Néprajz és bibliatudomány a Rabbiképzőben – 110 éve született Scheiber Sándor

1913. július 9-én született Scheiber Sándor, az Országos Rabbiképző Intézet egykori igazgatója. Ebből az alkalomból vizsgálja meg Biró Tamás a néprajz és a bibliatudomány viszonyát Scheiber Sándor munkásságában, és általában, a Rabbiképző elmúlt 145 éve során.

A néprajztudománynak köszönheti Scheiber Sándor az életét, a magyar zsidóság pedig azt a vezetőjét, aki a zsidó tudományosság parázsló tüzét őrizte a huszadik század második felében – kezdhetném a gondolatmenetemet bombasztikus módon, erős retorikai túlzással. Ebből annyi igaz, hogy mestere, a néprajzi megközelítésekbe őt bevezető Heller Bernát (1871 – 1943) sírkőavatására érkezett 1944. március 19-én Budapestre az akkor Dunaföldváron szolgáló ifjú rabbi. A német bevonulás következtében már nem utazhatott vissza a közösségébe, így a vidéki zsidóság sorsát elkerülte, és Budapesten vészelte át háború – számára személyesen is tragikus – utolsó hónapjait.

 

 

 

Felvetődik ezen a ponton a kérdés, hogy Kohlbach Bertalantól Oláh Jánosig miért töltött be annyira jelentős szerepet a néprajz a neológ tudományosságban. Három állítást teszek, amelyek magyarázhatják ezt a jelenséget. Egyrészt, a folklór aprólékos adatgyűjtő módszertana jól illeszkedett a Rabbiképző által képviselt tudományfelfogáshoz. Másrészt, az etnológia révén kifejezésre juthatott a neológiának a zsidó népiséghez való ambivalens viszonya. Harmadrészt pedig, ez az új nézőpont megoldást javasolt a korabeli bibliatudomány által jelentett teológiai kihívásokra.

 

Adatközpontú tudományfelfogás a Rabbiképzőben

A hagyományos iskolarendszerben szocializálódott generáció úgy gondol a tudományra, mint adatok ismeretére: bebiflázott nevek és évszámok, bemagolt definíciók és ragozási paradigmák, fejből idézett versek és latin sententiák. Ezzel szemben a 21. századi kompetenciacentrikus oktatás a készségeket helyezi a középpontba: hogyan szerezhetünk megbízható ismereteket (az iskola elvégzése után is, egy gyorsan változó világban), hogyan alkalmazzuk a megszerzett tudást újszerű szituációkban, és hogyan hozzunk létre új ismereteket a régi ismeretek analízise, szintézise, kritikai értékelése révén.

A tudomány első lépése a tudás megszerzése: földrajzi felfedezések, új fajok leírása, kísérletek elvégzése, régészeti feltárások, könyvtárak és levéltárak bújása… De az adatok sokasága önmagában még nem tudomány. Következő lépésben ezeket az adatokat rendszerezni kell, majd következik az értelmezés, magyarázat, elméletalkotás. Történeti összefüggéseket vagy természeti törvényeket, fogalmi rendszereket vagy értelmezési paradigmákat állítunk fel. Majd ezek fényében keresünk újabb adatokat, amelyek korroborálják vagy cáfolják az elméletünket, amelyeken tesztelhetjük a fogalomkészletünket, amelyek révén továbbfejleszthetjük paradigmáinkat. Végül. a tudomány része az is, hogy önmagunkra, módszereinkre, megismerési folyamatainkra kritikailag reflektálunk.

Legyünk őszinték: a Rabbiképzőben a hangsúly hagyományosan a tárgyi tudáson volt. (A legutóbbi időszak megítélése az utókor feladata lesz.) Nyelveket tanultak, és azt, hogy az ókorban, középkorban ki hol mit írt. Ez magyarázható a korabeli tudományosság általános trendjeivel, de azzal is, hogy csak kevesen vettek részt a nemzetközi tudományos diskurzusban. A Rabbiképző egy „alkalmazott tudományok” intézménye volt: habár az image-e szerint világszínvonalú tudósokat képzett, a valóság az lehetett a Goldziher-napló tanúsága szerint, hogy a többségükben középszerű hallgatókat próbálták kis tudománnyal ellátni, mielőtt azok elmerülnek majdani közösségük mindennapi gyakorlati feladatai közepette. Komplex megértést sokkal nehezebb oktatni, és a gyengébb hallgatók esetén mindenkinek egyszerűbb, ha felmondják a bebiflázott (másnapra elfelejtett) tananyagot. Ilyen környezetben persze a kiemelkedő hallgatók is azt tanulják meg, hogy a tudomány nem több a tényanyagok ismereténél.

Egy másik tényező az, hogy a szaktudósok közül sem mindenki nyitott a tudományfilozófiára. A legjobb kutatók közül sokan hatalmas tudással rendelkeznek, további ismeretanyaggal, kreatív ötletekkel, új módszerekkel gazdagítják a tudományt, de önmagukra, a tudományos megismerés folyamatára legfeljebb nagyon felületesen reflektálnak.

Ha nem is a tudományos, de a teológiai önmeghatározás hiányát említi Kohlbach Bertalan Kaufmann Dávid kapcsán: „Rendkívül sajnáltuk, hogy mindhárom diszciplinájában: a zsidó történelemben, a vallásbölcsészetben és ennek történetében csak szűk térre szorítkozott, tudniillik a középkori spanyol-arabs és olasz zsidóság művelődési körére és korára. (…) Filozófus volt ő, theológus is, de legnagyobb kárunkra ebből a tudásából velünk nem közölt semmit sem. Ennek oka az volt, hogy neki kialakult vallási principiuma nem volt; mint konzervatív ember Hirsch Sámson Ráfaelhez állhatott közel, mint az Országos Rabbiképző Intézet tanárának, Geigerhez kellett volna bennünket utasítani, Löw Lipóthoz, Fasselhez, Chorinhoz – nem tette és így tudtunk a rég lezajlott harcokról Maimuni Móré-ja ügyében, de semmit sem tudtunk a XVIII. és XIX. századbeli nagy zsidó reformtörekvésekről, a hazai zsidóság XIX. századbeli – ránk, leendő rabbikra igen fontos – harcairól, küzdelmeiről a zsidó szervezkedés körül.”[1] Ennek következtében a következő generációk is a vallásfilozófia történetének ténybeli adatait sajátították el, nem pedig egy kortárs filozófiai-teológiai rendszer megalkotásának a képességét. Mutatis mutandis, a tudomány művelése is mindenekelőtt a tényekre való fókuszálást jelentette a Rabbiképzőben, nem pedig a tudományos módszerekről való filozofálást.

Ennek a tudományfelfogásnak jól megfelelt a hagyományos folklór és tárgyi néprajz adatközpontúsága – mellőzve a századfordulótól fogva megjelenő antropológiai elméleteket (szociológia, pszichoanalízis, strukturalizmus és így tovább). Ahogy a kötéstáblákból előbukkanó szövegek és a Geniza-töredékek esetén, úgy a zsidó, a magyar és más népek folklórjában és irodalmában fellelhető (főleg bibliai) motívumok kapcsán is, Scheiber Sándor hihetetlen sok adatot gyűjtött össze és rendszerezett. Különlegessége abban állt, hogy látóköre határokon ívelt át: nem csak a vasfüggöny, de a diszciplináris és nyelvi határok sem akadályozták meg abban, hogy mások által hozzá nem férhető információmorzsákat szállítson hangyaszorgalommal a tudomány építményébe.

 

Ambivalens viszony a zsidó népiséghez

A (nyugat-)európai zsidók klasszikus 19. századi felfogása, amely szerint izraelita felekezetű németek, franciák, magyarok vagyunk, a század végére megkérdőjeleződött. Az emancipációval, asszimilációval kapcsolatos elvárások nem teljesültek maradéktalanul, megjelent a modern politikai antiszemitizmus, valamint a zsidó nemzeti mozgalmak különböző válfajai, például a cionizmus is. A német zsidóság elkezdett érdeklődni az addig lenézett kelet-európai zsidóság iránt, a megvetett „misztikus babona” a romantikus vonzódás, az irodalom és a tudományos érdeklődés tárgyává vált (ld. Franz Kafka, Martin Buber, Franz Rosenzweig, Gershom Scholem).[2] A francia zsidók az észak-afrikai és közel-keleti zsidók körében végzett kulturális misszió (vö. Alliance Israélite Universelle) során felfedezik ezeknek az „egzotikus” közösségeknek a folklórját. Ebben a kontextusban indul el a zsidó néprajz kutatása is a 19 század legvégén.

A 19. századi etnográfiát két részre osztották: a Volkskunde saját népünk „eredeti, romlatlan” (falusi) formáit kutatta, míg a Völkerkunde az egzotikus, távoli (a modern ipari kultúra által érintetlen, szintén „romlatlan”) népek kultúráját. Régóta gondolkodom azon, hogy a zsidó néprajzot hová sorolnám.

A választ a posztkolonialista elmélet adhatja meg. A (nyugat-)európai zsidóság egyfajta „belső kolonizáción” ment keresztül, és nem csupán a környező társadalom életformáját, értékrendszerét vette át, de annak perspektíváját is.[3] Ahogy a harmadik világ gyarmatosított népei, úgy a „belső kolonizáción” átment közösségek is (például a baszkok Franciaországban) a domináns kultúra sztereotípiái mentén tekintettek saját „nem nyugatosodott” testvéreikre. A néprajz kettős perspektívája (Volkskunde és Völkerkunde) azt tette lehetővé, hogy a „keleti” (akár haszid, akár marokkói, perzsa, jemeni) zsidókat egyszerre saját múltuk képviselőiként és valami egzotikusként is vizsgálhassák, sine ira et studio. Hiszen a tudományos távolságtartás lehetővé teszi, hogy a kutatás alanya és a kutatás tárgya ne keveredjék össze.

Ugyanez a folyamat zajlott le itthon, amikor a Wissenschaft des Judentums magyarországi fellegvárában, a Rabbiképzőben, a századforduló környékén megjelent a néprajzi nézőpont is,[4] amely kiegészítette a 19. századi történeti nézőpontot. Nem a szociológiát, a pszichoanalízist vagy a modern irodalomelméletet vették át a 20. században, hiszen ezek a kutatótól is erős önreflexiót, saját identitásának a megfogalmazását várják el. Márpedig ez, mint Kohlbach megfogalmazta, nem volt erőssége a neológ vallási elitnek (Kecskeméti Lipót kivételével).[5] Ezzel szemben a néprajz éppúgy lehetővé teszi a kutatás tárgyának az elidegenítését, akárcsak a történeti kutatás – beleértve az intézménytörténetet, a vallástörténetet, irodalomtörténetet, nyelvtörténetet is. Ha ezt az utat választom, akkor – őseimhez hasonlóan – mindennapi zsidóságomat, rítusaimat reflektálatlan módon élhetem meg, teológiai kihívásokkal nem kell foglalkoznom, intellektuális kapacitásaimat pedig egy időben vagy térben elidegenített zsidóság kutatására fordíthatom, identitásomat ezzel jeleníthetem meg.

Scheiber Sándort nem ismertem személyesen, mély és őszinte beszélgetéseket még kevésbé folytathattam vele. Talán mások megírják, hogy őrá mennyire lett volna alkalmazható ez a leírás.

 

A nem kritikus bibliakritika

A 19. századi Wissenschaft des Judentums mozgalom abból indult ki, hogy a modern, kritikai tudomány – elsősorban a történelemtudomány és a filológia – révén jobban megérthetjük a zsidóság mibenlétét, lényegét. A korabeli pozitivista felfogás szerint eljuthatunk az igazsághoz, ha a helyes módszert követjük.

A rabbinikus zsidóság történetisége soha nem volt tabu, gondoljunk rav Serira gaon levelére a rabbinikus irodalom kialakulásáról. A szokások (minhágok) időbeli alakulása és térbeli változatossága is közhely volt. A pozitív-historikus zsidóság – amelynek magyar ágaként fogható fel a neológia a 19. század második felében – a hangsúlyok enyhe eltolásával a zsidóság fejlődéséről beszélt (a kinyilatkoztatott tórai alapokból kiindulva). Ettől az ortodoxia abban tért el, hogy a változatlan tórai alapokat hangsúlyozta (amelyek szabta kereteken belül lehetséges az időbeli változás).[6] A történeti kutatást üdvözölte mindenki a neo-ortodoxiától a reformzsidóságig tartó spektrumon, mert ki-ki a maga igazának az igazolásában bízott.

A tudomány azonban néha olyan eredményekre jutott, amelyek alapjaiban kérdőjelezték meg egy-egy zsidó irányzat ideológiáját. A bibliakritika – és különösen annak Julius Wellhausen-féle új paradigmája, amely pesti Rabbiképző működésének első éveiben jelent meg – a pozitív-historikus zsidóság kinyilatkoztatásba vetett hitét kérdőjelezte meg. Wellhausen érvelését, következtetéseit sok ponton lehetett kritizálni, mint ahogy azok társadalmi kontextusa is ellenállásra adott okot. És mégis, nem lehetett lesöpörni az asztalról. Hasonlóképpen, az ugyanezekben az évtizedekben egyre jelentősebb bibliai régészet is felemás eredményeket hozott: a bibliai adatok hol megerősítést nyertek, hol kérdőjelek fogalmazódtak meg. És mégis, a Babel und Bibel vita után már nem lehetett nem ókori keleti kontextusában olvasni a Szentírást. A régi narratíva a Tóra isteni vagy mózesi eredetéről egyre ingatagabbá vált. Egy kuhni értelemben vett paradigmaváltás következett be: amint megtörténik a Gestalt switch, és megpillantjuk az alábbi ábrán a vén banya mellett a fiatal hölgyet is (vagy fordítva), már nem tudunk visszatérni a korábbi, egyolvasatú értelmezéshez. A neológia elutasíthatta a bibliakritikát nyilvános megszólalásaiban, ragaszkodhattak a vén banyáról szóló olvasathoz, de ha már egyszer megpillantották, nem tagadhatták le önmaguknak a fiatal hölgyet.

 

Ebből adódott egy olyan helyzet, amelyet Guttmann Mihály (a Rabbiképző igazgatója Scheiber tanulmányainak idején) így fogalmazott meg Scheiber születésének évében: „Hogy a szeminárium mit tanít a bibliai tudományokból, az pontosan meg van adva a tantervben. Hogy hogyan kell bibliát tanítani, és a már létező bibliakritikát, melyet a szeminárium sem fel nem talált, sem tovább nem fejlesztett, kezelni és ellensúlyozni, az talán inkább a tudósokra mint a napi, és tegyük hozzá a tendenciózus pártsajtóra tartozik.”[7]

A Rabbiképző a bibliakritikát nem találta fel, és nem fejlesztette tovább. De akkor milyen formában művelte azt a bibliatudományt, amely mind az oktatásban, mind a végzettek tudományos munkáiban hangsúlyosan megjelent?[8] Blau Lajos, akinek híresen „egy tintacsepp hagyomány többet ér, mint egy tintatartó éleselméjűség,”[9] könyvészeti oldalról közelítette meg a bibliatudományt. Egy másik irány a motívumtörténet, amelyet oly sok rabbiképzős tanárnál és diáknál találunk meg, és amelyből kifejlődhetett Kohlbach Bertalan, Heller Bernát, Scheiber Sándor és kortársaik folklór iránti érdeklődése. Ezek a motívumtörténeti és néprajzi elemzések napjaink irodalmi és recepciótörténeti megközelítéseinek előfutáraiként értelmezhetők, értelmezendők.

Az, hogy a huszadik század második felének irodalmi megközelítései a bibliatudományban – amelyek szintén ártatlanok teológiai szempontból – miért nem jutottak el évtizedeken keresztül a József körútra, már egy másik történet.

Jegyzetek

[1] Kohlbach Bertalan: Az Országos Rabbiképző-Intézet első dekászából. IMIT Évkönyv 1918, 66–88. old. Kiemelés az eredetiben (85–86. old).

[2] Leora Batnitzky: How Judaism Became a Religion: An Introduction to Modern Jewish Thought (Princeton University Press, 2011), 73. old.

[3] Vö. pl. Ran HaCohen: Reclaiming the Hebrew Bible: German-Jewish Reception of Biblical Criticism (de Gruyter, 2010), 3. old.

[4] Vö. Oláh János: Adalékok a neológia szerepéhez a zsidó néprajznak mint új diszciplínának a létrehozásában (Magyar Zsidó Szemle, Rabbiképző, Kohlbach Bertalan). In idem: Angyalok, démonok, amulettek, adalékok, homíliák (Gabbiano, 2020), 208. old., 1276. jegyz.

[5] Más zsidó közösségeknek sem. Miri J. Freud-Kandel (Orthodox Judaism in Britain since 1913: An Ideology Forsaken, Vallentine Mitchell, 2006, p. xii-xiii) szerint az angol zsidóság sem volt annyira tudatos, mint a német.

[6] A Hatam Szofer-féle „az új[ítás] tórailag meg van tiltva” elv inkább politikai jelszó volt, mintsem téves történelemszemlélet.

[7] G[uttmann] M[ihály]: A Sulchan áruch és a magyar zsidóság: Néhány alkalmi észrevétel az izraelita vallásfelekezet napirenden levő egyik kérdéséhez. Budapest, 1913., 35. old.

[8] Oláh János, A szentírástudomány (biblikum) oktatása az Országos Rabbiképző Intézet első 50 évében. Gerundium Egyetemtörténeti Közlemények MMXI vol. II.: (1-2), 2012, 108–124. old.

[9] Blau Lajos: Az óhéber könyv; A héber bibliakánon: adalék az ókori kulturtörténethez és a bibliai irodalomtörténethez. Reprint: Logos Kiadó, Budapest, 1996. Blau, Az óhéber könyv, Budapest, 1902, 3. old.