Richtmann Mózes emlékezete
Adalék a magyar zsidó művelődéstörténethez
Vannak, akik már nincsenek az élők sorában, mégis, talán a síron túlról is segítenek, tanítanak és irányítanak bennünket.
A zsinagógai 5773-ik esztendő Ros há-Sáná napján szeretettel emlékeztem dr. Richtmann Mózes professzorra, aki negyven évvel ezelőtt hunyt el. Bátyám, Raj Tamás – legyen emléke áldott – és én voltunk a hírneves tudós utolsó tanítványai.
Ha nyugodtabb életet választ, bizonyára ő lett volna a magyar zsidó történelem egyik legkiválóbb művelője, hiszen az 1905-ben megjelent tanulmánya a 18. századbeli magyar zsidók és rabbijaik történetéről mind a mai napig alapvető munka. Ugyan a mű 1905-ben lett kiadva, ám a szerző négy évvel előtte, 21 évesen fejezte be azt. 1904-es doktori disszertációját az arab-zsidó újplatonikusok etikai nézeteiről írta. Tudományos igényű rövid könyvecskéjében Richtmann mesteri összefoglalót nyújt a középkori zsidó filozófia eme irányzatáról. Több érdekességet is közöl. Kimutatja például, hogy Bachja ibn Paquda, egy 11. századbeli spanyol zsidó gondolkodó, ha nem is közvetlenül, de kétszer is az Újtestamentumban található szólásokat, történeteket említ, persze a forrás megjelölése nélkül. A disszertációt olvasva kitűnik, hogy az alig 24 éves szerző kiválóan értette és értelmezte az arab, héber, görög és latin szövegeket.
Utolsó nagyobb, nyomtatásban megjelent tudományos munkáját 1913-ban adták ki „A régi Magyarország zsidósága 1711-1825” címmel. A 103 oldalas munka közel száz év után is igazi aranybánya a 21. századi kutató számára. Tele van adatokkal és kultúrtörténeti kuriózumokkal; talán minden egyes fejezetet egy teljes könyvvé lehetne átalakítani. Fontos adatokra bukkanunk a magyarországi vérvádak történetével kapcsolatban, és olvashatunk a zsidókat sújtó erőszakos keresztény hittérítési kísérletekről Mária Terézia uralkodásának idején. A törvény sújtotta azokat is, akik behódoltak a hatalomnak, majd később, megbánva gyáva cselekedetüket, visszatértek a zsidósághoz. A szóban forgó személyt ezért kétévi szabadságvesztésre ítélték. Hasonlóan, térítési vágytól ösztökélve, a hatóságok a magyar zsidó gyermekek „annus discretionis”-át, felnőtté válását hét esztendőben állapították meg; és valóban elő is fordult, hogy kiskorú gyermekek prédául estek a túlbuzgó keresztény hittérítőknek.
Richtmann Mózes (a kép bal szélén) egy amatőr fényképen. Középen, szemüvegben Ábrahámson Manó a Dohány utcai zsinagóga főkántora.
Richtmann nagyra becsülte a kutatást, de mégsem akart a tudomány elefántcsonttornyában élni, és 1913-tól kezdve inkább az aktív tanítást, a zsidó közéleti tevékenységet és az újságírást választotta. Egyesek szerint az is hozzájárult ahhoz, hogy Bacher Vilmosnak, a Rabbiképző igazgatójának elhunyta után nem őt nevezték ki az Intézet biblia professzorának. Cikkeiben felhívta a figyelmet az asszimiláció veszélyeire, és – szinte 21. századbeli gondolkodással – a másság elfogadása mellett érvelt: „A társadalmat azonban nevelni kell arra, hogy ’más’-nak lenni nem jelenti ’idegen’-nek s ellenségnek lenni s ez nem lehet cím az állampolgári jogok legteljesebb élvezésének meggátlására”.
Meglátása szerint a magyar zsidóság se nem felekezeti, se nem nacionális, hanem „gyökérnélküli” és igen sokszor „visszaszítóan materiális”. Szomorúan állapította meg, hogy „[a] nemzsidó társadalomban leginkább ilyen zsidótól veszik a mértéket a zsidóság megítélésére”.
Richtmann egész életén keresztül konokul harcolt mind az antiszemitizmus, mind a zsidóságon belüli megalkuvás ellen. Az Izraelita Tanítóképzőben több mint három évtizeden keresztül nevelte és formálta diákok százait szigorral, de igazságosan. 1950-ben már hetven éves volt, amikor végre meghívták Talmudot tanítani a Rabbiképzőbe. Amikor én 1961-ben beiratkoztam a szemináriumba, a cionizmust támogató politikai nézetei miatt Richtmannt nyugdíjba kényszeríttették, de mégis felajánlotta nekem, hogy magántanítványként fog velem foglalkozni. Soha sem fogom elfelejteni a szombati istentiszteleteket követő „tanító sétákat” a Rabbiképző temploma és a professzor úr Lenin körúti (mai Erzsébet körút) lakása között. Talán rögtön a szombat kimenetele után, de legkésőbb vasárnap, Richtmann professzor levélben foglalta össze beszélgetésünket, amit mesteri és szellemes kommentárjaival egészített ki. Leveleiben oktatott és írásbeli feladatokat is adott nekem, többnyire eredeti héber szövegek olvasását, elemzését és értelmezését.
Rictmann Mózes fényképe a Rabbiképző dísztermében, a professzorok arcképcsarnokában.
Pár héttel disszidálásom után a 92 éves Richtmann Mózes elköltözött az élők sorából, így persze temetésén sem tudtam megjelenni. A Rabbiképző igazgatója, az én másik mesterem, dr. Scheiber Sándor mondott felette fennkölt, költői gyászbeszédet, aminek szövegét az Új Élet 2012 augusztusában kommentár és változtatás nélkül közölte. Van egy rövid rész Scheiber professzor irodalmi remekművében, amellyel nem értek egyet.
Scheiber szerint
„Valamit mégis hiányoltak tanítványai,
’Nem láttuk a szív néha mit palástol
Hordván közöny havát és gúny jegét’
Fogoly volt: indulatai és magánya óriási kőbörtönébe zárva.”
Nem hibáztatom az igazgató urat ezekért a sorokért, mert a kívülről szemlélő számára valóban így tűnhetett. De mi, a tanítványok jobban ismertük Richtmannt. A mefisztói mosoly mögött egy igazi érző angyal rejtőzött. Amikor közvetlenül rabbivá avatásom után, 1967-ben első vezércikkem megjelent az Új Életben, tréfásan így köszöntött:
„Kedves Barátom! Minek ír, ha nem kényszerítik?! Ebből kifolyólag kénytelen voltam – Önre való tekintettel – a rettenetes melegben az Új Élet jobb oldali vezércikkét elolvasni. Természetesen csatlakozom a gratulálók légióihoz…”
Majd egy hosszabb magyar-zsidó kultúrtörténeti eszmefuttatás után így fejezi be levelét:
Richtmann Mózes levele a szerzőnek
„Kézcsókomat adja át Édes Anyjának és a Nagymamának! Az utóbbit bajtársnőnek érzem, mert mindketten nem szerepelünk az Új Életben. Mindkettőnknek azt kívánom, hogy még soká jól érezhessük magunkat a jó Régi Életben”.
Hozzám hasonlóan vélekedett egy Izraelben élő tanítványa, Surányi Imre is, aki szerint „a közöny mindig távol állt tőle, minden megnyilatkozásában szenvedély hevítette, minden sorában és mondatában angazsált ember volt”.
Mennyire igaz a Jeruzsálemből küldött üzenet, amellyel tisztelői köszöntötték a kilencven éves Richtmann Mózest: „…Professzor úr szolgálta népét és annak magasabb rendű célkitűzéseit, s ezzel nekünk megmutatta azt a helyes utat, mely az áldáshoz vezetett…”
Úgy érzem, hogy dr. Richtmann Mózes saját tanítványaimon keresztül is tovább él és oktat bennünket. Legyen emléke mindig áldott!
A szerző, Dr. Raj Ferenc, a Bét Orim Reform Zsidó Hitközség alapító rabbija, a kaliforniai Berkeley Beth El Közösségének emeritus rabbija.
