A jóság és a gyengeség különbsége. Az igazi vezetőkről

Aki visszavonul a vezetői felelősségtől, amikor szükség is lenne rá és alkalmas is volna a feladatra, bűnt követ el, mert elmulasztja megszólítani azt, ami igazán jó mindannyiunkban, a saját legjobb lehetőségeinket.

A bálványimádás éppen úgy feladat, éppen úgy erőfeszítést igényel, mint bármi mást létrehozni ezen a világon. Az aranyborjú elkészítése áldozatokat igénylő munka. A zsidóknak le kell mondaniuk az aranyaikról ahhoz, hogy legyen anyaga a nagy bálványnak, hogy megépülhessen egyáltalán. És adnak, nem sajnálják az értékeiket, kerül, amibe kerül. Valami kézzelfoghatóban és stabilban hinni fontosabb nekik a vagyonnál is, szívesen költenek arra, hogy biztonságban, ál-isteni biztonságban tudhassák magukat a világon. Az aranyborjú megépítése a maga módján áldozatos, csak téves istenkeresés. Úgyhogy egyúttal esély is ez a késztetés, bármi lehet belőle.

Rabbi Ábá bár Áhá legalábbis erre jut a Jeruzsálemi Talmud Skálim-traktátusában: Képtelenség eligazodni ennek a népnek a természetén, mondja, kérnek tőlük az aranyborjúra és adnak, kérnek tőlük a pusztai Szentélyre, arra is adnak. Mert nem sokkal később éppen úgy adakoznak a pusztai Szentélyre, ahogy, nem sokkal előtte, az Aranyborjúhoz. Az ember vallásos állat sokak, köztük Spiró György frappáns megfogalmazása szerint.

A Mózest vezetőként helyettesítő Áron hajlandó begyűjteni az aranyat az aranyborjúra, elkészíti az eltévedt istenkeresőknek. Ő, a főpapi nemzetség megalapítója, akiből Izrael első főpapja lesz. Úgy tartja számon Áront, joggal, a rabbinikus hagyomány, mint a béke feltételen keresőjét, aki képes beszélni Mózes helyett, aki közvetít az emberek és Mózes között, aki nehezen ért szót az emberekkel általában, rosszul beszél, türelmetlen, ingerlékeny. Ha ott van Mózes, aki képes nemet mondani, „határokat húzni”, ez a szerep nagyon fontos. De ha nem marad más a táborban, csak a feltétlen és mindenre kiterjedő megértés, bármi jóváhagyása, akkor nem marad senki, aki az elkeseredett, magára hagyott tömeg istenkereső késztetéseit segíthesse utat találni a Végtelenhez. Akkor a véges, a kézzelfogható, a biztos, az arany válhat, például, istenné. Aki mindent megért, aki fél konfliktust vállalni azokkal és/vagy azokért, akiket szeret, nem tud segíteni, mert nem hajlandó vezetni, hiába lenne alkalmas a szerepre, nem vállalja. És ez a passzivitás nem óv meg a vállalni nem kívánt felelősségtől. A zsidók adnának, ha lennének valódi szellemi vezetőik, a Szentélyre is az aranyukból, amennyi csak szükséges, ahogy később látszik. Csak meg kéne szólítani valakinek a bennük lévő legrosszabb lehetőségek helyett a bennük rejlő legjobbat. A lelket, a nesámát, amely Istennel köt össze mindőnket, és amely eredendően tiszta. Ezen bukik el Áron vezetői feladatot vállalni még krízishelyzetben sem hajlandó álszerénysége, amely itt még, itt éppen álszerénység csak. Úton van a feladatához.

Ahogy mi is jobbára, akik egyáltalán nem vagyunk, távolról sem, Áronhoz mérhetők. De feladata mindannyiunknak van ezzel együtt is, hogy kinek közülünk mekkora, az végső soron mindegy, a felelősségünket illetően mindegy. Mindenkinek a magáéval kell elszámolnia.

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője