Jávor Sándor: Rózsika

Írta: Szombat - Rovat: Hagyomány

Az utóbbi hónapokban sok kritikát kaptam a gyerekkoromról szóló cikkem* miatt azoktól, akik szerint nem megfelelő hangnemben írtam anyai nagymamámról. Nemcsak az ő kedvükért, hanem azért is, mert érdeklődöm a gyökereim iránt, álljon itt a története. Azt mesélem el, amit szüleimtől, testvéremtől, és a még élő idősebb rokonoktól hallottam. Remélem, mások számára is tanulságos lesz.

 

– Csinált valami különlegeset? – kérdezte egyik barátom, mikor eszembe jutott a gondolat, hogy megírom Nagymamám történetét. Gondolkodás nélkül jutott eszembe két dolog is.

Szült egy gyereket – édesanyámat – 1944 szeptemberében Bécsben. Családjából sokan vesztek oda a deportálásban, de a csoda, hogy ők eggyel többen jöttek haza, mint ahogy elvitték őket, azon kevesek közé emelte őt, akik nemcsak testben élték túl a borzalmakat, de hitük is töretlen maradt, sőt megerősödött.

A másik olyan, szinte emberfeletti teljesítmény, ami megérdemli, hogy írjak róla, az a mára már a legvallásosabb háztartásokban is elképzelhetetlen életmód, amit ő vitt. Kóser háztartást vezetett egy nem egészen 30 négyzetméteres szoba-konyhás lakásban Magyarországon, az 1970-es években.

 

Sárrétudvari

  1. október 13-án született Sárrétudvariban, Weisz Rózsa néven, egy tizenegy gyermekes ortodox zsidó család hetedik gyermekeként. Ő volt a legfiatalabb, aki felnőtt. Édesapja, Weisz Áron (Aron Smil) Nagyváradról került az Alföldre. Hitoktató, talmudtudós volt a faluban, a rabbival egyenrangúként tisztelték. Több nyelven beszélt, írt, olvasott. Édesanyja, Katz Irma, mészáros apjának fia nem lévén, szintén tanult nő volt. Otthon jiddisül beszéltek.

Rózsika, mint a faluban az összes gyerek generációkon át, a helyi református elemi népiskolába járt. Itt a kor szellemének megfelelően részesült hazafias nevelésben. Szó szerint még nagymama korában is büszkén citálta az itt tanultakat, beleértve a református hittanon elhangzottakat, és – csak halkan ugyan – az irredenta szövegeket is. Persze ezeket csak annak demonstrálására, hogy a memoritert nem a tanítónak tanuljuk, hanem az örökkévalóságnak.

Weisz Rózsika népszerű fiatal lány volt a faluban. Gyönyörűen rajzolt, hímzett, varrt és énekelt. Sokan keresték a társaságát, zsidók és nem zsidók egyaránt. Ennek ellenére későn ment férjhez. Legidősebb bátyjának, Zoltánnak sikeres kereskedőként módjában állt mind a négy lányt kiházasítani. Nemcsak férjet sadhenolt nekik, de mindegyikkel adott 5000 pengő hozományt, az új sógoroknak üzletet nyitott, kinek-kinek szakmája szerint, és bebútorozta az új párok otthonát. Így ismerkedett meg Nagyanyám Nagyapámmal egy hódmezővásárhelyi látogatás során Zoltán bácsiéknál.

Az ortodox szülők ugyan eleinte nem nézték jó szemmel a neológ fiút, de mivel Rózsika már „benne volt a korban”, és látták, hogy a fiatalok szeretik egymást, beleegyeztek a házasságba. Esküvő után az új asszony ugyanúgy háromszor imádkozott naponta, mint előtte. Haját nem vágatta le, állandóan neccháló volt a fején. Később ezt kendőre változtatta.

 

Az ország legmélyebb pontja

 

Földrajzilag, persze. A vásárhelyi ház tényleg az ország egyik legmélyebben levő helyén állt. A Búvár utca még a párhuzamos főutcánál is méterekkel alacsonyabban húzódott. Esős időben a fél Alföld összes vize az utcán hömpölygött. Akkor is, mikor elköltöztek onnan, aszfaltos út híján, éppen tengelyig ért a latyak a bútorokat szállító teherautónak. Nagyapám meg is kérdezte a sofőrt:

– Vízi jártasságija van?

Ez jelentősen megkönnyítette a búcsút az évtizedek, tán századok óta a család birtokában lévő háztól.

A háború előtt nagyszüleim Szentesen éltek. Nagybátyám ott született 1938-ban. Ott volt kis bőrdíszműves üzletük, Zoltán bácsi nászajándékaként. Nagymamám tervezte a táskákat, Nagyapám elkészítette, árulta őket. Mikor visszajöttek, semmi nem volt meg sem az otthonukból, sem a műhelyből. Egy gombostűt sem találtak. Vásárhelyen próbálkoztak. Dédapámék háza úgy maradt meg, hogy egy kedves szomszéd családnak, akik éppen akkor építkeztek, megengedték, hogy ott lakjanak. Ott viszont egy gombostű sem tűnt el. Az öregek odamaradtak, a házban még laktak, így költöztek a vásárhelyi hitközség udvarában lévő lakásba. Csak évekkel később tudtak visszaköltözni a Búvár utcai parasztházba.

A házat, lakást mindig takarosan, műgonddal kialakított rendben tartotta. Saját kezével meszelte vakítóan fehérre a kis házat, a fáskamrát, mi több, az udvaron álló illemhelyet is. A család által tiltott, mégis rendszeresen végrehajtott életveszélyes akrobata mutatványa volt a magas helyek elérésére az asztalon a nagy hokedli, nagy hokedlin kis sámli, kis sámlin Nagymama produkció. Még az is beleszédült, aki látta.

A kert

Nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy az udvarnak csak egyik, a hátsó részén lehet konyhakertet kialakítani. Előre kizárólag füvet engedett vetni, ahol az unokák és a szomszédgyerekek kedvükre ugrálhattak, játszhattak. Unokabátyáim komoly fantáziával átszőtt focimeccseket vívtak.

A nyári konyhában folyt a befőzés. Nyár végére hűvös helyen sorakoztak a befőttek, lekvárok. Rózsi mama addig nem érezte magát jó háziasszonynak, amíg a teli üvegek száma el nem érte a százat. Ez még a fehérvári kis lakásban is így volt. Márpedig a befőtt az télire készült. De mikor van tél? Ez nálunk mai napig szabály: az első dunsztost akkor lehet kinyitni, ha leesett az első hó. Nem emlékszem olyan télre, amikor az első novemberi havas esőt ne nyilvánítottuk volna súlyos havazásnak.

 

A kóser háztartás

A hetvenes évek közepéig Vásárhelyen, azután Fehérváron – miközben mindkettő jelentős lélekszámú város – minden bizonnyal Nagymama vezette az egyetlen kóser háztartást. Miközben minden elismerésem azoké a háziasszonyoké, akik ma vezetnek kósert, látni kell, ez messze nem ugyanaz. Az 50-es években, de még utána sokáig nem lehetett leszaladni a kóser boltba izraeli tejterméket, kávét, csokit venni, vagy az itteni választék hiányossága okán kiugrani Bécsbe és ott bevásárolni. Vagy be kellet érni a „rendes boltival” (igaz, akkoriban még nem tartalmaztak az élelmiszerek annyi kétes eredetű adalékanyagot, mint manapság, sok minden felhasználható volt, amit egy lakótelepi ABC-ben lehetett kapni), vagy saját kezűleg kellett előállítani. Ez utóbbi volt az általános, így a háztartásbeli kifejezés arra utalt, hogy Rózsi mama nem egy vállalat, hanem a saját háztartása alkalmazottjaként dolgozott, nem napi nyolc, hanem heti 143 órában. A többi a sábesz.

Hódmezővásárhelyen rabbik és kántorok kosztoltak nála az ötvenes években. Volt, aki Szegedről is átment hozzá enni. A soványka jövedelem kiegészítésére vállalt mosást, főzést például a későbbi nagytiszteletű Tímár Károly kántor úrnak, aki akkor még legényember volt. Az én időmben sajnos már csak temetések alkalmával találkoztunk rabbival, még az őszi ünnepekre sem jutott, legfeljebb egy előimádkozó. Ilyenkor senki nem hagyhatta ki, hogy meglátogassa Hatsek Rózsika nénit. Nagymama mélységes vallásosságát és tiszteletét mutatja, hogy ahány rabbi csak megfordult nála – még azokat is, akik koruknál fogva fiai lehettek volna – következetesen tisztelendő úrnak szólította és magázta.

 

A hétköznapok

A rituálé reggel kezdődött. Addig nem szállt le a sezlonról – nekem közönséges ágy –, amíg a kézleöntés, áldás meg nem történt. Nagyapám korán elment dolgozni, Nagymama a tejeskávés reggeli előtt imádkozott. Ilyenkor mondta el azok helyett is az égi kívánságokat, akik maguk nem tudtak, vagy nem akartak imádkozni, de volt valami kérésük az Örökkévalóhoz, ezért őt kérték, közvetítsen.

Az egyik kedves anekdota ezzel kapcsolatban, onnan ered, amikor apukám főiskolára járt. Vizsgák előtt jött a Nagymamához:

– Mama, imádkozz értem, holnap vizsgázom!

– Jó Matyikám – így a Nagymama, – én imádkozom, de ugye te azért tanultál is egy kicsit!

Nem volt kérdés, mi legyen, ha valakinek csak egy mosogató medencéje van. Hogyan kell használni a húsos és tejes edények esetében? Neki egy sem volt. Fogta hát a kék vájdlingot – a zsíroshoz piros volt –, beleöntötte a forró vizet a direkt erre rendszeresített vízmelegítő fazékból, és elmosogatta a reggeli edényt. Gondosan elpakolt mindent terítőstül, konyharuhástul a konyhakredencnek arra a két polcára, ami „tejes” volt.

Rózsi mama soha nem hagyta zavartani magát, az ő élete akkor is folyt tovább a maga útján, ha beugrott hozzá valaki egy beszélgetésre. Figyelt mindenkire, de amikor az óra mutatója a hármasra ért, akkor tenni kellett. Azonban hetente egyszer volt fél óra, amikor mindenkinek csendben kellett lenni, nem jöhetett látogató, gyerek nem mozdulhatott. Kedden kora este volt a rádióban a Szabó család. Ezt nem lehetett kihagyni, egy szót nem volt szabad elszalasztani. Szállóigévé is vált a családban. Ha valaki olyasmit hallgatott, vagy nézett, ami neki fontos volt, csak így szólt: – Pszt! Szabó család!

 

Főzés, ebédeltetés

A főzésnek is megvolt a maga rendje. Amit ebből a rituális kóser életmód jelentett, az csak a spontán természetességűnek tűnő alap, egyfajta nehezítő feltétel volt. Ennél talán az egyéb szervezési kérdések voltak az érdekesebbek. Vásárhelyen nyáron a PB palackos gáztűzhelyen, télen a kályhán főzött. A kuktafazék megjelenése a háztartásban komoly forradalmat jelentett. Egyszerre több étel is készült, tehát valahogyan számon kellett tartani, melyik mikor készül el. Erre való a vekker, a papír és a ceruza: megnézzük az órát, mikor kezdett sziszegni a kukta; felírjuk egy papírdarabra: kiskukta 5 és/vagy nagykukta 3. Ez azt jelenti, hogy a kiskukta alatt akkor kell elzárni a gázt, amikor a nagymutató legközelebb az ötösön lesz, a nagy alatt pedig akkor, amikor a hármason. Csak arra kell figyelni, egyéb teendőink közben nehogy elfelejtsük megnézni az órát, vagy szorgos rendrakás közben véletlenül ki ne dobjuk a papírfecnit.

Természetesen, ha főtt tészta volt ebédre, azt maga gyúrta, nyújtotta. Sokszor mesélt azokról a háziasszony-vetélkedőkről, amiket a vásárhelyi hitközség udvarán tartottak, és egyik versenyszám a tésztanyújtás volt. Ki tudja kerekebbre nyújtani a rugalmas anyagot? Jókat kacagtam a beszámolókon X-né termékéről, ami jobban hasonlított Nagy-Magyarország térképére, mint körre. Az övéről nevezték el a körzőt. Erre nagyon büszke volt.

Amikor mi ott nyaraltunk (nyilván máskor is), Vásárhelyen az ebéd mindig pontosan délben volt. Nagyapa 4 óra után ért haza a munkából, ő akkor evett. Fehérváron délig dolgozott nyugdíjas állásban, egy ABC áruházban. A gőzölgő leves épp akkor került az asztalra, amikor ő hazaért. Persze ott már azt is kellett tudni, Matyinak mikor van ebédidő a munkahelyén, érdemes-e várni rá néhány percet vagy vidékre ment, és akkor ma nem is jön. Judit meddig van iskolában? Neki is félre kell tenni. Még nem volt mobiltelefon, nem tudott szólni, ha változás volt a programban, így nem egyszer fordult elő, hogy az ebédet többször is meg kellett melegíteni, mert kihűlt, és Nagymamánál sem az nem fordulhatott elő, hogy várni kell az ételre, sem az, hogy nem elég forró.

Rózsi mama kiváló úgynevezett hamis ételeket tudott főzni. A hamis fasírt volt a legemlékezetesebb. Krumplival vagy tojással készült, így nagy előnye volt a páros (tejes vagy zsíros) mivolta is. Mivel a hús nehezen hozzáférhető volt és drága, leginkább csak sábeszkor került az asztalra, vagy amikor együtt volt az egész család. Az ilyen nagy ebédek alkalmával Rózsi mama kizárólag a tyúk fejét és püspökfaltját volt hajlandó enni. Kitartóan bizonygatta, neki az a kedvence. Ilyenkor nagyon gondosan készült az étellel, nagyon aggódott, fog-e ízleni. Ha nem fogyott el valami, így sajnálkozott: – Biztosan nem volt jó, azért nem ettétek meg! Ha elfogyott, így: – Még biztosan ettetek volna, nem laktatok jól!

A beszerzés

Hetente egyszer el kellett menni a piacra. Nagymama a megfontolt vásárlók közé tartozott. Először alaposan körülnézett. Megjegyezte, hol volt egy-egy remek áru, és továbbment, hátha talál még szebbet, jobbat, olcsóbbat. Emiatt gyakran elkelt a kiszemelt termék, mire visszament.

A legbonyolultabb, ezért legritkább húsféle a kóser marhahús volt. Ez csak Budapesten volt beszerezhető. Nagyapám a vásárhelyi női kézilabda csapat intézője lévén, gyakran járt a fővárosban. Nagybátyám előre megvette a – hűtési lehetőség hiányában – többnyire füstölt húst, és mikor Nagyapának arra volt dolga, átadta neki. Fehérváron annyiban változott a helyzet, hogy addigra kapható volt a jégakkus hűtőtáskának egy igen kezdetleges változata. Nagyapa általában havonta egyszer ezzel ment föl Pestre, és bevásárolt. A konyhakészre varázsolt hús – azt csak Matyi tudta úgy szeletelni, darabolni, hogy minden falat egyformán omlós legyen, bármi készül belőle – a baromfihoz hasonlóan, bezacskózva, felcímkézve került a mélyhűtőbe.

 

Tyúk és kacsa

Külön ceremóniája volt a baromfivásárlásnak. Nyáron egy pár tyúk, télen egy pár kacsa került gondos válogatás után a zöld acélvázas, piros faládás kiskocsira.

A tyúk egy kicsit egyszerűbb. Az otthon bekerült a fáskamrában a ketrecbe, kapott egy tál vizet, és várta a másnapot. Akkor érkezett a sachter, és levágta az állatot. Vágás után kezdte Nagymama a kóserság szabályainak megfelelően szárazon tépni. Volt edénykészlet, amit direkt kóserezésre használt. Fél óra víz, egy óra só, vízzel öblítés. Ezután lehetett csak leforrázni a már teljesen vérmentes darabokat, és kopúzni – kiszedegetni belőle a tépés után maradt tokokat.

A kacsa szertartása ettől annyiban különbözött, hogy azt nem egy nappal a vágás előtt kellett megvenni. Egy hétig tömte Nagymama, mielőtt a sachter keze alá került. A tyúktól abban is különbözött, hogy több célnak kellett megfelelnie. Nemcsak húst kellett adnia, de ez volt a háztartás egész éves zsírforrása. Nem beszélve a finom májáról és a töpörtyűről. Ennél fogva a kacsa értékét és a háziasszony rangját az adta, hogy a kacsának mennyi zsírja lett, és mekkora a mája. Ettől függött a levágott kacsák száma, hogy egész évre elég zsír legyen.

 

Szombat

A szombati készülődés csütörtökön a nagymosással kezdődött, hogy péntek estére legyen tiszta ruha. Azt a szomszédok is tudták, ha szombat, akkor tiszta gatya, kalács. Az igazi szertartásos munka péntek hajnalban indult. A halachikusan előírt három barchesz (estére kettő, másnap délre egy) helyett meg sem tudom számlálni, hány készült. Kaptak a szomszédok, a rászoruló és rá nem szoruló hittestvérek egyaránt. Péntek délelőtt készült a sólet is, télen, amikor a fűtés mellett a kályhán ott lehetett hagyni. A pénteki ebéd mindig valami hipp-hopp kész étel volt.

Három gyertyát gyújtott. A megmenekülés örömére és emlékére. Addigra minden elcsendesedett, lelassult. Az zsinagógába – „Irodába” – már a jól végzett munka örömével, a pihenés nyugalmával a lelkében indult…

* Jávor Sándor: A többiek. Szombat online, 2019. április 17.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]