Zsidó írók és német művek: antiszemitizmus és a zsidók titkos nyelve
„Ki ölte meg a még megmaradt zsidókat a német kultúrában?”
Több kiadást megért Németország zsidók nélkül című könyvében Bernt Engelmann német újságíró, az antifasiszta ellenállás volt alakja feltérképezte a zsidók németországi eltűnését, nemcsak fizikai megsemmisítésükről szólt, hanem arról is, miként képződött úr azon a központi helyen, melyet a zsidók töltöttek be Németország kulturális, politikai és lelki fejlődésében a holocaustot megelőző években. Engelmann, akit nehezen vádolhatna bárki is a fasizmus iránti rejtett szentimentalizmussal, a legapróbb részletekig körvonalazza azt a szerepet, melyet a zsidók a német kultúrában játszottak a 19. század kezdetén induló zsidó emancipációtól a nácizmus felléptéig. (A „zsidó” szó definícióját szándékosan nyitva hagyja, és a „német kultúra” kifejezést is ehhez hasonlóan igen tágan értelmezi). Engelmann szerint a zsidók a jelenkori német kultúrában nem játszanak szerepet. Kortárs példákat idézve, olyan zsidó körökből kikerülő szélsőséges személyiségeket említ, akik nézete szerint a Szövetségi Köztársaságban jobboldali elemekkel szövetkeztek. Engelmann számára mind a Birodalom, mind pedig a Weimari Köztársaság zsidói leginkább az angyalokhoz voltak hasonlók, s valójában egy liberális utópia halálát gyászolja. Jack Zipes, akinek politikai nézetei legalább annyira „vegytiszták” és határozottak, mint Engelmanné, úgy látja, hogy bár a Szövetségi Köztársaság jelenkori szellemi életében jelen vannak a zsidók, de őket távolságtartónak és elhidegültnek ábrázolja. Zipes Engelmann művét „fontosnak” mondja, de nála sokkal reálisabban látja, hogy a zsidó jelenlét politikailag jól elkülöníthető. Mindezek ellenére – látszólag ellentmondásosan – a zsidók „jelenlétét” a nyugatnémet kultúrában még Zipes számára is elsősorban „távollétük” jellemzi. Számára a nyugatnémet zsidó értelmiség példái: Lea Fleischmann és Henryk Broder- mindketten német nyelvű zsidók, akik a ’80-as évek elején az emigrációt választották. Peter Sichrowsky Nyugat-Németországban és Ausztriában élő fiatal zsidókkal készített beszélgetései hasonló helyzetet rögzítenek. Ezek a zsidók idegennek érzik magukat, elhidegültek, szellemileg bizonyos fokig terméketlennek nevezhetők, és minden jel arra mutat, hogy semmiképpen sem részesei a német vagy az osztrák Kultúrának (így, nagy K-val).
Ki a zsidó író?
Ebben a cikkben egy meglehetősen egyszerű kérdésre keresem a választ. Elfogadom azt a tényt, hogy vannak olyan zsidók, akik a jelenkori német kultúrában főszerepet játszanak. A kultúra fogalmát itt szűkebb értelemben használom: irodalmi műalkotások, könyvek létrehozására gondolok, hiszen legalábbis Engelmann számára ez volt az a terület, ami a legnyilvánvalóbban jelezte a háború előtti német kultúrában a zsidó jelenlétet. A kérdésem a következő: mi történt ezekkel a zsidókkal, vagy legalábbis a zsidó író kategóriájával a háború utáni elemzésekben és irodalomtörténeti szakmunkákban? Vagy egyszerűbben: ki ölte meg a még megmaradt zsidókat a jelenkori német kultúrában?
Egyik általam idézett tanulmány sem vállalta a kockázatot, hogy egy alapvető kérdést feltegyen, így hadd kezdjem most ezzel. Először is szeretném meghatározni, hogy számomra ki és mi a zsidó – legalábbis a német zsidóknak a jelenkori német kultúrában játszott szerepét vizsgáló dolgozat keretei között. Zsidó író az, aki személyiségének zsidóként való minősítésére és meghatározottságára egy művészeti ágban – az irodalom közegében reagál ez pedig mind zsidóként, mind íróként a legfontosabb a számára. Zsidó öngyűlölet című munkámban részletesen ismertettem, hogyan vált a keresztény antiszemitizmus egyik alappillérévé az az elképzelés, hogy a zsidók egy megrontott és fertőző nyelvet beszélnek. Rávilágítottam, hogy a zsidók nyelvének rejtett vagy különleges természetéről alkotott elképzelés hogyan alakija azon zsidó szövegekben az önábrázolást, melyek beszédük megjelenítésére törekednek. A fenti elképzelésekre adott válaszok – a zsidók megjelenítése és az ő beszédmódjuk visszaadására tett kísértetek – sok irodalmi műben megjelennek. E művek rangot jelentenek a zsidónak íróként egy olyan társadalomban, mely becsüli az írókat (pl. németországi, s emellett megerősítik a legendát, hogy az író képtelen e német kultúra beszédmódjával azonosulni, afelett uralkodni.
Feladatom ezért kettős. Egyrészt be kell mutatnom, hogy a háború utáni kultúrában a Német Szövetségi Köztársaságban, a német Demokratikus Köztársaságban és Ausztriában a német kultúra radikális újjáalakítása ellenére is fennmaradt a zsidók ábrázolásának az a hagyományos módja, miszerint ők egy sérült és veszélyes beszédmód birtokában vannak. Másrészt olyan német nyelvű zsidó írókat kell felvonultatnom, akiknek szövegeiben a „zsidó” beszédmód és kommunikációs kapcsolat bemutatása főszerepet játszik. Jó esetben olyan szövegeket is találhatok, ahol a holocaust utáni korszak íróinak alapérzése – az elidegenedés és kiközösítés – a fenti problémakörrel összekapcsolódva kerül feldolgozásra.
Első célkitűzésem érdekében nagy segítségemre volt Tuth Angress nagyszerű elemzése arról a jelenségről, amit ő a háború utáni német irodalomban megjelenő „zsidó problémának” nevez. Bár Angress a kérdést általában a regényre vonatkoztatta és szűkítette le (sokkal inkább, mint a lírai költészet területére), én mégis az ő nyomán indulok el, miközben anyagát szíját kérdéseim megválaszolására összpontosítom. Ami a szerzők kiválasztását illeti, sok olyan példát említhetnék, akik megítélésem szerint a „zsidó író”. Kategóriájába tartoznak Wolf Biermann-tól Günter Kunert-ig, Stefan Heym-től Rosa Auslander-ig. E szerzők zsidó témákat választottak, és jelentős szerepet játszottak annak az államnak a kulturális életében, melyben éltek. Közülük néhányan Németországban bujdokolva vészelték át a háborús időket, mások táborokban szenvedtek, míg mások visszatértek a száműzetésből 1945 után, míg megint mások csak a háború után születtek. Ezen dolgozat céljait szem előtt tartva két, széles körben olvasott szerzőről szólok részletesen: Edgar Hilsenrath-ról, aki túlélte a haláltáborokat, és az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol írni kezdett, majd később az 1960-as években visszatért Nyugat-Németországba; a másik szerző Jurek Becker, akinek Kelet-Berlinből való kiutasítását Wolf Biermann kényszerű száműzetése kezdetén az enyhítette, hogy hosszabb időre vízumot kapott – ebben státusát meglehetősen ironikusan a következőképpen határozták meg: a fasiszta rezsim üldözöttje. Ma mind Becker, mind pedig Hilsenrath Nyugat-Berlinben élnek. (…)
Több zsidó könyv szerzője
A Beckernél majd egy generációval idősebb Edgar Hilsenrath 1926-ban Lipcsében született. 1938-ban bátyjával és anyjával Romániába menekültek, ahol 1941-ben a Mogilev-Podolski gettóba küldték őket. Ezt túlélve, 1945-ben csalásával Palesztinába, majd innét 1951-ben az Egyesült Államokba emigrált. A 70-es évek végén visszatért a Szövetségi Köztársaságba, és Beckerhez hasonlóan ma Nyugat-Berlinben él. Hilsenrath több „zsidó” könyv szerzője. Első, Éjszaka című könyvében haláltábori emlékeit írta le. A kötet 1967-ben jelent meg angol fordításban, ezt követte az 1978-as német kiadás. Azonban az a két regény, amivel én itt foglalkozom, Hilsenrath legújabb művei, az 1980-as Bronsky vallomásai és A náci és a borbély, ami angolul jelent meg először, 1971-ben.
Hilsenrathot olyan zsidó íróként értékelték Németországban, aki betekintést ad a „zsidókérdés dilemmájába”. A Der Spiegel A náci és a borbélyról közölt recenziójában egyszerűen a következőt írta: „A szerző pontosan tudja, miről tudósít bennünket: az 51 éves Edgar Hilsenrath zsidó.” Ezt a minősítést többször használták Becker. Jákob, a hazug című regényéről írott recenziókban is. Mindkét esetben a szerzők identitását íróként és zsidóként párhuzamba állították. Két legjelentősebb regényében Hilsenrath a korabeli Németországban a német-zsidó identitás lehetőségeit latolgatja, és úgy látja, hogy a „ki a zsidó” kérdését nem a németországi és az Amerikában élő zsidóknak, hanem kínzóiknak kell megválaszolniuk. Éppen a zsidókról alkotott elképzelések kritikájaként született meg a legutóbbi évek legsikeresebb irodalmi műve: A náci és a borbély.
A Bronsky vallomásai hosszabb és egy szövevényesebb regény. Az Éjszakához hasonlóan, ez is egy önéletrajzi elemekkel átszőtt mű, amely lezárja a fent említett műben egyes szám első személyben, egy koncentrációs táborban kezdődött élettörténetet. A regényben Jakob Bronsky német-zsidó a háború után, „hontalan személyként” megérkezik az Államokba, vagy New Yorkba, vagy Yorkville-be, de ami biztos egy a Brodway és a 86. utca sarkán álló kávéházba, amit látszólag csak német emigránsok és Amerika számkivetettjei látogatnak. A mű egy ironikus, 1938-as levélváltással kezdődik. Bronsky apja – Natan – egy berlini amerikai tisztviselőtől próbál olyan papírokat szerezni, amivel ő és családja elmenekülhetne a náci antiszemitizmus elől. 1939-ben a tisztviselő válaszul tudatja vele, hogy a lengyel zsidók számára felállított kvóta szerint 1950 előtt semmiképpen sem folyamodhatnak amerikai vizűmért. Natan Bronsky válasza erre – egyébként az egyetlen angol nyelvű kifejezés a regényben ez volt: „F…k America!” A háború rémségei után az ’50es években Jakob Bronsky és szülei megérkeznek Amerikába. A címszereplőt a német-zsidó emigránsok nabokovi világa veszi körül. Megrögzött vágya, hogy élményeit egy regényben írja meg.
A szerző figurájában megrajzolt egoista „maszturbáló” alak egy alapvető típusa a Hilsenrath által elképzelt amerikai-zsidónak. Magányosan, emberi kapcsolatoktól megfosztva, nyelvtelenül, német nyelvűként egy angol nyelvű világban Bronsky a társadalom peremére szorul. Számára a német nyelv a kultúra záloga, és a regény, e kultúra terméke az, ami meghatározza Bronsky világát. Bronskyt annyira gúzsba köti e német nyelv, melyen kifejtheti gondolatait a világról és a holocaustról, hogy nem találja meg önnön személyiségét egy nem német nyelvű közegben, még akkor sem, ha ez kellene ahhoz, hogy íróvá váljék. Írói léte Bronsky számára a német nyelvet jelenti, és ennek Hilsenrath életében is szerepe van.
– Tudod nem könnyű egy olyan nyelven írni, amin senki sem akar velem beszélni – mondtam.
- Senki?
- …néhány emigráns kivételével, akiket véletlenül ismerek.
- Oh!
- Ez az egyik legborzasztóbb dolog az életemben.
- A németről beszélsz?
- Igen.
- Akkor miért nem írsz angolul, amit mindenki megért?
- nem tudok.
- Csak németül?
- Igen.
- Ezt nem értem.
- Én sem.
- Te nem zsidó vagy véletlenül?
- De persze az vagyok.
- Ajjaj.
Hilsenrath számára a zsidó nyelvhasználat a száműzetés nyelvi problémáival áll összefüggésben, melyek különös élességgel vetődnek fel a nem német nyelvű emigráns csoportok életében 1933 – de főképpen Ausztria megszállása – után. Számára egy titkos zsidó nyelv a német, nem mintha feltétlenül kapcsolat állna fenn a zsidók és a német nyelv között, hanem amiatt, hogy szereplői, gyerekkora, majd az őt formáló események – a koncentrációs táborok – is ehhez a nyelvi közeghez kapcsolódnak.
Hilsenrath Amerikája párhuzamos az Éjszaka című regény gettójával, ahol az őket táborba kényszerítő erők a bentlakókat állati sorba kényszerítik, megfosztva őket emberi szükségleteiktől, például az ételtől is. New Yorkot mint az új poklot bemutató téma, több holocaust utáni amerikai vízióban, például Saul Bellow Herzogjában is visszhangot kap. Hilsenrath számára azonban ez az érzés az írás és a kapcsolatfelvétel nehézségeivel áll szoros összefüggésben. A regény, melynek Grünspan címet adott a történet folyamán megíratlan marad, mégis ez a cím a zsidók nyelvhasználatának fertőzött voltára utal. Ez a fertőzés annak a világnak a vak antiszemitizmusából ered, melyben narrátorunk találja magát, és ahol az Éjszaka hősétől eltérően, aki meghal a történet végén, ő megmenekül. Azonban e világ íróként való túlélése csak egy módon lehetséges: a visszatérésről alkotott fikcióban. A regény egy nagy fantáziái ássál zárul. Ebben Jákob Bronsky elképzeli magáról, hogy újra Németországban van, és e visszatérésre a nyelvhez való ragaszkodása ösztönözte. A nyelvhez való visszatérése szolgál megfelelő közeggel regénye befejezéséhez, bár kiadót nem talál. Öngyilkosságot színlel, és könyörög idős anyjának, hogy beszélje rá Max Brodot, Kafka végrendeletének végrehajtóját, hogy olvassa fel kiadatlan művét. Ebben a vízióban Brod egy második Kafkaként látja meg Bronskyt, aki ezen a ponton hirtelen újra feltűnik és a médiák sztárjává lép elő. Egy álomszerű televíziós interjúban – amely a vízió és egyben a regény lezárását is képezi – Bronsky előadja zsidó íróként való hányattatásait a jelenkori Németországban.
Bronsky könyve egy németországi zsidó könyv marad és az a remény, hogy a közös nyelv egyben megértést is hoz majd, szertefoszlik. Bronsky gettóbeli és amerikai tapasztalatai túl szélsőségesek és élesek ahhoz, hogy a németek is meg értsék, még akkor is. ha ezt a megértést a nyelv nem gátolja. Bár ez az utolsó fejezet csak vízió, mégis hasonlóan a gyerekeknek a s^ját halálukról és feltámadásukról való fantáziálásához, az erőtlenség és tehetetlenség érzéséből származik Bronsky New Yorkban marad, Hilsenrath pedig visszatér Németországba, hogy ezt a megsejtett távolságot építőleg felhasználva olyan nagy regények sorozatát írja meg mint a Bronsky vallomásai. Ezek a művek mind a zsidók sérült beszédmódjáról való német elképzelésekről és a zsidók kreatív válaszlépéseiről szólnak. (…)
„Mi az oka annak, hogy korunk irodalomkritikája nem beszél német-zsidó irodalomról?”
A háború utáni német művekben azok a jelek melyekről feltételezték, hogy a zsidóság megkülönböztetői: a körülmetéltség és a titkos nyelv állandó jelentőségre tettek szert, sőt a zsidókról alkotott német elképzelések jelképévé váltak olyan írók számára, mint Hilsenrath és Becker. Látszólag nem is találhatnánk két egymástól ennyire különböző szerzőt. Valójában ami hasonlóvá teszi őket egymáshoz, az egy feltételezett különleges jellegzetességekkel bíró zsidó beszédmodornak a .zsidó típusra” való rá vetítése, ez a különleges minőségekkel bíró személyiségforma pedig a zsidónak mint a túlélőnek a típusa – ami néhol dicsőítés, míg másutt megvetettség és elítélés tárgya Minden esetben ezeknek az elképzelt beszélgetéseknek a nyelvét az író eltávolítja saját világától. Ezzel a döntésével távolabb kerül a tehetetlenségének jeleivel fertőzött nyelvtől, és egy olyan világba jut, ahol éppen ezt a nyelvet tudja kreatívan használni. Mind Hilsenrath, mind pedig Becker a zsidók romlott nyelvéről alkotott elképzeléseket sikeresen a visszájára fordították, pontosan azáltal, hogy témájukká téve szatirizálták azokat.
Zsidóként más a világ?
Mi lehet az oka annak, hogy ezek a mind esztétika-irodalmi értelemben, mind pedig az olvasóközönség körében rendkívül sikeresnek tekinthető művek nem jelentek meg, és nem befolyásolták a korabeli Németországban a zsidó szerzőkről kialakított képet? Mi az oka annak, hogy korunk irodalomkritikaija nem beszél német-zsidó irodalomról, miközben szabadon elmélkedik az amerikai-zsidó irodalom nagy korszakáról? Érzésem szerint az ’50-es, ’60-as években Grass használta és használhatta a zsidókról alkotott elképzeléseket, mivel azok első látásra – pozitív sztereotípiák lévén – együtt érzőek voltak. Csak egy részletes analízis (és talán a szükséges történelmi távlat) után láthatja az ember, hogy a valódi oka annak, hogy ezek az ábrázolások sikeresek lehettek (hasonlóan az ’50-60-as évek liberális szerzőinek más zsidó ábrázolásaihoz) az volt, hogy legalábbis részben ezek az ábrázolások az őket megelőző negatív elképzeléseknek éppen a fordítottjai voltak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Grass Stürmer karikatúrákat használ munkájában, de mégis – velük homlokegyenest ellenkező képeket adva is – fenntartja a zsidókkal kapcsolatos mítoszok egyikét – a zsidók titkos nyelvéről.
Amikor olyan írók, mint Hilsenrath és Becker (a listát még sokáig bővíthetnénk), regényeikben zsidókat kezdtek ábrázolni, első feladatuk az volt, hogy lerombolják a pl. Grass által kialakított elképzeléseket a zsidókról. Ez az ábrázolásmód ugyanis sem az önértékelésükkel és önészlelésükkel, sem pedig azzal a felfogással nem volt összhangban, ahogyan ők a maguk – látszólag ellentmondásos – identitásával: zsidóként, németként és íróként foglalkozni szerettek volna. Nem pusztán az történt, hogy az őket körülvevő valóságot elválasztották a zsidóktól írott regényeiktől. Ez túl egyszerű lett volna. Egy író miért keverné össze a saját személyiségét regényének alakjával? Ezek az írók észrevették, hogy a német liberális politika filoszemita légkörében az az írói kör, amely felfogásában, közösségi felszólalásaiban és tetteiben olyan német művészek idealizált képét tette magáévá, mellyel fenntarthatta az 1920-as vagy a még korábbi évek liberalizmusának folytonosságát, mégis képes volt beszennyezett zsidóábrázolásokat alkalmazni. Amikor maguk a zsidók (bárhogy is határozzuk meg a szó jelentéstartalmát) a zsidók ábrázolása felé fordultak, ez mind az ördögi erők, mind pedig a jó hatalma felismerésének hátborzongató érzését hozta magával. És sejtésük nem volt hibás, ha a zsidóképnek azt a radikális változását vesszük figyelembe, melyet a ’70-es évek baloldali anticionizmusa (vagyis antiszemitizmusa) okozott.
Az anglo-amerikai világ magukat zsidónak tekintő írói, pl. az amerikai-zsidó író Philip Roth – Zuckerman regényeiben (1979-86) vagy az angol-zsidó szerző Clive Sinclair tejesen egyedülálló Vérvád című művében (1985), majd különösen 1987-es memoárjában, a Diaszpora Bluesban képesek voltak arra, hogy műveikben témaként vessék fel és megfogalmazzák a zsidók titkos nyelvéről való elképzeléseket. Kibékültek azzal a feltételezéssel, hogy ők zsidóként másoktól eltérően látják a világot, és ennek eredményeképpen szövegeikben „rejtett zsidó üzenetek” vannak kódolva. Ezek az írók képesek voltak arra, hogy a zsidókat ért vádakat műveik nyersanyagává alakítsák. írásaik által megcáfolták a nyugati művekben élő feltételezéseket a zsidók nyelvének különös természetéről. Azonban e művek sem jobb, sem baloldali értelmezői gyakran nem ismerték fel az egyetemesség iránti vágyat a partikularitás e szatirikus megjelenítéseiben. Az angolszász állapottól eltérően, ahol Roth-ot és Sinclair-t zsidónak, öngyűlölő zsidónak – de legalább zsidónak! – tekintik, Németországban a kulturális közegen belül Hilsenrath-tól és Becker-től – zsidóként – egyszerűen minden státust megtagadnak. Ha azt állítanánk, hogy a zsidók tudnak úgy zsidó témáról írni, hogy közben mégis túllépnek e téma határain, és így valódi írókká lesznek – vagyis a liberalizmus terminológiájával élve olyan írókká, akik egyetemes értékű műveket hoznak létre, akkor rögtön szembekerülünk azzal a liberális nézettel, mely azt állítja, hogy a partikularizmus minden formája elítélendő. Valakit zsidó írónak nevezni a jelenkori németek (vagy legalábbis a ’70-es, ’80-as évek német és osztrák értelmiségi körei) számára egy elfogadhatatlan, sőt rasszista kategória. Ha pedig maga az író nevezi magát „zsidónak”, akkor úgy tekintenek rá, mint aki a cionizmus bűnébe esett. Miközben azt hitték, hogy a rasszizmus egyik hajtását irtják ki, elpusztították a zsidó író ideáját. Ha ma nincsenek zsidók a német kultúrában, csak németek, akkor a holocaust – a minden másság elpusztítására tett kísérlet – sikerrel járt. Vannak olyan új liberális hangok, melyek akarva-akaratlanul a zsidóság kategóriájának teljes felszámolását követelik, összetévesztve a zsidó író német kultúrában betöltött helyét azzal a címkével, amivel a nácik a zsidó írókat mint „másféléket” bélyegezték meg. A jelenkori német zsidóság témájának sokoldalúságával művészien és értékesen foglalkozó német-zsidó íróktól megtagadják identitásukat, s talán éppen ezért olyan írók, mint Hilsenrath, Becker és mások, azokhoz a témákhoz térnek vissza, ahol bizonyítani tudják, hogy ők egyszerre németek, zsidók és írók. Csak e kiállás által létezhetnek zsidó íróként Németországban, ahol a legláthatatlanabb szerepek egyikét – a kultúrzsidót – teszik érzékelhetővé műveikben.
1 In: The Jewish Quartely Review, LXXVII. 2-3. szám, 1986. október-1987. január, 119-148.1.
Címkék:1995-10