,,Zsidók, nagy emberi nyugalommal”

Márai Sándor 1926-os palesztinai útirajzaiból

Kilenc évvel a Balfour deklaráció után (és hét évvel Hitler hatalomra jutása előtt) még Párizsban él a 26 éves kitűnő tollú író-publicista, amikor 1926 márciusában Marseillesben felszáll a francia lobogó alatt hajózó „Cap Polonia” óceánjáró fedélzetére. Három hónapos közel-keleti utazásáról, azaz egyiptomi, palesztinai és Szíriai élményeiről, tapasztalatairól előbb az Újság című napilap hasábjain számol be, majd az 1927-es karácsonyi könyvvásárra a Pantheon kiadó kötetbe gyűjtve is megjelenteti a naplót. (Az Istenek nyomában című útirajz kötet összesen négy kiadásban lát napvilágot, az utolsó 1943-ban.)

Az író még a hajón megismerkedik Dyck úrral, a „nervózus spekulánssal”, aki azért utazik Palesztinába, hogy kinnlévőségeit behajtsa. Dyck úr ugyanis az első világháború után Tel Avivban telepes volt, de visszatért Németországba, mert arabokkal akart dolgoztatni, akik szerinte jobb munkaerők, mint a zsidók, ám ebben megakadályozták.

„…A katolikus húsvét nagyszombatját írjuk, közeledünk Egyiptom felé. Dyck úr nézi Krétát, összeszorított fogakkal, s váratlanul ezt mondja:

• Rosszul teszik a zsidók, ha nem mennek Palesztinába.
• De ön – mondom -, hiszen ön ott volt és visszajött…
• Én mondja szinte megvetően visszajöttem, mert nem bírtam ott élni. Nekem irodám van Berlinben, lakásom… De fejezi be makacsul, mintha most ismerte volna föl az igazságot azok a zsidók, akik bírják, rosszul teszik, ha nem mennek el Palesztinába…”

Az útirajz Palesztináról szóló fejezetének címe: Az ígéret földjén nyolc részből áll.

Az alábbiakban abból idézünk, amelynek Márai ezt a címet adta: Zsidók otthon.

*

„…A kolóniák nem mintagazdaságok, mert a zsidók, különösen azok a zsidók, akik elmentek földet művelni Palesztinába, csak igen kis hányadukban mintagazdák, egyébként: fáradhatatlan, jó szándékú emberek, akiknek előbb a saját bőrükön kellett megtanulni a gazdálkodás és a földművelés fortélyait, s csak azután lettek, ha lettek mintagazdák. Ezek azelőtt irodalommal, fogászattal, kereskedelemmel, joggal, művészettörténettel s isten tudja mivel foglalkoztak, ezer közül egy, akinek azelőtt a földművelés adott kenyeret. Ma önszántukból parasztok; s ami fontosabb: azok is akarnak maradni.

Ezek az emberek Európában zsidók voltak, sorsból és meggyőződésből voltak azok. Ma, otthon Palesztinában, másképpen zsidók: kissé úgy zsidók, mintha előléptették volna őket. Ezt talán csak az látja, aki nem zsidó. Úgy zsidók, ahogy Mózes idejében lehettek azok, közvetlen az egyiptomi menekülés után, kiválasztott népnek érzik magukat.

Valahogyan még mindig mámorosak e szabadságtól, ettől a szegény, kis gyámoltalan, angol felügyelet, arab gyűlölet mellett ápolgatott szabadságtól, ami az övék odalenn. Az utcasarkon héber utcatábla. Az utcákon héberül beszélnek. Mindenütt feléd csap a zsidó sors, ez a legkülönösebb sors minden fajták sorsa között: szerencsés népek évezredek alatt kiművelték, finomították, mélyítették a nyelvüket, a zsidók kétezer esztendő után most jutnak csak hozzá, hogy egy halottnak hitt nyelvet új életre keltsenek. Palesztinában ma hébérül beszél a zsidóság, amely öt év előtt talán még egy szót sem tudott héberül. A Szentírás nyelvét új szavakkal kellett megtűzdelni: villamosság, autó, telefon, repülőgép, expresszionizmus, kaucsuk, fajvédelem, ismeretlen szavak a régi héber nyelvben. Amellett Jeruzsálem orthodox zsidói azok, akik Palesztinában jiddisül, s az új fiatal „vallástalan” zsidók azok, akik héberül beszélnek. Nem értik meg egymást, nem is akarják egymást megérteni.

Palesztinában láttam (s nem a jeruzsálemi gettóban) először zsidókat, akik valahogy másképpen voltak zsidók, több természetességgel, mint bárhol másutt a zsidók a világon. Először láttam azt a nyugodt zsidó tekintetet, amelyben nincs idegesség, nincs dac, nincs szomorúság, nincsen bizonygatás: így csak az tud nézni, aki otthon van, akinek nem kell tartania tőle, hogy minden pillanatban rákiálthatnak otthon van a maga portáján, háza előtt, melyet maga épített, kertjében, amit maga ültetett, borral és kenyérrel kínál, ami a maga földjén és keze munkájával termett, aki olyan nyelven köszönt, mely az ő vére, s vérszerinti ősei nyelve, s aki mindenben: a házban, kertben, beszédben, munkában, jogban és kötelességben, odahaza van egy földön, melynek minden négyzetmétere át és át van itatva az emberiség egyik legkülönösebb történetével, a zsidó történelemmel. Zsidókat nagy emberi méltósággal volt már alkalmam látni máshol is, de zsidókat nagy emberi nyugalommal Palesztinában láttam először.

Az otthon, ez az új és irtózatosan régi otthon, szűk, kényelmetlen, veszélyes, sok a gond és sok a baj; de otthon. Az a néhány ezer zsidó a tizennégymillióból, aki tudja ezt, nem tartozik a szerencsétlen zsidók közé. Életük nehéz; de van miért és van hol élniük és meghalniuk.”

Közzéteszi Varga (Neubauer) Sándor