Jismáel, fiam, áldj meg engem

Jom kippuri beszéd

בְּרֹאשׁ הַשָּׁנָה יִכָּתֵבוּן
וּבְיוֹם צוֹם כִּפּוּר יֵחָתֵמוּן

Újév napján íratik be, Jom Kipur böjtnapján megpecsételtetik – énekeljük a nagyünnepi liturgiában, amely ismeretesen a Talmudra utal vissza, az Örökkévaló ott elképzelt könyvelésére, amelybe iktatja a teljesen bűnösök, a makulátlanul jók és a közepesek nevét. És az utóbbiak megítélését felfüggesztik Ros Hásánától fogva Jom Kipurig, a magasztos napok alatti viselkedésük fényében dönt a Jóisten a sorsukról. Mind ismerjük ezt a talmudi szöveghelyet, ha másod-harmadlagos forrásokból is. Értékeljük a szemléletességét, kihalljuk belőle az erkölcsi tanítást, és respektáljuk ódon patináját, de, valljuk be, nem rendít mindez meg minket. A mi képzeletünkben nem könyvel, nem iktat Izrael őrizője. Legkésőbb a zsidó felvilágosodás óta nem hisszük el egész szívünkből ezt a tanmesét, és nem gondoljuk, hogy a világ minden évben, ősz elején, tényleg megáll az Ő ítélőszéke előtt. Tanmese ez, valóban, átlátszó tanmese, lólábként kilógó erkölcsi tanulsággal, komor fenyegetéssel, precíz és pedellusi szigorral, mi pedig nem szeretjük a kioktató és fenyegető erkölcsi tanmeséket.

Vajon mond-e Isten valóban ítéletet a világról minden egyes jom kipurkor? Vajon valóban most dől-e el mindannyiunk, az egész világunk sorsa? Vajon nem vált-e az utóbbi évtizedekben – és különösen az utóbbi években – ez a fáradt és öreg tanmese riasztóan elevenné és aktuálissá az újabb és újabb világvége-víziók fényében? Vajon nem áll-e ebben a pillanatban a világ, sorsára várva, az Örökkévaló ítélőszéke előtt?

Világhatalmakat szembefordító, folyamatosan eszkalációval fenyegető konfliktusok árnyékában élünk évek óta. A megszerzésre, elfogyasztásra, birtoklásra és használatra épülő életmódunk megtizedeli élőlénytársainkat, miközben az lenne a feladatunk, hogy műveljük és őrizzük a Földet. És fenyeget minket magunkat is, de nem változtatunk rajta. Egykor a természetet uralni emancipatorikus álom volt, fenyegető, idegen helyből reméltük otthonná tenni a világot, amely most, talán még inkább mint valaha, szörnyen fenyegető és idegen. A folyamatos növekedés és bőség nem azt tette lehetővé, hogy mindenkinek jusson valamennyi, a nincstelenek tömegei, miközben kontinensük elsivatagosodik vagy elnyelni készül partvidékeit a tenger, fenyegetést jelentenek ránk nézve, hihető fenyegetést, ezért lehetőleg nem engedjük idejönni őket. A világ, amelyről a mi nemzedékünk azt hitte, a globalizáció révén megnyílik, újra bezárul. Van, aki szerint a felvilágosodott ész használatának eddigi csúcsa, önmeghaladása, a mesterséges intelligencia a szolgájává tesz minket és visszahullunk az immár második természet, a magunk által kitermelt zsarnokaink okozta szolgaságba. Mintha a talmudi ítélkezés szavai, amelyeken nemrég még bensőségesen mosolyogtunk a zsinagógákban évről évre, nem is lennének eléggé erőteljesek.

Akkor, amikor baj volt, mélységes krízis és bizonytalanság, mint mindig, a zsidó szellem feltalálta a célja felé tartó, értelmesen tagolt időt, a világtörténelmet. Az elbeszélhető világot, amely beteljesülése felé tart, a Megváltás felé. És a nagy válságkorszakokban szabálytalanul, de mélyen zsidó tanítók új perspektívát nyitottak a nyugati emberiségnek. Az első század júdeai, galileai kilátástalanságában azt hirdette egy galileai tanító, hogy térjünk meg, mert betelt az idő, eljött, elközelgett az Istennek országa. És, noha tévedett, mert a történelem közömbösen folyt tovább, zsidó fogantatású reményt adott tovább a nyugati emberiségnek. És amikor ez a remény többé már nem volt mindenki eleven hite, egy szekuláris, zsidó eredetű, modern próféta hirdette azt, hogy akkor, amikor a zsidók és az egyetemes egyház utáni új kiválasztott nép, a proletariátus már csak láncait veszítheti, ismét és valóban betelt az idő, mert kísértet járja be Európát, a teljes egyenlőség, szabadság és testvériség ígérete. És ennek az eszmének is lettek milliószám vértanúi és hősei és tíz vagy százmilliószám áldozatai, és mind értelmetlenül haltak meg. A munkásmozgalom is halott történelmi hatóerőként mint az üdvösség ígérete, és dicstelenül halt meg, csak szörnyű pusztulást és kiábrándulást hagyva maga után. És most mintha minden ígéret örökre hiteltelenedett volna. Az emberiség, benne a nyugati emberiség, évezredek óta először nem tud hinni semmiben. A punkmozgalom dühös jelszava zárja le a horizontot, nincs jövő. Már a képzeletünkben sem. És, mivel az ember vallásos állat, ez nem maradhat így. Martin Heidegger híres kései interjúja jól látta: már csak egy Isten menthet meg minket.

Jom kipur előestéje, éjjele van, barátaim, a fogadalmak elengedésének ideje. A jövő megnyílásának pillanata, a személyes és közösségi lelki újjászületésé. Amikor megszólít bennünket halk, vékony hangon mint Illést, az Örökkévaló , ahogy ugyancsak a nagyünnepi liturgia felidézi. Két szkeptikus magyar zsidótól fogunk ma este tanulni.

Örkény István írja meg, hogy az atombomba ledobása utáni napon, amikor minden élet látszólag kihunyt már, megjelenik bizonyosan egy cédula a romokon, hogy „hozott szalonnával egérirtást vállal Dr. Varsányiné”. Így is lesz, meglátjátok, ha kell. Spiró György pedig azt meséli el csodálatos novelláskötete nyitó írásában, hogy egy 1945-ös nyári estén, a föld színéről félig eltörölt, de hamvaiból ismét feltámadó, elpusztíthatatlan Budapesten az édesapja, némi latolgatás és kalkulálás után, amelyből rájön, hogy még ketten sem fognak tudni megélni, csöndben kilyukasztja a gumióvszert, mielőtt bemegy a hálószobában pihenő feleségéhez. Két túlélő, akik a pusztulás díszletei között a reménytelen világba, vakhitektől vezérelve, életet hoztak. Irracionális döntést hoztak, és igazuk volt. Így született meg Spiró György, de az, hogy ki, mindegy is. Élet adatott és az élet, mind tudjuk, él és élni akar.

A Talmud leírja, hogy Rabbi Jismáelt, a főpapot, egy ízben, amikor jom kipurkor bement a Szentek Szentjébe, hogy elvégezze az előírt ünnepi rítust, ott várta maga az Örökkévaló, és azt kérte tőle, Jismáel fiam, áldj meg engem. És Jismáel azzal áldotta meg, hogy legyen erősebb kegyelme igazságos szigoránál, ne a törvény betűje szerint ítéljen, ne úgy döntsön, ahogy a tételes előírások diktálnák, hanem ezeket megelőző megfontolások vezessék, a kegyelem. Az Örökkévaló döntése az élet mellett megelőzi annak mérlegelését, megérdemeljük-e.

Ahogy Spiró György édesapjának döntése is megelőzte az észszerű mérlegelést, amelyből a teremtésre kimondott határozott, erőteljes nem következett volna. De még a Spiró révén felfedezett Kertész Imre regénye, a Kaddis a meg nem született gyermekért is úgy kérdezi, hogy „sötét szemű kislány lennél-e, orrocskád környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel, vagy konok fiú, szemed akár a szürkéskék kavics”, hogy mind érezzük ezeknek a soroknak a fájdalmából, hogy nincs jó döntés az élet ellenében, hiába szól mindig minden ellene. Ez lehet a jom kipur válasza a mostani válságra, az, hogy a visszanyert hit, a visszanyert Isten ment meg bennünket. Tanulnunk kell az Örökkévaló belénk vetett végtelen hitéből. A világba vetett, visszanyert, alaptalan, de létező és megnyilvánuló bizalmat.

„Gyökértelen is felszökik a bizalom törékeny szára”, írja Székely Magda a holokausztról, a világ holokauszt utáni állapotáról szólva. A világunk nincs és sohasem volt megalapozva, az élet mellett nem szólnak érvek. Nem érvek szólnak mellette egyáltalán, azoknál sokkal eredendőbb megfontolások.

Lépjetek-lépjünk be az ismeretlen jövőbe, amely kol nidré estéjén érkezik meg közénk, legyetek együtt, a szó minden értelmében, adjatok esélyt az életnek, vagyis szeressétek egymást, lyuggassátok ki sorra, képletesen csak, persze, közösen a gumióvszereket, vigyázzatok a fákra, az undok és a kedves szomszédokra, hívjátok fel a fura haverjaitokat, menjetek el rendszeresen szűrésekre, adjatok mikroadományokat a cuki és ronda állatok megmentésére, locsoljatok muskátlit, fogadjatok örökbe macskát, legyen időtök nézni a Duna folyását a Margitsziget lépcsőiről, tanuljatok meg unatkozni, lassan élni, kevés ingerrel dolgozni, előre megbocsátani, amit lehet, elengedni és ragaszkodni, Válasszátok mégis az életet. Írassunk be mindnyájan, az egész teremtett világ, az élet könyvébe.