„Csak őrizkedjél és őrizd nagyon a te lelkedet” – Jom Kipur 5784/2023

Dr. Verő Tamás főrabbi beszéde a Frankel Leó úti zsinagógában.

Miben különbözik ez a nap a többitől? – hangzik el az ikonikus kérdés az egyik legjelentősebb ünnepünk estéjén, széder este, majd rögtön meg is válaszoljuk a kérdést: ezen az estén mást és máshogyan eszünk. Így emlékezünk a múlt eseményeire, ízekkel, ételekkel, melyeket rituális módon fogyasztunk el. Mert az ízek bizonyítottan jobban konzerválják az emlékeket, mint bármi más. Az ízlelésünk össze van kötve az agyunk azon részével, amely az érzelmek és illatok tárolásáért felelős. Ízeket kötünk emberekhez, helyekhez, eseményekhez, életünk egyes időszakaihoz. Egy íz hasonlóan tud felidézni bennünk egy emléket, mint egy fénykép.  Az étel összeköti az embereket, közösséget formál. Ugyanakkor a vallásos zsidóság falakat is épít belőle maga köré. A rengeteg kósersági előírás megakadályozza az asszimilációt. Akivel nem ülsz le egy asztalhoz étkezni, azzal nagy valószínűséggel barátkozni és házasodni sem fogsz.

Ma este Jom kipurt ünnepeljük. Abban különbözik ez az ünnep a többitől, hogy nem ízeken keresztül emlékezünk a történelmi régmúlt eseményeikre. Ma étel nélkül is jönnek az emlékek, a személyes jó, és rossz emlékek. Vannak többen, akiknek bevillan, hogyan telt a jom kipur 50 évvel ezelőtt, amikor a szent napon, az imák elmondása közben támadás érte Izraelt. Ezen a napon nem oktatjuk gyerekeinket, nem magyarázunk nekik. Ma példát szeretnénk mutatni azzal, hogy némán magunkba fordulunk.  Ma nem csak úgy kell éreznie magát mindenkinek, mintha ő is ott lett volna… hiszen ott is volt, és most is ott van, lélekben. Ma önmagunkra figyelünk. Ma nem az áll imáink fókuszában, hogy mit szeretnénk kérni az Örökkévalótól, hanem arra keressük a választ, mit is vár el tőlünk. Mit adhatunk mi, önmagunkból.

Napjainkban nagyon divatos téma önmagunkkal foglalkozni. Könyvek, oktató videók, előadások, tréningek ezrei foglalkoznak azzal, hogy segítsenek megismerni az embereknek önmagukat. De, vajon az Örökkévaló értékeli-e azt a törekvésünket, hogy megértsük önmagunkat? Amikor ma, Jom kipur estéjén, számot vetünk az Örökkévaló felé az elmúlt évünk tetteiről, számvetést tartunk arról, hogy mi jót és mi rosszat tettünk, mit bántunk meg, és miért kell bocsánatot kérnünk, vajon akkor megemlítjük-e, hogy közelebb kerültünk önmagunkhoz? Hogy mennyit törődtünk önmagunkkal?

Így első ránézésre nyilvánvaló a válasz: nem! Hisz meglehetősen önző, kissé nárcisztikus tevékenységnek tűnik az önmagunkkal való foglalkozás. Számtalanszor hangzik el az önsegítő tartalmakban, hogy szeressük önmagunkat, mert akkor majd minden jobbra fordul. A zsidóság ezt másképp gondolja. Nekünk az van megírva, hogy az Örökkévalót kell szeretnünk tiszta szívünkkel és lelkünkkel, ahogy azt a Smá imádság szavaival elmondjuk nap mint nap: „Veáhávtá et Ádonáj Elohehá, bekol levávhá uvekol náfsehá uvekol meodehá” – „Szeresd az Örökkévalót egész szíveddel, egész lelkeddel és minden képességeddel”.  Amikor önmagunkról van szó, a Tóra nem az „áhává”, szeretet igét használja, hanem a „somer” szót, egymás után kétszer is, melynek jelentése: őrzés, vigyázás, felügyelés. „Rák hisámér lehá usmor náfsehá meod pen tiskáh”, vagyis „Csak őrizkedjél és őrizd nagyon a te lelkedet.” (Mózes 5. 4:9).

Bizonyára sokak számára ismerős Edit Éva Éger neve, aki 17 évesen túlélte Auschwitzot, és még ma is, 96 évesen, emberek millióinak segít erősödni lélekben, megtalálni belső erejüket és egyensúlyukat. Edit gyakran hangsúlyozza tanításaiban, hogy a legnagyobb börtön nem az, amit az emberek építenek, hanem az, amit mi építünk magunk köré: a lelki korlátok. Mint holokauszt túlélő, nem azért bocsátott meg az ellene elkövetett borzalmakért, hogy felmentse az elkövetőket a bűneik alól. Azért volt szüksége a megbocsátásra, mert csak így volt képes kiszabadulni nemcsak testileg, de lelkileg is, a poklok börtönéből. Elismeri, hogy a megbocsátás egy nagyon lassú és nehéz, ugyanakkor tanulható folyamat, ezért könyvet írt róla és tanfolyamokon tanítja pszichológusként, saját tapasztalataira támaszkodva. Hirdeti, hogy a megbocsátás egy ajándék, saját magunknak. Egy eszköz, hogy gyógyítsuk a lelkünket. Magunk miatt kell megtennünk, és nem azért, hogy mások jobban érezzék magukat. A lelkünket fogva tartó érzelmi állapotok, mint a félelem, a gyász, a düh, a titkolózás, a stressz, a bűntudat, a szégyen vagy a hárítás – mind olyan teher, melyek rabul ejtik gondolatainkat. Pedig a múlt béklyóitól való szabadulás elengedhetetlen.

„Rák hisámér lehá usmor náfsehá meod pen tiskáh”. „Csak őrizkedjél és őrizd nagyon a te lelkedet.”  Az üzenet egyértelmű. Ha vigyázunk a testi és lelki egészségünkre, csak akkor tudjuk a micvákat teljesíteni, akkor tudunk részt venni a tikun olám, a világ jobbá tételének törekvésében, akkor tudjuk átadni a következő generációnak a zsidó értékeket és hagyományokat. Azt, hogy kinek, mit jelent az önmaga testi és lelki egészségének őrzése, mindenki maga döntheti el. De a magunkra fordított idő ne álljon meg ott, hogy nekünk jobb lett. Ne legyen soha csak öncélú, ez csak az első állomás. Kamatoztassuk önmagunk fejlődését családunk, közösségünk, környezetünk vagy rászorulók irányába. Edith Éger sem állt meg ott, hogy megtanult megbocsátani és továbblépni az életében. A folyamatot, ami állítása szerint a mai napig tart, megosztja a világgal, munkájával nagyban hozzájárul a poszttraumás szindróma kutatásához és kezeléséhez.

A következő 24 órában nézzünk farkaszemet nemcsak elkövetett bűneinkkel, de béklyóinkkal és gyengeségeinkkel is. Gondoljuk át, életünk mely területén kell változtatnunk ahhoz, hogy jobb emberként álljunk ugyanitt jövőre. Ehhez kérem most az Örökkévaló áldását.