Kutyaharapást szőrivel: a bűntudat és a Szentély felavatása
A vétekkel nem elég szembenézni, bár nélkülözhetetlen. Fel is kell használni rossz késztetéseinket a jó célok szolgálatában. „És történt a nyolcadik napon, szólította Mózes Áront és fiait, meg Izrael véneit. És mondta Áronnak: Végy magadnak egy fiatal borjút vétekáldozatnak …” (3Mózes 9, 1-2..)
Vári György
Bölcseinknek szemet szúr, hogy a frissen felállított Szentélyt ünnepélyesen felavató bűnáldozat éppen úgy borjú, mint az a bálvány, amellyel épp Áron vezetésével Izráel népe a legnagyobb vétkét elkövette, miközben Mózes megkapta a Tórát. Mintha az első vétekáldozat Áron és Izráel nagy, közös bűnére, az aranyborjúra utalna vissza. De – Rásival, a nagy kommentátorral szólva – „hogyan lehet maga a vádló a védő?”, miért épp a borjúval szeretnénk kiengesztelni a borjú vétkéért a Seregek Istenét?
A prágai Lőw rabbi, a másik nevén a Máhárál szerint – veszi sorra Nehama Leibowitz – a valódi vezeklés számára elkerülhetetlen a szembenézés, a jóvátétel. Ha ellopjuk a király serlegét – írja példázatában a Máhárál – akkor fontos, hogy egy ugyanolyan serleget ajándékozva állítsuk helyre az eredeti állapotokat. Azzal, éppen azzal kell dolgoznunk, amit elkövettünk, ami elől menekülni szeretne a hárítás kísértése. Nekünk magunknak kell annak lennünk, aki akasztott ember házában kötélről beszél. De ennél többről van szó. A modern ortodoxia egyik alapító rabbija, Samson Raphael Hirsch szerint (aki – Jakov Katz híres könyve, a Végzetes szakadás beszámolója alapján – fontos szerepet játszott a magyar zsidóság történetében, az ortodox-neológ szakadásnál is) fel kell áldoznunk, be kell építenünk, az Örökkévaló szolgálatába kell állítanunk rossz ösztönkésztetéseinket. Ahogy Freud nyomán József Attila írja: „ .. nem való ez, nem is álom, úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm”. Dávid bűnei megvallásával írta meg legszebb zsoltárai némelyikét.
Megérteni, mi késztetett – például – vétkezni, milyen frusztráció, milyen hiány, milyen fájdalom, megfogalmazni, elengedni, „növekedni”, erőt meríteni belőle, segíteni másoknak túllenni rajta. Hirsch rabbi itt voltaképpen arról beszél, amit mi a népszerűvé vált pszichológia nyelvén „traumás növekedésnek” szoktunk nevezni.
Arra kell törekednünk, hogy elhamvadó aranyborjúink tüze, ha már megcsináltuk, ha csak gondoltunk rá, részévé váljon istenkeresésünknek, táplálja oltáraink tüzét. Az önismeret erejéről van szó, az önmagunkkal szembeni őszinteségről, amely segít kezdeni valamit a múlt súlyával és jövővé változtatni azt, ami felhasználható, megtanulható belőle. Ha belsővé tesszük, jövővé változtatjuk a múltat, szabadok leszünk tőle és általa. És ez a legmagasztosabb áldozat, amelyet hozhatunk, ez az, amit Mózes elsőnek rendel el feláldozni a pusztai Szentélyben, ezzel avatja fel Áront.
Ha igazán jól csináljuk, akkor ez a szembenézéstől inspirált növekedés fűti át minden imánkat, ez istentiszteleteink alapja azóta is. A pusztai Szentélyt a hagyomány szerint a borjú bűnáldozatával Niszán hónapjának elsején avatták fel és mi a Smini hetiszakászát követően, egy hét múlva érkezünk Niszán havába, szabadulásunk idejéhez.
A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője
