Megtörtént…

Írta: Várai Emil - Rovat: Archívum, Egyéb

Villamosra várok a megállóban. Hozzám lép egy erős pofacsontú, le­lógó bajszú, középkorú férfi, olyan, mint a karikatúrák mélymagyarja. Megszólít:

Uram, hol rontotta el az életét?

Képem lila lesz, s mint mindig, ha dühbe gurulok, megbomlik légzési rit­musom, nehezen préselem ki magam­ból a szavakat:

Most látom először életemben… és mindjárt… mit gondol… a legbensőbb dolgaimról valljak?

Ám amint ezt kimondom, elpárolog mérgem, hosszat lélegzem és nyugod­tan folytatom:

Tudja mit? Elmondom! Az 1960-as évek elején olaszországi nyaralásunk­kor azt mondta a katolikus feleségem, hogy ne jöjjünk vissza Magyarországra, hanem menjünk Izraelbe. Én azonban egy „ugyan”-nal elutasítottam. Vissza­jöttünk…

Mire az idegen:

A nagyságának volt igaza! Tessék átadni ismeretlenül kézcsókomat!

*

Szürkületben megyek az utcán, szembejön Jani, akivel 1944 novemberében együtt szöktünk. Ezer éve nem találkoztunk. Megöleljük egy­mást, csók jobbról-balról. Szitkozó­dunk: – Miért nem jelentkezel?

– Te miért nem hívsz?…

– Lányaid? – kérdezi.

Olyan régen találkoztunk, hogy már elfelejtetted, nekem fiaim vannak… De a te Jutkád? Mikor voltatok nála Rehovotban?

– Az én lányom Éva, és Óbudán la­kik… Fontosabb viszont, hogy a negy­venéves érettségi találkozóra minél több Abonyi utcainak a nevét, címét add ide!

  • Én nem a zsidó gimná­ziumba jártam! Mi 1944- ben, sáncásásnál ismerked­tünk meg…
  • Én 1944-ben hétéves vol­tam, nem ástam semmit…
  • Te nem a Spitzer Jani vagy?
  • Nem én! De én is tévedtem, mert azt hittem, hogy te a Krammer Tibi…
  • Akkor szevasz!

Kezet fogunk, de ölelés, csók nincs. Amikor néhány lépést eltávolodunk egy­mástól, vissszanézek és dünnyögök:

  • Vaksi…

Ő is megfordul, s hallom, morog az orra alá:

  • Szenilis…

*

Egy kis műtétre befekszem a Haynal Imre Egészségügyi Egye­tem II. Sebészetére. Érkezésem után néhány perccel hozzák az ebédet, és én a kezdők ügyetlenségével eszem az ágyban. Szomszédom gyógyulóban, unatkozva – ismerkedni akar:

Mekkora adagot kapott, én már két hete vagyok itt, de még sohasem…

Rögtönzök, de válaszom első fele igaz:

– Én itt születtem, az akkor báró Weiss Alizról elnevezett zsidókórházban. Az egyik ápolónő most rám ismert…

A kíváncsiskodó bejön a csőbe:

Melyik?

*

Konrád György az év elején fel­olvasói estet tartott a Bálint Zsidó Közösségi Házban. Az ötödik vagy hatodik sor szélére ültem le. Mel­lém telepedett egy úr, akit különböző rendezvényekről ismerek, és meg szok­tuk beszélni a hallottakat-látottakat. Így terveztük most is. Ám amikor az író el­foglalta helyét az előadói pulpituson, egy női hang szólalt meg mögöttem…

  • Uram, legyen szíves velem helyet cserélni, mert nem látok.

Csodálkoztam. Nem vagyok egy temp­lomtorony. De amint hátranéztem, pi­ciny hölgyet láttam, természetesnek tar­tottam, hogy helyére ülök. Szomszédom azonban rosszallóan sziszegte: – Maradj, majd oldalt hajol. – Én mentem…

A nyáron egy moszkvai énekes adott koncertet a Révay utcában. Ismeretlen ismerősöm is ott volt, és már messzi­ről hívott:

  • Gyere, ülj mellénk, bemutatom a feleségemet…

A piciny asszony nyújtott kezet…

*

Fehérneműt, fürdőnadrágot, pi­zsamát és hasonló apróságot előkelő helyen, a Kőbányai úti „kínai” piacon vásárolok. Őszi nagyberuházá­saimat is ott végeztem a napokban – zoknit válogatva -, miközben a „fehér” eladó barátaival társalgott. A beszélge­tésre, mint számomra érdektelenre nem figyeltem, míg nem ütötte meg fü­lemet: „…és képzeld, zsidó, pedig bele­való csávó, és nem is titkolja, hogy biboldó. Hát én ettől a padlón vagyok…” Nem tudtam befogni a számat:

Én is biboldó vagyok, bár nem be­levaló. Mi a különös abban, ha egy zsi­dó olyan? Nem balhézok, csak kíván­csiskodom…

A húsz-harminc év közötti férfi-fiú meglepődött, de válaszolt:

  • A zsidók azok olyan bénák, csak ügyvédek meg bankosok…
  • Hát maga nagyot téved – replikázok. – És az a 35 olimpiai aranyérem, amit Magyarországnak szereztek? S az ameri­kai úszó, Marc Spitz? Hallotta a nevét?
  • Nem.
  • 1972-ben, azon a müncheni olim­pián, ahol arab terroristák több izraeli sportolót meggyilkoltak, Spitz hét baj­nokságot nyert.

(Téves számot mondtam, mert nyolc­szor állt a legmagasabb dobogón. – V. E.)

A fiatalember mosolygott, talán kicsit gúnyosan, és újabb „érve” volt:

  • Gyávák is!
  • Hallott már az izraeli-arab háborúk­ról?
  • Hááát…
  • Ma ezekről a rádióban vagy a televí­zióban beszélnek, hallgassa meg vagy az újságban olvassa el. Akkor majd megtudja, hányszoros túlerő ellen véd­ték meg a hazájukat… – dohogtam. – Öt pár zoknit veszek, mennyi az ára?
  • Háromszáz! Magának 250.

Továbbsétálok. A zoknik párja min­denhol 50 forint…

*

Jó könyvek ritkán jelennek meg, az irodalmi lapok ára magas, ezért mostanában a régi Nagyvilágot lapozom. Így találtam rá az 1987-es évfolyam 5. számában Amosz Oz Sóvárgás című kisregényére. Egy rák­beteg orvos 1947. szeptemberi leve­lei Jeruzsálemből a nehézségek elől meghátrált szerelméhez Kanadába. Haldoklásáról keveset vall be, inkább a városról ír: kivonulni készülnek az angolok, támadásra az arabok, véde­lemre szervezkednek a zsidók. Még többet tudunk meg a város hangjai­ról: a szombati csendről, a vasárnapi harangzúgásokról; a virágok és az ősi kövek illatáról, az ég kékjéről száraz időben, viharban, eső után. A beteg álmodozik: Jeruzsálem túl fog csor­dulni a határain, és nagyváros lesz belőle. Öregemberek és öregasszo­nyok fogják lakni az utcáit, és örven­dezni fognak ezen, és az ellenség nem fogja fenyegetni a kapuit. Széles sugárútjai lesznek. Talán még folyót is csinálnak ide, és hidakkal fogják átívelni. Gyönyörű, nyugodt város lesz…

Miközben olvasok, felidéződik ben­nem a cionistáktól elfordult 48 év előtti kamasz magam, az én álmodo­zásom az itteni jövőről, hogy majd lesz igazság, jólét, emberség… Félbe­szakítom az olvasást. Vitáinkra emlé­kezem unokaöcsémmel, aki azóta Erecben él melósként, minden háború résztvevőjeként, s nem mázsányi sú­lya köti földjéhez. Én meg itt olvasok egy budai villában, egy csődbe jutott országban, elveszett illúziókkal, és só­várogni sincs jogom…

Címkék:1996-01

[popup][/popup]