Megtörtént…
Villamosra várok a megállóban. Hozzám lép egy erős pofacsontú, lelógó bajszú, középkorú férfi, olyan, mint a karikatúrák mélymagyarja. Megszólít:
– Uram, hol rontotta el az életét?
Képem lila lesz, s mint mindig, ha dühbe gurulok, megbomlik légzési ritmusom, nehezen préselem ki magamból a szavakat:
– Most látom először életemben… és mindjárt… mit gondol… a legbensőbb dolgaimról valljak?
Ám amint ezt kimondom, elpárolog mérgem, hosszat lélegzem és nyugodtan folytatom:
– Tudja mit? Elmondom! Az 1960-as évek elején olaszországi nyaralásunkkor azt mondta a katolikus feleségem, hogy ne jöjjünk vissza Magyarországra, hanem menjünk Izraelbe. Én azonban egy „ugyan”-nal elutasítottam. Visszajöttünk…
Mire az idegen:
– A nagyságának volt igaza! Tessék átadni ismeretlenül kézcsókomat!
*
Szürkületben megyek az utcán, szembejön Jani, akivel 1944 novemberében együtt szöktünk. Ezer éve nem találkoztunk. Megöleljük egymást, csók jobbról-balról. Szitkozódunk: – Miért nem jelentkezel?
– Te miért nem hívsz?…
– Lányaid? – kérdezi.
– Olyan régen találkoztunk, hogy már elfelejtetted, nekem fiaim vannak… De a te Jutkád? Mikor voltatok nála Rehovotban?
– Az én lányom Éva, és Óbudán lakik… Fontosabb viszont, hogy a negyvenéves érettségi találkozóra minél több Abonyi utcainak a nevét, címét add ide!
- Én nem a zsidó gimnáziumba jártam! Mi 1944- ben, sáncásásnál ismerkedtünk meg…
- Én 1944-ben hétéves voltam, nem ástam semmit…
- Te nem a Spitzer Jani vagy?
- Nem én! De én is tévedtem, mert azt hittem, hogy te a Krammer Tibi…
- Akkor szevasz!
Kezet fogunk, de ölelés, csók nincs. Amikor néhány lépést eltávolodunk egymástól, vissszanézek és dünnyögök:
- Vaksi…
Ő is megfordul, s hallom, morog az orra alá:
- Szenilis…
*
Egy kis műtétre befekszem a Haynal Imre Egészségügyi Egyetem II. Sebészetére. Érkezésem után néhány perccel hozzák az ebédet, és én a kezdők ügyetlenségével eszem az ágyban. Szomszédom gyógyulóban, unatkozva – ismerkedni akar:
– Mekkora adagot kapott, én már két hete vagyok itt, de még sohasem…
Rögtönzök, de válaszom első fele igaz:
– Én itt születtem, az akkor báró Weiss Alizról elnevezett zsidókórházban. Az egyik ápolónő most rám ismert…
A kíváncsiskodó bejön a csőbe:
– Melyik?
*
Konrád György az év elején felolvasói estet tartott a Bálint Zsidó Közösségi Házban. Az ötödik vagy hatodik sor szélére ültem le. Mellém telepedett egy úr, akit különböző rendezvényekről ismerek, és meg szoktuk beszélni a hallottakat-látottakat. Így terveztük most is. Ám amikor az író elfoglalta helyét az előadói pulpituson, egy női hang szólalt meg mögöttem…
- Uram, legyen szíves velem helyet cserélni, mert nem látok.
Csodálkoztam. Nem vagyok egy templomtorony. De amint hátranéztem, piciny hölgyet láttam, természetesnek tartottam, hogy helyére ülök. Szomszédom azonban rosszallóan sziszegte: – Maradj, majd oldalt hajol. – Én mentem…
A nyáron egy moszkvai énekes adott koncertet a Révay utcában. Ismeretlen ismerősöm is ott volt, és már messziről hívott:
- Gyere, ülj mellénk, bemutatom a feleségemet…
A piciny asszony nyújtott kezet…
*
Fehérneműt, fürdőnadrágot, pizsamát és hasonló apróságot előkelő helyen, a Kőbányai úti „kínai” piacon vásárolok. Őszi nagyberuházásaimat is ott végeztem a napokban – zoknit válogatva -, miközben a „fehér” eladó barátaival társalgott. A beszélgetésre, mint számomra érdektelenre nem figyeltem, míg nem ütötte meg fülemet: „…és képzeld, zsidó, pedig belevaló csávó, és nem is titkolja, hogy biboldó. Hát én ettől a padlón vagyok…” Nem tudtam befogni a számat:
– Én is biboldó vagyok, bár nem belevaló. Mi a különös abban, ha egy zsidó olyan? Nem balhézok, csak kíváncsiskodom…
A húsz-harminc év közötti férfi-fiú meglepődött, de válaszolt:
- A zsidók azok olyan bénák, csak ügyvédek meg bankosok…
- Hát maga nagyot téved – replikázok. – És az a 35 olimpiai aranyérem, amit Magyarországnak szereztek? S az amerikai úszó, Marc Spitz? Hallotta a nevét?
- Nem.
- 1972-ben, azon a müncheni olimpián, ahol arab terroristák több izraeli sportolót meggyilkoltak, Spitz hét bajnokságot nyert.
(Téves számot mondtam, mert nyolcszor állt a legmagasabb dobogón. – V. E.)
A fiatalember mosolygott, talán kicsit gúnyosan, és újabb „érve” volt:
- Gyávák is!
- Hallott már az izraeli-arab háborúkról?
- Hááát…
- Ma ezekről a rádióban vagy a televízióban beszélnek, hallgassa meg vagy az újságban olvassa el. Akkor majd megtudja, hányszoros túlerő ellen védték meg a hazájukat… – dohogtam. – Öt pár zoknit veszek, mennyi az ára?
- Háromszáz! Magának 250.
Továbbsétálok. A zoknik párja mindenhol 50 forint…
*
Jó könyvek ritkán jelennek meg, az irodalmi lapok ára magas, ezért mostanában a régi Nagyvilágot lapozom. Így találtam rá az 1987-es évfolyam 5. számában Amosz Oz Sóvárgás című kisregényére. Egy rákbeteg orvos 1947. szeptemberi levelei Jeruzsálemből a nehézségek elől meghátrált szerelméhez Kanadába. Haldoklásáról keveset vall be, inkább a városról ír: kivonulni készülnek az angolok, támadásra az arabok, védelemre szervezkednek a zsidók. Még többet tudunk meg a város hangjairól: a szombati csendről, a vasárnapi harangzúgásokról; a virágok és az ősi kövek illatáról, az ég kékjéről száraz időben, viharban, eső után. A beteg álmodozik: Jeruzsálem túl fog csordulni a határain, és nagyváros lesz belőle. Öregemberek és öregasszonyok fogják lakni az utcáit, és örvendezni fognak ezen, és az ellenség nem fogja fenyegetni a kapuit. Széles sugárútjai lesznek. Talán még folyót is csinálnak ide, és hidakkal fogják átívelni. Gyönyörű, nyugodt város lesz…
Miközben olvasok, felidéződik bennem a cionistáktól elfordult 48 év előtti kamasz magam, az én álmodozásom az itteni jövőről, hogy majd lesz igazság, jólét, emberség… Félbeszakítom az olvasást. Vitáinkra emlékezem unokaöcsémmel, aki azóta Erecben él melósként, minden háború résztvevőjeként, s nem mázsányi súlya köti földjéhez. Én meg itt olvasok egy budai villában, egy csődbe jutott országban, elveszett illúziókkal, és sóvárogni sincs jogom…
Címkék:1996-01