A liturgia felhasználóbarátságáról

A női tóraolvasásról szóló vita során többször is szóba került a zsinagógai liturgia merevsége vagy felhasználóbarátsága, valamint a közösség felkészültsége, héberismerete is. Biró Tamás előző cikkében amellett érvelt, hogy a neológia szerint „a zsidóság egy dinamikusan változó hagyományhoz való ragaszkodás”. Az alábbiakban ezt a kérdést viszi tovább, ezúttal általános vallástudományi szemszögből.

Az értelmetlen szövegek értelme

„Éliás, Tóbiás, egy tál dödölle, ettél belőle, kertbe mentek a tyúkok, mind megették a magot” – ki ne ismerné ezt a gyermekdalt? És vajon értjük a jelentését is? Utóbbi kérdésre nehéz igennel vagy nemmel válaszolni. Néhány folklórkutatót leszámítva mindannyian úgy vagyunk, hogy a szavakat értjük, de az összefüggéseket nem. Ha nem tudnánk, a szövegkörnyezetből világossá válik, hogy a dödölle egy étel (főtt krumpliból készült gombócok, amelyeket pirított szalonnával, hagymával és tejföllel tálalnak). A versike által megszólított személy nyilván abból evett. Ki a megszólított? Egy Éliás [családnév] Tóbiás [utónév] nevű személy? Furcsa neve van. Vagy két személy, Éliás és Tóbiás? Akkor az igének többes számban kellene állnia. És mi köze a tyúkok által megevett gabonaszemeknek a krumpliból készült eledelhez?

„Ecc, pecc, kimehetsz…” – ennek a mondókának az első szavait végképp nem értjük. Kimehetsz, ha akarsz, avagy ki kell menned, és két napig vissza se jöhetsz? A cérna és a cinege szavak értelmesek, de a mondatba nem illeszkednek bele. A macskák valóban egerekre vadásznak, ezt értem, és ha nagyon akarom, a huss ennek lehet talán a hangja…

A sor folytatható, a tűzriadó idején tejtermékekkel motiválható csigabigától a megcsonkított tarka tehénig. Gyermekkorunk emlékei értelmetlen szövegek. Pontosabban szólva: értelmes szövegfoszlányokból összeállított patchworkként élnek bennünk.

Határozott véleményem (bizonyítani nem tudom), hogy az elmúlt másfél évezredben, saját korunkat is beleértve, a zsidók jelentős többsége hasonlóképp élte meg a zsinagógai liturgiát.

Kevés, igazán tanult rabbit leszámítva, az imádkozók csak szófoszlányokat értettek meg a nagyünnepi pijjutokból (liturgiai költeményekből), félmondatokat a zsoltárokból, kicsit hosszabb egységeket a mindennapi imákból és a Tórából. (A bibliai történeteket nem a zsinagógai felolvasások során ismerték meg.) Néha félreértettek egy-egy szót, mint mi is gyermekkorunkban a Minta Mókust. Vagy egy-egy nehezebb mondatszerkezetet: „Bal sors, akit régen tép” – ki tép kicsodát? (Késő Kádár-kori gyermekként elképzeltem, ahogy a baloldali szocialista tábort Reagan tépi…) Ma egy általános iskolai magyartanár elmagyarázza a gyermekeknek az összes szó értelmét egy régies nyelvezeten született versben, megérteti velük az egyes sorok, versszakok jelentését, szimbolikáját, majd rámutat az egész költemény szerkezetére. Gyanítom, hogy a bibliai és liturgiai szövegek ilyen mélységű megértéséig csak nagyon kevesen jutottak, jutnak el – beleértve a mai Izraelt is, ahol a modern hébert anyanyelvként beszélők nemritkán félreértik az évezredekkel ezelőtti nyelvállapotot tükröző szövegek egy-egy részletét.

Baj, hogy így van? Nem. Egy gyermekmondókának a lényegét nem a koherens nyelvi struktúrák adják, hanem a patchwork szöveg, az értelmes és értelmetlen szavak hangzása, ritmusa. Valamint a mondóka funkciója: a játék, a dallam, a kiszámolósdi, a körtánc, a mozgás, a nevetés, az izgalom, a közösségi élmény… Majd évtizedekkel később a gyermekkor emléke.

Erre rárakódik az a tudat, hogy ezek a gyermekdalok összekötnek bennünket, akik a magyar kultúrában nőttünk fel. Gondolatmenetem is arra épül, hogy az olvasó biztosan ismeri az általam felidézett dalokat. Hiszen ezek kanonizálódtak, és közösségösszetartó erővé váltak – nyelvileg értelmezhető jelentés nélkül.

A liturgia – például, de nem kizárólag a zsidó liturgia – ugyanígy működik. A liturgikus szöveg funkciója nem elsősorban az, hogy azt olvassák, megértsék, végig- és továbbgondolják. Arra a könyvek szolgálnak. (Más kérdés, hogy az imakönyv is olvasható könyvként – imaidőn kívül.) Hanem arra való a liturgia szövege, hogy élményt teremtsen: egyéni és közösségi élményt. Kikapcsoljon, és felemeljen, eltávolítson a mindennapokból, és energiával töltsön fel. Felidézze a gyermekkort, és a közösségi összetartozás érzetét megteremtse.

 

Az intézményesülés és a megújulás dinamizmusa

Sok valláskutató úgy határozza meg a rítusokat, hogy azok rögzített és (látszólag) értelmetlen cselekvéssorok, amelyeket a korábbi generációktól öröklött társadalmi konvenciók előírásai szerint kell ismét és ismét elvégezni – mások vitatkoznak ezzel a szemléletmóddal. Az, ami itt és most fixnek és megváltoztathatatlannak tűnik, még ha értelmetlen is, nagyobb történelmi léptékkel nézve természetesen változott: kialakult és átalakult. A kutató a jelenben is észreveszi azokat a dinamikákat, amelyeket a közösség tagja nem akar és nem fog látni.

A liturgia nyelvi elemekből megformázott rítus, és ezért a nyelvi szöveg értelme összeütközik a rítus „értelmetlenségével”. A mondat értelmes, de azt már nem tudom megindokolni, miért pont ezt a mondatot kell elmondanom, miért pont háromszor, miért adott időpontban, adott helyen, adott testtartásban. És miért pont adott nyelven.

A Talmudtól a reformációig, a hamburgi reformzsinagógától a második vatikáni zsinatig sorolhatók a példák azokra a vitákra, amelyek arról szólnak, a szent nyelv felváltható-e az imádkozó anyanyelvével. Mi a fontosabb: a liturgia formája vagy az ima megértése? Érvényes-e a szertartás, ha nem ragaszkodunk a hagyomány által rögzített formához? Érvényes-e az ima, ha az imádkozó nem érti azt? Nincs ezekre a kérdésekre egyértelmű válasz.

A reformzsidóság néhány generáció elteltével igényt érzett arra, hogy visszahozza – legalább részben – a héber nyelvet, amely összekötő kapocs a térben és időben távoli zsidó közösségekkel. A katolikus egyházban a mai napig igény van a latin nyelvű misékre, amely a katolikus identitás szimbóluma sokak szemében. Inkább megtanulnak héberül, latinul, hogy értsék, legalább részben, az imákat. Van, aki akkor tud imádkozni, ha a saját anyanyelvén pontosan érti a szavak jelentését. És van, aki akkor, ha a szakrális nyelv révén kiszakad a hétköznapi világból: akárcsak a gyermekdalok esetében, a szöveg varázsát számukra nem a pontos nyelvi jelentés, hanem a ritmus, a dallam, a szertartás, az ősiség tudata vagy éppen a közösségi élmény adja.

A vallástudomány azt tanítja, hogy sokfélék vagyunk: kinek erre van igénye, kinek arra. A vallástörténet az intézményesülő vallások és a megújulási mozgalmak dinamikájáról szól, az egyik nincs a másik nélkül. Még az egyén életén belül is váltakozhat a stabilitás és a nosztalgia a lázadással és az új iránti vággyal. Életem egyik szakaszában erre van szükségem, másik szakaszában arra. Vagy egyszerre mindkettőre.

 

Válasz a közösség vegyes igényeire

A közösségét irányító rabbi, a több körzetet összefogó hitközség, a több hitközséget összefogó ernyőszervezet szempontjából ez azt jelenti, hogy heterogén igényeket kell kiszolgálnia. Korábban így fogalmaztam: „az állandóan változó külvilághoz az a csoport tud legjobban alkalmazkodni, amely a kihívásokra többféle válasszal is rendelkezik.” Ezt most kiegészíteném: nem kell a külvilágnak változnia ahhoz, hogy egyetlen közösség rákényszerüljön a többféle válaszra, mert a többféle igény egyetlen egyénen belül is megvan.”.

A liturgia akkor lesz „felhasználóbarát”, ha minden – egymásnak ellentmondó – igényt egyszerre elégít ki. Tisztán érthető, értelmezhető nyelvi jelentéssel bír, de ugyanakkor misztikusan varázslatos, izgatóan értelmetlen is. Egyszerre jeleníti meg az ősi hagyomány stabilitását és ugyanakkor a modern kor értékeihez való alkalmazkodást is. Előbbi révén exkluzív, erősíti a csoporthoz való tartozás érzetét, míg utóbbi révén inkluzív, nyitott az egész emberiség minden egyede felé. A jól megszokott formák révén felidézi a gyermekkort vagy a zsidósággal való első találkozás élményét, de ugyanakkor friss, megújulásra képes, a kreativitásra nyitott forma is.

Az ellentmondások sora látszólag feloldhatatlan. De ez tévedés, ahogy azt a vallástörténet, szűkebb értelemben a zsidó vallás több évezredes története is bizonyítja. Néha a hagyományos formákba csempészték bele az újítást, például a hagyományos dallam apró módosításával, a hagyományos kegytárgy új technikával való megalkotásával, a hagyományos szöveg új nézőpontból történő megvilágításával. Máskor a hagyományos formák mellett jelent meg az újítás: például egy új szokás, egy új ima, egy új alapmű, egy új intézmény, egy új feladatkört ellátó tisztség bevezetésével. Megint máskor a tér vagy az idő dimenzióját használták fel: hétköznap így, szombaton úgy, egyik héten így, másik héten úgy, egyik ünnepen így, másik ünnepen úgy, az egyik minjenben így, a másik minjenben úgy, az egyik zsinagógában így, a másik zsinagógában úgy.

Értelmes párbeszéddel, a közös cél érdekében együttgondolkodással és némi kreativitással, meg vagyok győződve róla, minden paradoxon feloldható.

A szerző nyelvész-hebraista, az OR-ZSE tudományos rektorhelyettese