a zsidó közösségek lelki-szellemi vezetőiként tekintettek rájuk. A Magyar Zsidó Levéltárban fellelhető levelezés alapján próbáltuk mindenesetre apámmal a rabbiegyesület létrejöttének évtizedekre visszanyúló előzményeit áttekinteni. Nagy odaadással és izgalommal betűztük Fischer Gyula, Schnitzer Ármin, Neumann Ede, Perls Ármin, Lőw Immánuel és rabbitársaik őszinte hittől és a közösség iránti elkötelezettségtől átitatott leveleit, valamint az előkészítő szerepet betöltő – 1889-es győri és 1897-es komáromi – rabbitanácskozások kézírásos jegyzőkönyveit. A kutatási eredményekről közös előadást tartottunk, amelyből utóbb közös publikáció is született.[8]

***

Ha apám életének vezérlőelvét egyetlen szóval kellene meghatároznom, akkor az a szolgálat lenne. Erre a kifejezésre épült apám avatóbeszéde és ebben a gondolatban összegezhető Scheiber Sándor 1948. május 23-i pécsi rabbiiktató beszéde is: „…szolgáld gyülekezeted, az össz-zsidóságot, az emberiséget, az építőmunkát és a békét – mint pap, mint kutató, és mint ember. Légy ennek a megtizedelt nyájnak hűséges pásztora, történelmi idők felelősségteljes vezetője – erre kérnek az élők és az elköltözöttek.”[9] Hosszú pályafutása során apám megfogadta mestere útmutatását, s utóbb, a Rabbiképző tanáraként maga is ugyanezekkel a tanácsokkal bocsátotta útjára tanítványait.

A fenti írás a „Rabbi tanító, történész – a fiú szemével” című esszé alapján készült. In: Schweitzer József emlékezete. Budapest, MAZSIHISZ, 2016. p. 39-44.

Jegyzetek

[1] Kertész Péter: Nehéz zsidónak lenni. Budapest, Ulpius Ház, 2003. p. 35-36.

[2] Büchler Sándor: A rabbi. In: Magyar Izrael, 1938. január-március. p. 11.

[3] Schweitzer József: Szolgák lettünk ma… Az 1947. június 9-én megtartott rabbiavatáson az avatottak nevében elmondott beszéd. In: Schweitzer József: „Uram, nyisd meg ajkamat”. Válogatott tanulmányok és esszék. Budapest, Universitas Kiadó – Judaica Alapítvány, 2007. p. 13.

[4] Beszéd Schweitzer Gábor bár-micvóján, 1977. március 26-án. In: Scheiber Sándor könyve. Válogatott beszédek. Válogatta és szerkesztette: Kőbányai János. Budapest, Múlt és Jövő, 1994. p. 410.

[5] Blau Lajos: Magyar városok monográfiája. Magyar Zsidó Szemle, 1930. p. 218–219.

[6] „A szívnek van két rekesze” – Bíró Tamás interjúja Schweitzer József professzorral a neológiáról – 2012. május. In: A szívnek van két rekesze. Tanulmánykötet Prof. Dr. Schweitzer József tiszteletére 90. születésnapja alkalmából. Szerk.: Koltai Kornélia. Budapest, L’Harmattan – Magyar Hebraisztikai Társaság, 2012. p. 27.

[7] Uo. 17.

[8] Schweitzer József – Schweitzer Gábor: Az Országos Rabbiegyesület megalakulása és működése a 19–20. század fordulóján. In: Bíró Zsuzsanna Hanna – Nagy Péter Tibor (szerk.): Zsidóság – tradicionalitás és modernitás: Tisztelgő kötet Karády Viktor 75. születésnapja alkalmából. Budapest, WJLF – Wesley János Kiadó, 2012. p. 67–79.

[9] Beteljesült álom. Beiktató beszéd. Elhangzott Dr. Schweitzer József beiktatásán Pécsett, 1948. május 23-án. In: Scheiber Sándor könyve. Válogatott beszédek. Válogatta és szerkesztette: Kőbányai János. Budapest, Múlt és Jövő, 1994. p. 184.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]