A mai Európa meghülyült – Canterbury érseke kitüntette az Oszama bin Ladent kitüntető Hafiz Muhammad Tahir Mehmood Ashrafit

Canterbury érseke 2026. szeptember 11-én, a terrortámadások huszonötödik évfordulóján a Megbékélésért és Vallásközi Együttműködésért járó Hubert Walter-díjjal tüntette ki Hafiz Muhammad Tahir Mehmood Ashrafit.

Ashrafi, a Pakisztáni Ulema Tanács elnöke 2007-ben az „Allah kardja” címet adományozta Oszáma bin Ládennek. Indoklása szerint, ha Salman Rushdie megkaphatja a „Sir” címet, az oroszok, amerikaiak és britek ellen harcoló mudzsáhid is megérdemli az iszlám magasztos címét. A regényíró és a tömeggyilkos így került ugyanarra az erkölcsi mérlegre: az egyik könyvet írt, a másik emberek ezreinek haláláért felelt.

Ashrafi támogatja a pakisztáni istenkáromlási törvényeket, amelyek alapján az iszlám megsértését halállal büntethetik, és amelyekkel ahmadijjákat, keresztényeket, más vallási kisebbségeket és vallástalanokat üldöznek. Törvényesnek nevezte az Afganisztánban szolgáló NATO-csapatok elleni öngyilkos merényleteket – később azt állította, hogy szavait kiragadták összefüggésükből. Helyeselte azt a miniszterelnöki kijelentést is, amely a hidzsábot elhagyó nőket felelőssé tette az ellenük elkövetett szexuális erőszakért; vallotta, hogy a férfi első felesége beleegyezése nélkül további három nőt vehet feleségül; október 7. gyilkosait pedig „szabadságharcosoknak” nevezte.

Ezt az embert tüntette ki Canterbury érseke a megbékélés szolgálatáért. Szeptember 11-én.

A valóság ezúttal a szatíra minden eszközét fölöslegessé tette: önmagát írta meg.

A Lambeth-palota a felháborodás nyomán másnap visszavonta a díjat, és közölte, hogy Ashrafi korábbi kijelentései „napvilágra kerültek”. Mintha Qumrán valamelyik elfalazott barlangjából ásták volna elő őket. A Reuters már 2007-ben közölte az imám Bin Ládent magasztaló szavait; néhány percnyi keresés elegendő lett volna megtalálásukhoz. Canterbury érsekének apparátusa azonban akkora hévvel gyakorolta a vallásközi testvériséget, hogy ideje sem maradt megnézni: kivel készül testvériesülni.

A kereszténység ismeri a lelkek megkülönböztetésének kötelességét: „vizsgáljátok meg a lelkeket” – írja János első levele. A Máté-evangélium a gyümölcseikről való felismerést tanítja. Jézus kígyóhoz illő okosságot és galambhoz illő szelídséget követel. A Lambeth-palota ebből a galambot választotta, abból is leginkább a bólogatást.

Az irgalmas szamaritánus történetének középpontjában a kifosztott és félholtra vert ember áll. Egyetlen sora sem buzdít a rabló vallási érzékenységének ünneplésére. Canterburyben mégis megfordították a példázat erkölcsi irányát: az áldozatok emléknapján a terrorista vallási felmagasztalója kapott kitüntetést. A vallásközi párbeszéd ezzel az erkölcsi ítélet pótlékává silányult.

A dialogosz magában hordozza a logoszt: értelmet, érvelést, az igazság keresését, valamint az igaz és a hamis, a jó és a rossz megkülönböztetését. Ha az egyik fél udvariasságból hallgat a másik terrorapológiájáról, kisebbségüldözéséről és nőfelfogásáról, a találkozás puszta legitimációs szertartássá válik. Az imám nyugati erkölcsi igazolást kap, az egyház pedig fényképet saját nyitottságáról. Az üldözöttek kívül maradnak a képen.

A történet mögött több rejlik intézményi ostobaságnál. A keresztény világ egyes meghatározó képviselői meglepő rokonszenvvel fordulnak az iszlám tekintélyelvű, jogfosztó és erőszakot igazoló irányzatainak képviselői felé. A hajdani hitviták ellenfeleit összebékítette egy új közös ellenség: a szekuláris világ. A keresztény főpap és a radikális imám egyaránt gyanakvással szemlélheti azt a világot, amely az emberi jogokat, a lelkiismereti szabadságot, a nő önrendelkezését és a törvény előtti egyenlőséget transzcendens felhatalmazás nélkül is érvényesnek tekinti. Innen nézve a radikális imám közelebb kerülhet a püspökhöz, mint a szekuláris humanista: elfogadja az isteni törvény elsőbbségét, a test feletti vallási rendelkezést, a nő szabadságának korlátozhatóságát és az istenkáromlás közügyi jellegét. Másodlagossá válik, hogy az egyik Bibliának, a másik Koránnak nevezi a végső tekintély forrását. Így jön létre a hatalmi vallásköziség, a tekintélyek ökumenéje. A püspök és az imám egymás hitét tévesnek tarthatja, egymás társadalmi tekintélyét mégis készségesen megerősítik. Összeköti őket az autonómiától, a pluralizmustól és a vallási privilégiumok elvesztésétől való félelem.

Ehhez társul az anglikán egyház egy részében meghatározóvá vált palesztinizmus: Palesztina ügye politikai kérdésből kvázi vallássá emelkedik, saját ártatlanságtannal, eredendő bűnnel, mártírológiával és megváltástörténettel. E hitvilágban Izrael minden rossz metafizikai forrásává, a palesztin ügy pedig erkölcsi felmentőlevéllé válik. Sarah Mullally korábbi állásfoglalásai miatt Ashrafi kitüntetése aligha intézhető el egyszerű naivitásként. A 2026. júliusi anglikán zsinaton kiállt amellett, hogy az egyház meghallja és komolyan vegye a Kairos Palestine II hangját, bár hangsúlyozta, hogy ezzel nem fogadja el a dokumentum valamennyi állítását. A nyilatkozat Izrael gázai háborúját „népirtó háborúnak”, a zsidó államot rasszizmusra épült gyarmati vállalkozásnak minősíti; Izrael történetét népirtás, etnikai tisztogatás, apartheid és zsidó felsőbbrendűség történeteként ábrázolja. Október 7-ét is ebbe a képletbe helyezi, s így a mészárlást csaknem történelmi következménnyé szelídíti.

Az Ashrafi-díj ezért egy mintázat részeként is olvasható: a palesztin ügy nevében szentesített szereplőknél feltűnően csökken az erkölcsi átvilágítás igénye. Ashrafi vallásossága elfedte vallásosságának erkölcsi tartalmát. Látták benne a hit emberét, és szem elől tévesztették, miben hisz; észrevették a vallási vezetőt, és megfeledkeztek azokról, akik az általa támogatott rend alatt szenvednek.

Ezt a vakságot mutatja a díjátadáson készült fénykép is. Az egyik nikábos nő Ashrafi felesége; a palota eredeti képaláírása a jelen lévő nők nevét sem tartotta említésre méltónak. Sarah Mullally neve, arca, címe és intézményi tekintélye teljes pompájában megjelent, a mellette álló nőknek még a nevük is hiányzott. Az egyik nő kitüntetett, beszélt és erkölcsi vezetést gyakorolt; a másik kettő a tolerancia névtelen biodíszletévé vált.

A vallásközi párbeszéd fényképe tökéletesen megmutatta azt, amit elrejteni kívánt. Pedig az érsek saját Bibliája bőséges eligazítást kínál. Isten a férfit és a nőt egyaránt saját képmására teremtette. Debóra bíróként és prófétaként vezette Izraelt; Hulda tekintélyéhez királyi küldöttség fordult; Ruth és Eszter döntése egy egész közösség sorsát változtatta meg. Jézus nyilvános teológiai párbeszédet folytatott a samáriai asszonnyal, Mária tanítványként ült a lábánál, az evangéliumok pedig nőkre bízták a feltámadás első hírét. Pál Főbét a kenkreai gyülekezet diakonoszának és sokak pártfogójának nevezi; Priszcilla férjével együtt egy művelt igehirdető előtt pontosabban fejti ki Isten útját; Juniát pedig „az apostolok között kiválónak” mondja. Canterbury érseke számos bibliai nő közül választhatott volna szellemi társaságot. Ő Ashrafit választotta.

Az anglikán egyház hosszú viták után nőket szentelt pappá, majd püspökké. Sarah Mullally érseki tisztsége e küzdelem történelmi eredménye; hivatalának puszta léte cáfolja azt a patriarchális vallásképet, amelyhez Ashrafi kijelentései tartoznak. Egy női érsek mégis olyan férfit emelt erkölcsi példává, aki szerint a férj felesége beleegyezése nélkül köthet újabb házasságokat, és aki helyeselte a szexuális erőszakot elszenvedő nők öltözetének felelőssé tételét. Ehhez teológiai érzéketlenség, történelmi amnézia és intézményi ostobaság példás együttműködésére volt szükség.

A naivitás mentsége túlságosan kényelmes volna. Sarah Mullally korábban Anglia tiszti főápolója (Chief Nursing Officer for England) volt; ismeri a nagy intézmények működését, a felelősségi láncokat és a döntések következményeit. Tudja, hogy egy kitüntetés erkölcsi igazolást ad, szeptember 11. pedig több egyszerű dátumnál. Ashrafi kitüntetése így egy olyan világnézeti vakság tünete, amely a megfelelő politikai és vallásközi jelzések láttán már képtelen felismerni a szélsőségességet. Kit képviselt Canterbury érseke ezen az eseményen? A pakisztáni istenkáromlási törvények keresztény áldozatait aligha. Az üldözött ahmadijjákat, Salman Rushdie-t, a névtelen nőket és szeptember 11. áldozatait sem.

A hatalommal rendelkező vallási férfi viszont ott állt, kitüntetéssel a kezében. Ez a vallásközi párbeszéd udvari változata: a vallási méltóságok kölcsönösen igazolják egymás fontosságát, miközben saját közösségeik üldözöttjei az ajtón kívül várnak. A püspök kap egy imámot, az imám kap egy díjat, az áldozatok pedig kapnak egy közleményt arról, hogy a palota később értesült a tizenkilenc éve nyilvánosan hozzáférhető tényekről.

Az anglikán egyház huszonhat püspököt küld a Lordok Házába, és erkölcsi vezetést ígér a társadalomnak. Ezen a szeptember 11-én azonban a társadalom tartott rövid erkölcstani tanfolyamot Canterbury érsekének. A tananyag elemi volt: Bin Ládent dicsőíteni szégyen; az istenkáromlót kivégezni gyilkosság; a nőket alárendelni elnyomás; a terroristákat szabadságharcosokká avatni gyalázat. A „züllött és dekadens” szekuláris világ elvégezte Canterbury érsekének erkölcsi házi feladatát. Az érsek végül elfogadta a nyilvánosság erkölcsi ítéletét, és visszavonta a díjat.

A transzcendens megalapozású erkölcsi vezetés ismét megmenekült – az istentelen nyilvánosság jóvoltából. Canterbury érseke átment a pótvizsgán. Az eredeti dolgozat viszont megmaradt: elégtelen.

Utóirat A 90-es évek közepe táján 3 hónapon át kutattam a Leuveni Katolikus Egyetemen. Szakmailag pazar időszak volt, emberileg úgyszintén felejthetetlen. Ma azt olvasom, hogy az egyetem 2026–2027-es tanévét megnyitó szentmisébe iszlám énekeket illesztettek. A flamand katolikus diákszervezet joggal kérdezte meg: mit jelent még a „K” a KU Leuven nevében (Katholieke Universiteit Leuven)?

A kérdés jóval többről szól egyetlen betűnél. Egy katolikus egyetem katolikus liturgiájába idegen vallás szertartási elemeit beemelni az önazonosság felszámolása. A másik ember és vallása iránti tisztelet nem követeli saját nevünk, hagyományunk és szent terünk kiürítését. Aki a saját templomában sem meri kimondani, hogy kicsoda, annak hamarosan temploma sem lesz – legfeljebb vallásközi rendezvényterme. Leuven híre személyesen fáj. Azt az egyetemet őrzöm magamban, amely tudta, honnan érkezett, és éppen ezért volt képes szabadon, művelten, félelem nélkül találkozni a világgal.

A mai Európa meghülyült. Erkölcsi emelkedettségnek képzeli az önfeladást, toleranciának az önfelszámolást, párbeszédnek saját hangja elnémítását. Az utolsó óra utolsó percébe lavírozta magát, és még mindig ünnepélyesen magyarázza, milyen nagyszerűen halad. Mire észreveszi, hogy eltűnt alóla a part, késő lesz visszafordítani a hajót.