Viták az amerikai zsidó szervezetekben
A kihívás már nem az antiszemitizmus, hanem az asszimiláció
Az ötmilliónyira becsült amerikai zsidóság 3000 zsinagógát tart fönn, és különböző’ céllal létrehozott országos szervezeteinek száma 300 (rabbi-, kántor- és tanáregyesületek, nőszövetségek, amelyekből gyakran több is van, a főbb vallási ágazatoknak – reform, konzervatív, ortodox, ultraortodox és rekonstrukcionista – megfelelően). E szervezetek együttes évi költségvetése milliárdos nagyságrendű, kiterjedt iskolahálózatot, jóléti intézményrendszert, befogadóközpontokat működtetnek. Az amerikai zsidóság pénzéből segélyezik a rosszabb helyzetben lévő zsidókat Budapesttől Marokkóig és Etiópiától Boszniáig. Igen jelentős e szervezetek politikai befolyása is.
AZ AMERIKAI ZSIDÓSÁG sajátossága ugyanakkor, hogy nincs egységes szervezeti rendszere, egyetlen csúcsszerve. Emiatt sokan emlegetnek túlburjánzást, azt, hogy egy feladattal több szervezet is foglalkozik. Az amerikai zsidóság helyi szervezeteit tömörítő országos csúcsszervezetből öt is van.
A helyzet mindazonáltal nem olyan kaotikus, mint a fentiekből következne. Az országos szervezetek közt kialakult egy munkamegosztás. Így például az adományok begyűjtésével, a United Jewish Appeal (UJA) foglalkozik, a külföldi zsidók segélyezésével a (Magyarországon is jól ismert) American Joint Distribution Committee (AJDC), a kongresszusi lobbizás – tőként Izrael érdekében – az American Israel Public Affairs Committee (AIPAC) feladata, a World Jewish Congress (WJC) a világ zsidóságát képviseli az ENSZ-szel és a többi ország kormányaival folytatott tárgyalásokon stb.
Horogkeresztek – a vécében
Az antiszemitizmus és diszkrimináció elleni küzdelem az a terület, amit a szervezeti túlburjánzás példájaként szoktak emlegetni. Öt olyan szervezet van az Egyesült Államokban, amely mind a fenti cél érdekében alakult, és tízmilliós nagyságrendű költségvetéssel gazdálkodik. Ezek közül csak a Simon Wiesenthal Centernek van jól elhatárolható feladata, amelyik az USA-ban még mindig rejtőzködő náci háborús bűnösök felkutatásával foglalkozik. A másik négy szervezet között is van bizonyos munkamegosztás (adatgyűjtés az antiszemita megnyilvánulásokról, polgárjogi tanácsadás, fellépés a nőkkel szembeni diszkrimináció ellen, keresztény zsidó párbeszéd stb.), de a kívülállók inkább csak politikai irányultságuk szerint tudják őket megkülönböztetni (liberális, ultraliberális, konzervatív). A széttagoltság valódi oka persze nem csak a politikai hitvallások különbözősége, hanem az is, hogy az embereknek itt van lehetőségük zsidónak lenni, hasznosnak érezni magukat. Ezért a tagság is ragaszkodik kedves szervezeteihez. (A sokak által vízfejűnek tartott szervezetek ugyanakkor olajozottan működnek: a kritika nem az egyszerű „ügyfelek”, hanem az amerikai zsidóság kellő áttekintéssel rendelkező „nagyjai” részéről hangzik el – akik másfelől maguk is kemény kritika tárgyai: gyakran fölemlegetik, hogy a vezetés nem reprezentatív, hanem oligarchikus, csúcspozíciókra a gazdagoknak van nagyobb esélyük.)
A fent leírt szervezeti felépítés is több évtizedes azonban, miközben az amerikai társadalom viharos változásai a zsidóságot sem kímélték. A zsidók egyre távolodnak saját intézményrendszerüktől és közösségüktől is. Kevesebben járnak zsinagógába, a szervezetek tagsága egyrészt apad, másrészt elöregszik, az adományok csökkennek. Szociológusok már régóta figyelmeztetnek az ebből következő feladatokra: a zsidóság azonosságtudatának fenntartásához erősíteni kell az oktatást (a felnőttoktatást is) és az Izraellel fenntartott kapcsolatokat. Ehhez pedig szervezeti változásokra is szükség van.
A Council of Jewish Federations (CJF) (az egyik – még nem említett – csúcsszerv, amely az amerikai zsidóságon belüli kapcsolattartással foglalkozik) éves közgyűlésén is nagyobb teret kaptak az új kihívások – elsősorban az oktatás.
A VÁLTOZÁSOKAT azonban igen lassúnak tartotta Edgar Bronfmann, a World Jewish Congress elnöke, egyben multimilliomos, az amerikai zsidóság egyik legnagyobb adakozója. Az antiszemitizmus Amerikában visszaszorulóban van – mondta -, ezért „elég volt abból, hogy a férfivécék falára firkált horogkereszteket számolgatjuk”. A zsidóság ennek megfelelően gondolja át feladatait és szervezeti rendszerét. „Eljött az ideje, hogy újragondoljuk: mire költjük a zsidó közösség tagjai által fizetett pénzt, ha szembe akarunk nézni azzal, hogy a zsidóság eltűnőben van.” (Az amerikai zsidóság körében végzett felmérések szerint 50 százalék a vegyes házasságok aránya és igen magas azok száma is, akiknek az asszimilációhoz még vegyes házasság sem kell.) Bronfmann ezért azt javasolja, hogy az antiszemitizmus elleni harctól – amelynek különösebb feladatai Amerikában már nincsenek – csoportosítsák át a pénzt a zsidó nevelésre, mert egyedül ez képes lassítani az asszimilációt. „Minden gyerek, aki zsidó nevelést akar, kaphassa azt meg, függetlenül attól, hogy tud-e érte fizetni” – mondta Bronfmann. (Amerikában – csakúgy, mint másutt – a zsidó iskolák jóval drágábbak az átlagnál, így sok szülő nem tudja oda beíratni a gyerekét.) „Ha többé nem lesznek zsidók, nem érdekes, hogy lesz-e antiszemitizmus” – mondotta. Az ehhez szükséges pénzt a „zsidó adófizetők pénzének átcsoportosításából kell fedezni.”
Irányt vesztett szervezetek
Bronfmann nem kímélte sem az amerikai, sem az izraeli irányítás alatt álló nagy befolyású szervezeteket, elbürokratizálódással, elavult politikával és forrásaik nem megfelelő felhasználásával vádolva őket. Javasolta, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelem céljából létrehozott szervezetek közül a három legnagyobbat vonják össze. Még ennél is nagyobb horderejű változást sürgetett, midőn az izraeli befolyás alatt álló nagyhatalmú World Zionist Organization és az ő elnöksége alatt működő World Jewish Congress összevonását sürgette.
A célba vett szervezetek érthetően érzékenyen reagáltak a bírálatra, hangsúlyozták feladataik valós jellegét, különböző politikai beállítottságukat és legfőképpen azt, hogy az adományozóknak alternatívákat kell kínálni. „Kik vagyunk mi, hogy helyettük eldöntsük, mire költhetik a pénzüket?” – méltatlankodott Abraham Foxman, az egyik célba vett szervezet az évi 31 millió dolláros költségvetésű Anti-Defamation League (ADL) elnöke (fizetése évi 200 ezer dollár). Foxman szerint az ADL évi 31 millió $-os költségvetésének 50 százaléka nem zsidóktól származik, a többi pedig olyan zsidóktól, akik ezt nem másnak szánják, mint az ADL-nek. A prioritások átrendezését végre lehet hajtani a szervezetek költségvetésének megnyirbálása nélkül is.
A WJC főtitkára, Israel Singer, még keményebb hangot ütött meg, midőn az éves közgyűlés resztvevőit „kitervelten cél nélkül összejött emberek gyülekezetének” nevezte. Singer azt mondta, hogy a legtöbb amerikai zsidó szervezet hány vesztett. Az 1994-es Buenos Aires-i robbantásról szólva a terrorizmust a zsidóságot érintő új kihívásnak nevezte és kijelentette, hogy az amerikai zsidók úgy viselkednek, mint európai sorstársaik 1933-ban, mikor azt mondják, hogy „a mi országunkban ez nem történhet meg”.
Egyesek megsértődtek Singer szavain és azt mondták: ezt a stílust nem lehet komolyan venni. Mások viszont dicsérték őt.
Singer Bronfmannal összhangban egy 1951-ben készült szociológiai felmérésre hivatkozott, amely az amerikai zsidóság szervezeti felépítéséről készült. Ez már akkor figyelmeztetett arra, hogy egy szervezet túlélheti azt a célt, amelynek érdekében létrehozták, ezért a célok egyértelmű meghatározását és a struktúrák ennek megfelelő átrendezését javasolta. Miután azonban már akkor is sértette az antiszemitizmus elleni küzdelem céljából létrehozott szervezeteket, e jelentést ad acta tették. Most a WJC két vezetője újra előhúzta ezt a fiókból. Edgar Bronfmann nyíltan figyelmeztetett: ha a nagy költekezők (értsd: a szervezetek vezetői) nem hajtják végre a változtatásokat, akkor majd az adakozók fogják ezt megtenni.
*
(Miután a vita föltehetően még nem ért véget, a témára következő számunkban visszatérünk.)
Címkék:1995-03