Wuppertali anzix
Wuppertal mintegy kétszázezer fős település Észak-Rajna-Vesztfáliában, Németország legsűrűbben lakott tartományában, ahol városok tucatjai nőttek össze sokmilliós roppant agglomerátumokká. Az egykori ipari, ma már inkább egyetemi városban mintegy kétezer zsidó él – akiknek több mint kilencven százaléka a volt Szovjetunió utódállamaiból vándorolt be.
Wuppertal kétezer fős zsidóságából pontosan huszonnyolcat van módom megismerni, mikor szombat délelőtt tízkor testvéremmel betoppanunk a helyi zsinagógába. Különböző gombok meg- nyomogatása után, két biztonsági zsilipen áthaladva kerülünk a portás elé, aki kissé csodálkozva néz a szokatlan látogatókra.
– Önök zsidók? – kérdi erős orosz akcentussal. Igenlő válaszunkra az imaterem bejáratához kísér, lelkünkre kötve, hogy halkan menjünk be, és csendben üljünk le, mert az istentisztelet már elkezdődött. A színházi jegyszedőére emlékeztető intelem kissé szokatlan a pesti istentiszteletek örökösen nyüzsgő légköréhez szokott látogató számára, ám belépve minden világossá válik. A modem architektúrájú terem inkább színházra emlékeztet: a kényelmes zsöllyére hasonlító székek két félkörívben helyezkednek el a tóraszekrény előtt. A jobboldali körívben huszonöt férfi, a baloldaliban három nő ül. Mindenki teljes figyelemmel fordul a bimá felé, ahol a rabbi épp a Tórát olvassa. (Kissé elkéstünk: az előző napokban sehogyan sem sikerült kideríteni a kezdés időpontját.) Semmi otthonos locsogás, semmi meghitt nyüzsgés, semmi kellemes lazaság: a figyelem szinte teljes mértékben a színpadra… pardon: a bimára összpontosul. A rabbi előírásszerűén lejnol, a Tórához felszólított előírásszerűén olvassa föl az áldást (vastag orosz akcentussal), a rabbi előírásszerűén (láthatólag harédi miliőben tanult gesztusokkal) mondja rá a szokásos jókívánságokat. Mindjárt látható, hogy új, gyakorlatlan közösség ez, amely egyelőre minden energiáját arra fordítja, hogy szabályosan csinálja végig a rituálét. A Tórához felszólított, az emelvényről lelépvén, kivétel nélkül mindenkivel kezet fog – a legszabályszerűbben, ima- sálja egyik rojtját az ujjai köré tekerve. Mikor az olvasás végeztével felemelik a Tórát, mind a huszonöt férfi egyszerre mutat a magasba talisza egyik rojtjával – mint megannyi eminens diák az iskolapadban.
– Elnézést, hol tartunk? – kérdem az egyik előttem ülőt, felé mutatván az imakönyvet – Nem tudom – ismeri be kis feszengés után, amiből mindjárt meglátszik, hogy élete eddigi hatvan évében nem volt éppen rendszeres templomjáró.
Az életük javát a Szovjetunióban leélt idős férfiak (szinte mindenki túl van már az ötvenen) a zsidó hagyományról aktív korukban semmit sem tanulhattak. Németországban viszont a közösség vallási alapon szerveződik. Munkát már nemigen találnak, az állam által fizetett szociális segélyből élnek – ez német mértékkel igen szerény, ám így is sokszorosa orosz, ukrán vagy épp kazahsztáni nyugdíjuknak. Mivel azonban a segély alapja a közösséghez tartozás, ezt jó demonstrálni – például a részvétellel az istentiszteleten. Itt amúgy is együtt lehetnek, a kiduson a finom ételek mellett egy kicsit beszélgethetnek az anyanyelvükön, addig sincsenek egyedül.
Már az asztalnál ülök a kiduson, velem szemben egy hatvan körüli férfi Leonyid Spiegel néven mutatkozik be. Hadmérnök-ezredes volt a Csendes-ócán partján elterülő Habarovszkban.
Egyik gyereke ott maradt, hiába hívja Németországba, nem akar jönni. A másik gyereke Amerikában él. ő maga Wuppertalba került a feleségével, ahol teljesen gyökértelenül, de anyagi biztonságban élnek. Mellette egy másik, hasonló korú férfi a Don-parti Rosztovból jött. Mikor a gyerekei felől kérdezem, könnyes lesz a szeme, maga elé néz, és nem szól semmit.
Az asztalnál mindenki oroszul beszél (a rabbi is), csak a kedvemért váltanak át néha tört németre. Lelkesen beszélnek Izraelről, ahol rokonaik, egykori barátaik, harcostársaik május 9-én, a Győzelem Napján szovjet katonai egyenruhájukban, rendjelekkel a mellükön tartottak felvonulást. Itt Németországban ilyesmiről persze szó sem lehet – az egyenruháikat nem is hozták magukkal, de a kitüntetéseiket igen. – Uraim, parancsoljanak még egy kis utánpótlást – szól a szakács ékes orosz nyelven, és az asztalra teszi az újabb étkeket, amit az idősek nagy odaadással fogyasztanak.
– Péntek este sokkal többen, százan is vannak a templomban – magyarázza a fiatal, harminc körüli rabbi választékos német nyelven, enyhe akcentussal. – Jom Kipurkor pedig tele van a terem – teszi hozzá. (Ez három-négyszáz embert jelenthet.)
Rabinowitz rabbi (nomen est omen) fiatal kora ellenére fordulatos életutat tudhat maga mögött: Moszkvában született, aztán Dániában élt, és miután az ortodoxia felé fordult, izraeli és amerikai jesivákban tanult. (Budapesten is töltött egy fél évet, ahol ideje javarészében a Kazinczy utcában gyarapította tudását. Ismeri a zsidó közösség kulcsfiguráit és ma is nosztalgiával emlegeti az életteli pesti zsidó közösségeket.) Az izraeli Bné Brak városában szerzett ultraortodox rabbi-oklevelet. A szekuláris világban felnőtt, kritikai gondolkodásba belenőtt fiatalembernek azonban nem sikerült véglegesen kikapcsolni világi műveltségét és gondolkodásmódját – idővel egyre kritikusabban kezdte szemlélni a harédi világot, és szimpatizálni kezdett a liberális amerikai zsidó irányzatokkal, amelyek megengedik a legkülönbözőbb eszmék (és gyakorlatok) együttélését.
Ezen hajlamait azonban Wuppertalban nem tudja kiélni. Az „Einheitsgemeinde” (egységes közösség), amely rítusát tekintve valahol a konzervatív és az ortodox irány között helyezkedik el, nem nyújt túl nagy ideológiai mozgásteret. A poszt-szovjet államokból érkezett, vallásilag többnyire képzetlen hívek, akik a beilleszkedés embert próbáló kihívásaival birkóznak, amúgy sem fogékonyak az ideológiai vitákra. Az Einheitsgemeinde létesítése a németországi zsidó vezetés hivatalos politikája: nem akarják, hogy az épp születőben lévő, új német- országi zsidóság egymással marakodó ortodox, konzervatív vagy reform-irányultságú gyülekezetekre essen szét. A dicséretes szándék a gyakorlatban kissé gellert kap: a legkülönbözőbb helyekről érkezett rabbik mind a saját meggyőződésük szerint formálják a közösségi életet: az egyik ultra-ortodox, a másik inkább liberális felfogású. így például Rabinowitz rabbi, akinek templomában nincs válaszfal a férfiak és nők padsora között, nem számíthat düsseldorfi kollégája jóindulatára – utóbbi ugyanis ultraortodox közegből érkezett. – Jobb esetben nem tartanak rabbinak, rosszabb esetben nem tartanak zsidónak – kommentálja szomorúan mosolyogva harédi kollégái hozzáállását.
Nincs is sok kapcsolata a környéken élő rabbi kollégákkal: a fent említett düsseldorfi rabbival nem beszélnek egymással, de a hozzá hasonlóan gondolkodó duisburgi rabbival is csak ritkán érintkezik. Sokkal jobb és szorosabb a viszonya a katolikus és evangélikus lelkipásztorokkal, akik a német bűntudat folyományaként nagy súlyt helyeznek a zsidó-keresztény párbeszédre. Rendszeresek a közösen tartott holocaust-megemlékezések, de más ökumenikus rendezvényekre is gyakran kerül sor. Maga az újonnan épült kis zsinagóga is a templom tőszomszédságában áll: a barátság jegyében a katolikusok adták a telket az újonnan alakuló zsidó közösségnek. Tóraolvasáskor szépen behallatszik a harangszó.
G. J.
Címkék:2003-03