Izraeli képeslapok

(Gyermeknapló két szólamban)

A kibucban minden egy helyen – mint a Sugárban – ez nem a reklám helye – megtalálható. Iskola, bölcső­de, óvoda, teniszpálya, uszoda, foci­pálya, pingpong lehetőség. Nehéz a választás, mit is csináljak? Az itte­ni emberek sok mindennel foglal­koznak. Kicsit féltem, hogy valami konyhai munkával tisztelnek meg, de szerencsém volt, mert a gyümöl­csösbe vezényeltek. Azt hittem ez egyenlő lesz a nagy zabálással; előt­tem már narancs és dinnyehegyek képe jelent meg, annak tetején ültem álmaimban és ettem, – mit ettem! – habzsoltam rendületlenül. Hát ebből nem lett semmi. Engem a banánosba osztottak be, ami így jól hangzik, de ez nem evést jelent, amiből én pél­danélküli teljesítményre vagyok ké­pes, hanem a száraz ágak levágását. Ebben már nem vagyok élharcos. De azért igyekszem. Reggel 5-kor ke­lünk és fél kilencig dolgozunk. Ez azért jó, mert iszonyú meleg van, s mi addigra már végzünk is a mun­kánkkal. Nagyon sok helyes itteni kibucnyikkal ismerkedtünk össze. Akik mellénk vannak beosztva, ked­vesek és nagyon segítőkészek. A fegyverük mindig velük van; itt mindig történik valami. Így élnek és dolgoznak nap mint nap. Deganca egyébként ha jól értettem „új kenyeret” jelent, ezért a kenyérért és az országért állnak állandóan ké­szenlétben nemcsak a fiúk, de a lá­nyok is. Itt a katonaság a legnagyobb dicsőség; ha valakit kiszuperálnának, tűzzel-vassal küzd, hogy valamilyen formában a hadsereg hasznára le­hessen – még a nyomorékok is. Ez valahogy nálunk másképp van…

A városnézés napja. Még elmon­dani is sok, mennyi mindent láttunk, hát még megnézni! Tök jó itt min­den, olyan az egész, mintha a biblia lapjai elevenednének meg. El is ha­tározom, hogy újra nekilátok elol­vasni, fantasztikusak ezek a törté­netek! S micsoda hősök! Sokat fény­képeztem, első alkalommal vagyok egyedül, lesz miről otthon mesélnem. Láttuk Dávid király sírját is. Róla már sokat olvastam, azt hittem me­sealak, most pedig kiderült, hogy mennyi mindent épített, s láthatom, hol nyugszik.

Minden szuper, nagyon jól érzem magam, vagány a társaság. Már meg­van a galerim, mindig együtt ját­szunk, és együtt szórakozunk. A ka­járól is illene néhány szót monda­nom. Szegények; a legjobb falatokat igyekeznek elénk adni, csupa ínyenc­ség, de én ezeket nem bírom, ma például karfiol volt gombával. Hát én csak néztem, de ez sem igaz, mert nézni sem tudtam. Ja, azt sem akarom elfelejteni, hogy itt rengete­get kell inni, rettenetesen meleg van! Már olyan csokibarna vagyok, hogy lassan azon kell gondolkodnom, mi­vel koptassam magam…

*

A kibucban szabályos fizetést ka­punk hetente. Ma van az első fizeté­si nap. Életem első önálló keresete! Ez itt nem igazi pénz, hanem utal­vány vagy „bon” – nem tudom, mi­nek nevezzem? Ebből a kibuc bolt­jában bármit megvehetek, ami ki­egészítésül az ellátásomhoz kell. Így most üdítőt, csokit spájzolok be. Hi­tel is van, ez annyit jelent, hogy elő­legeznek; ha nincs elég utalványom, majd a legközelebbi „fizetéskor” ki­egyenlítem a számlámat, önálló há­zakban lakunk a kibucban, ketten egy szobában, van fürdőszobánk is, szóval a kényelem szuper. Éppen a mi szállásunk mögött van a kibuc szafari parkja, tele szabadon élő ál­latokkal, struccal, antiloppal, gazel­lával.

Ma Jeruzsálem legnagyobb és leg­szebb, rendkívül modern zsinagógá­ját látogattuk meg. Gyönyörű az épü­let kívül-belül. Egy kántor külön ne­künk énekelt. Meglátogattuk a Holo­caust Múzeumot is. Nagyszüleim sokszor meséltek nekem azokról a rémségekről, amiket itt nekünk meg is mutattak. Sajnos nem is volt ez mese, hanem nagyon is valóság! Az egyik teremben rengeteg gyertya égett az elpusztított gyermekek em­lékére. Végigbőgtem az egész utat. A múzeumlátogatás után mindannyian egy-egy fát ültettünk. Az enyé­met megjelöltem. Szeretném többször viszontlátni, miként cseperedik fel.

*

Ideje már összegeznem hódítása­im történetét. Ez egy kényes kérdés, igyekszem objektív lenni. A kibuc lányai nagyon helyesek, s nagyon könnyen megbarátkoztam velük. Van itt szőke, barna, fekete, szóval minden igényt kielégítenek. Van, aki velünk dolgozik a banánosban, meg az áldott emlékű datolyásban… Reg­geli közben szemeztem egy pár asz­tallal arrább ülő csajjal, aki állan­dóan kacsingatott. Mint kiderült, nem is nekem, hanem a mellettem ülőnek. Pech, de túléltem. A lányokat egyéb­ként általam szabadalmaztatott táb­lázat szerint pontoztam. Nagyon sok a megfelelő, de néhány kitűnő is akad. Például Ongi. Ő a favorit ná­lam, ő a leghelyesebb, és a legked­vesebb. Gyönyörű fekete szemei van­nak, és ami még döntőbb, a haja is fekete. Jól beszél angolul, szóval megtaláljuk a közös nevezőt, s ha kell, a legkisebb közös többszöröst is. Rot a második helyet tartja szikla szilárdan. Nagyon jól megértjük egy­mást. A névsort nem is folytatom, mert akkor nem lesz elég a füzet. Szóval jól érzem magam…

Ma már korán reggel elindultunk a Nyugati falhoz, az avatáshoz. Elő­ször a fiúkat avatták imakendővel betakarva, a fiaink egyenként mond­ták el az imát. Utána cukrot dobál­tunk rájuk. Ezután következtünk mi. Nagyon izgultam, de minden sike­rült. Még ajándékot is kaptunk. Egy gyertyatartót meg egy oklevelet. Ezen nagy betűkkel nyomtatva a ne­vem; Jehudit Vaida. Így még szebb. Délután volt a „Maccabi Játékok” megnyitója. Sokat fényképeztem, na­gyon szép volt. Ahogy az egyes országok képviselői bevonultak, az ott­ levő honfitársak óriási ovációba tör­tek ki.

Ma nagyon szomorúan ébredtem, mert vége az útnak és hazautazunk Izraelből. Ma nagyon boldogan éb­redtem, mert nemsokára újra ott­hon leszek, találkozom újra kistest­véremmel, szüleimmel, nagyszüleimmel, otthoni barátaimmal. Nagyon hosszú volt ez a távoliét. Nagyon rö­vid volt ez az út Izrael megismeré­séhez. Három órás repülőút és az­tán újra otthon.

Várnak a kérdések és én is annyi mindent szeretnék elmondani! Cso­dálatos volt, azaz minden JOFFI…