Ez is elmúlik egyszer: minden vigasz foglalata
Vári György
A zsidó néphagyomány őriz egy elbeszélést a bölcs Salamon király egyik udvari emberéről, akit a király azzal bízott meg, hogy keressen neki egy olyan rövid mondatot, amit ha valaki meghall, akkor annak elbizakodottságát, dölyfét melankolikus tűnődéssé, szomorúságát pedig megnyugvássá változtatja. Heteken-hónapokon át, egészen Szukkot éjjelének (az ősz, a végesség és a betakarítás ünnepének) beköszöntéig kereste az udvaronc a megoldást, végül nagy szerencsével, pár órával az ünnep érkezése előtt, egy jeruzsálemi bazárban találta meg, egy gyűrűre felvésve. Az utolsó pillanatban kapta meg a gyűrűt a király, egy közönséges gyűrűt, melybe (héberül) három szót véstek be: „ez is elmúlik egyszer”.
A hetiszakasz elején a híres parancsok állnak a szombatévről (Sabbatical) és a jubileumi évről. Hétévenként parlagon kell hagyni a földet, és ami magától megterem rajta, azt bárki elviheti, a tulajdonosnak nincs hozzá több joga, mint bárki másnak. A jubileumi, ötvenedik évben visszaállnak az eredeti tulajdonviszonyok, hétszer hét év üzleti tranzakciói érvényüket vesztik. Mind visszatérünk a startkockára.
Minden hét végén, szombaton, ahogyan minden életszakasz végén, kénytelenek vagyunk rádöbbeni arra, ami Salamon király varázsgyűrűjén állt: ez is elmúlik egyszer. Isten segít, hogy hátralépjünk, felriadjunk a „létfeledésből”, hogy ne vesszünk el végleg az aktualitásban, a birtoklásában annak, ami úgyis kihullik majd a kezükből. Ezért szólal meg a jubileumi év elején, ébresztőként, a sófár hangja épp úgy, mint az éves őszi ünnepek idején. Ami ma történik éppen, az tegnap nem volt, és holnap nem lesz fontos. Ha jó, ha rossz, ez is elmúlik egyszer, ahogy a hetiszakasz is mondja: „mert enyém a föld, mert idegenek és lakók vagytok ti nálam”.
A vallási tapasztalat lényege korlátaink, végességünk megkönnyebbült felismerése, és hogy ennek nyomán rájövünk arra, hogy van Gazdája a világnak. Ő – bármi is legyen – végtelen, és mi mégis, mindannyian az Ő meghívására érkeztünk ide. Minden, ami van, elmúlik egyszer. Épp így, és épp ezért kivételes. Ezt tapasztalta meg tolószékes öregemberként egy nagy magyar költő, Orbán Ottó, aki kisgyerekként élte túl a holokausztot és kései versében „Balassi módján fohászkodik”.
„Isten szabad ege, madarak serege, széljárta, tág fényesség-
legfényesebb nekem, aki nagy betegen az erkélyről nézek szét,
röptében bemérve s szememmel kísérve egy-egy csapongó fecskét…
Ifjúság, mi lehet e széles föld felett szebb dolog az ép testnél?
Szándék és mozdulat együtt küzd és mulat, mint egy hiten két testvér,
s te csak röpködsz, hinta, s könnyen haladsz, mintha vajba mártott kés lennél.
Későn lett szavam rád, levegős szabadság, amikor már rég nem vagy,
ha fölkel is napod, sugárzó alakod, kívül süt csak, ott benn fagy;
az idő nagy hamis, mint a szerelem is, legizzóbb, ha épp elhagy.
Most hívlak hát téged, szabd rám szemmértéked, megfizettem az árát:
lappangó öregség, bujkáló betegség orgyilkos tőrként jár át –
tedd meg hát, hogy híved, fölfoghassam műved határtalan határát!
Egy rossz kempingszékben ülve, mint az égben görgő felhőgomolyban,
így beszéltem ahhoz, ki télre nyarat hoz, s nem tudni, ha van, hol van,
mégis ott van minden sziromban és színben, s minden halvány mosolyban.”
Nemzedékek jönnek-mennek, tanítja Salamon, de az Ő világa örökre itt marad. Amikor szombaton visszavonulunk a munkától és ráeszmélünk idegenségünkre, meghívottságunkra, olyannak láthatjuk meg hirtelen a világot, mint amilyennek a járni már képtelen Orbán Ottó előtt mutatkozott: Istennel telinek.
Jó szombatot!
A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője
