Zsidó börtönmisszió

Zsidók a börtönben? Micsoda őrült feltételezés – futott át az agya­mon, amikor először hallottam arról, hogy létezik Budapesten zsidó börtönmisszió. Jó kis vállalkozás, hangzatos név, semmi munka. Azért csak kopogtam a Síp utca 12. alatti hitközségi épület fekete táblás ajtaján. Kardos Péter főrabbi meg sem lepődött. Kiderült, má­sok is ilyen begyepesedetten gondolkodnak. S mindnyájan téve­dünk.

– Miért ne lennének zsidók a ma­gyar börtönökben? Izraelben sem csak palesztin terroristák vannak a rács mögött.

– Jó, ez biztos így van. De nálunk… sikkasztók, csalók…

– Á, dehogy. Az a 10-15 ember, akivel találkozni szoktam, egytől-egyig erőszakos bűncselekmény miatt ül. Betörés, nemi erőszak, még egy gyilkos is van köz­tük.

– És hogy találta meg őket?

– Ők találtak meg minket.

Több letartóztatott is írt ide a hitközségre, hogy szeretnék, ha meglátogatná néha őket egy rabbi. Jár pap a római ka­tolikusokhoz, a reformátusok­hoz, akkor feléjük is nézzen már valaki.

– Ez mikor volt?

– Úgy másfél évvel ezelőtt.

Akkor írtam minden bünte­tés-végrehajtási intézetbe, de végül csak a Kozma utcából jött válasz, hogy ott többen is igényelnék a misszió munká­ját.

– Az egyszemélyes misszióét, azaz Önt.

– Én csak elvállaltam. De 15-20 emberhez elég is vagyok.

– Ez azt jelenti, hogy Ön péntek es­ténként istentiszteletet tart.

– Istentiszteletről szó sincs. A val­lás számukra ötöd rangú kérdés. Néz­ze, nekik az, hogy én két-három he­tente meglátogatom őket, az egy ese­mény, amit várni lehet. Valami, ami egy-két órára kizökkenti őket a meg­szokott börtönéletből. Ugyanolyan vagyok nekik, mint bárki más.

– Tudja, azt nem értem, hogy amikor Ön jelentkezett a parancsnoknál, honnan tudták, hogy ki a zsidó és kit érdemes megkérdezni?

– Ez úgy elterjedt. Van, aki elmond­ja magáról, de mindenesetre ne higgye azt, hogy csak zsidók járnak a foglal­kozásokra, hanem úgynevezett szim­patizánsok is. És, ami a legfurcsább, hogy ők sokkal érdeklődőbbek vallási kérdésekben, mint azok, akiknek szár­mazás szerint erre okuk lenne.

– Ők miért éppen a rabbi foglalkozásá­ra járnak, és miért nem a vasárnapi isten­tiszteletekre?

– Mindnyájukat az izraeli kiván­dorlás érdekli. Szabadulás után azon­nal csomagolnának. No nem, mert ci­onisták, nehogy azt higgye. A képlet ennél sokkal egyszerűbb. Többségük visszaeső, ha itthon a padlóra köp­nek, már azért is rögtön bevihetik őket. Izraelben pedig bevándorlóként újra tiszta lappal indulnak. Ők tehát engem, a rabbit nem a hit miatt vár­nak, hanem információkat remélnek Izraelről. Annak idején izgatottan fi­gyelték a kuvaiti eseményeket, érdek­li őket az ottani belpolitika, leginkább persze a bevándorlási szabályok. Úgyhogy, ha pészáh lévén én mégis megpróbálok az ünnepről beszélni, akkor is azt mondják, hogy á, a kivo­nulásról jut eszünkbe, és már me­gint visszakanyarodunk. Van, aki szabadulás után is visszajár hozzám, úgyhogy nem kis feltűnést kelt itt a Síp utcai folyosókon, amikor végigsé­tál rajtuk egy etióp néger, aki nemrég szabadult egy magyar börtönből, és aki minden áron be akar térni.

– Vannak kedvencei?

– Azt nem mondanám, de van egy 60 éves úr, akihez gyakrabban járok. Ő az egyetlen, aki gyilkosságért ül. Megölte a feleségét. Az egész család megszakította vele a kapcsolatot. A büntetése felénél tart, és én jelentem neki az egyetlen kapcsolatot a külvi­lággal. A legtöbb történet persze messze nem ilyen megható. El is vesztettem már abbéli hitemet, hogy bármiféle kapcsolatot lehet kialakíta­ni ezekkel az elítéltekkel.

– Ugye nem haragszik, de ezért azt nem hiszem, hogy ugyanezt egy katolikus pap szájából lehetne hallani.

– Először még én is nagyon jóhi­szemű voltam. Láttam a tévében, hogy ott térdepelnek a rabok a kockás börtönpadlón, a pap meg szórja rájuk a szenteltvizet. A valóság vi­szont nem ilyen rózsaszínű. Többségük slágfertig vagány, aki híreket és csomagokat vár tőlem. És ha már különbséget kell tennem köztük, a szimpa­tizánsokkal sokkal könnyebb megtalálni a hangot. Ők leg­alább kicsit érdeklődnek a vallás iránt.

– Ezt elhiszem, de azok, akik börtönben jelentkeznek, hogy ők zsidók, s ezzel kiteszik magukat egyfajta megkülönböztetésnek, csak átélik valamennyire a zsidó­ságukat?

– A szüleiktől már nem hallottak semmit, legfeljebb arra emlékeznek; a nagyszü­lőknél mintha láttak volna egy-két gyertyát égni. Bejárok hozzájuk, de már nem hiszek bennük. Elmondok egy törté­netet, és akkor talán megért. Van köz­tük egy talpraesett csirkefogó. Mind­össze 25 éves. Csalásért, nemi erősza­kért és tiltott szerencsejátékért ült már többször. Egyszer már ki is ván­dorolt Izraelbe, aztán visszajött. Ket­tős állampolgár. Legutolsó bírósági tárgyalásán elmondta a bírónőnek, hogy ő az itt a piros, hol a pirosban csak német turistákat károsított meg. A papája ugyanis koncentrációs tá­borban halt meg. A kártérítést ő ma­gánúton így intézte el. Amikor ezt meghallottam, szégyelltem, de egy picit én is elmosolyodtam. Ő azonban rögtön kijavított. El ne higgyem már, mondta, hazugság az egész. Látta, hogy a bírónőnek kicsit horgas az or­ra, arra gondolt, megenyhítheti. Ma is állítja, hogy a vártnál enyhébb bün­tetést a megható meséjének köszön­heti.

Lugosi Viktória