Visszatértek Makóra

Négy nap filmen

Biztos, hogy Csongrád megye e városán kívül nincs még egy olyan település Magyarorszá­gon, amelynek zsidóságáról néhány éven belül hatrészes dokumentumfilm-­sorozat készült. Köszönhető ez Tari Já­nos producer-rendezőnek, aki négy film­nek operatőre is volt, a legutóbbinál pe­dig gyártásvezetőként is közreműkö­dött. Tari gyermekként, az 1950-es évek elején gyakran megfordult a zsidók által alapított makói ipari szövetkezetben, ahol édesanyja is dolgozott.

A dokumentumok közül a legismer­tebb a televízió által is sugárzott Mint Makó Jeruzsálemtől. Főszereplője a vá­ros egyik szülötte, akinek a film bemu­tatta mai londoni életét, majd elkísérte őt az egykori makóiak közé Jeruzsálem­be és New Yorkba.

A sorozat tavaly felvett és az idei nyár­ra elkészült befejező része a Visszatér­tünk. Családtagjaikkal, tanítványaikkal százötvenen voltak azok a hószedek, akik Brooklynból, Jeruzsálemből, Kana­dából és Angliából 1994 májusában fel­keresték szülővárosukat négy napra, hogy közösen gyászolják az elpusztítottakat (bár Makó vesztesége más váro­sokéhoz képest alacsony volt, zsidósá­gának háromnegyede túlélte a holocaus­tot), fél évszázados jahrzeitjén emlékezzenek bölcs rabbijukra, Forhand Mózes­re, járják a temetőt, arany-fekete festék­kel próbálják megőrizni a sírköveken hozzátartozóik nevét, s örvendjenek egymás viszontlátásának.

A makói zsinagógák többségét a há­ború után lebontották, ezért az ortodox imateremben öltötték magukra a taleszt s a tfilint. A film főszereplője mégis az omladozó, használhatatlanná lett orto­dox zsinagóga lett, mert annak szánal­mas állapotát látva határozták el a visszatértek, hogy adakoznak megmen­téséért. A kamera rögzítette találkozásu­kat Makó polgármesterével, a beszélge­tést arról, hogy a renováláshoz szüksé­ges pénz felét, tízezer dollárt a zarándo­kok adják (ott helyben össze is gyűjtöt­ték), a többit pedig a város. A film vetí­tésén már arról is informálódtunk, hogy a makói találkozó egyik résztvevője, a New York-i cukrász, Strausz Simon né­hány hónappal ezelőtt ötvenezer dollárt küldött a templom újjáépítésére.

A filmnek nem volt feladata, így meg sem örökítette a makóiak reagálását a kaftános, bís, szakállas férfiak láttán, egy epizód azonban árulkodott erről. A brooklyni önkormányzat tagja megtalál­ta szülőházát. Megbeszélte a mostani la­kóval, hogy másnap felkeresi, mert sze­retné látni belülről a régi falakat. A ran­devún zárt kapu várta…

Eltelt a négy nap, előálltak az autóbu­szok, hogy a budapesti repülőtérre hoz­zák az emlékezőket, akik azzal búcsúz­tak, hogy többet nem látják egymást és gyermekkoruk, ifjúságuk drága városát.

Az érintetteknek, sőt az egész magyarországi zsidóságnak becses a film. Mű­vészi produkciónak azonban fogyaté­kos. Megismételhetetlen események megörökítésére kevés egy kamera, hatá­sosabb lett volna, ha a végső technikai összeállításnál több snitt között válogatnak. Sajnos, a hangtechnika is kifogásol­ható, mert a nyilatkozók szavait olykor elnyomták a közeli beszélgetések és más zajok. Amennyiben külső környe­zetben kerülne vetítésre, netán a televí­zióban – mivel etnográfiai értéke alig van – az alkotók iránti tiszteletem elle­nére azt javasolom, hogy a 63 percet rö­vidítsék az előző filmek háromnegyed órájára. Ha még ennél is erősebben kur­títják, még több lesz belőle.