Versek
Memento
előszó
Sötét emlékek, még meddig kisérttek?
Mért üldöztök az égő nap alatt?
Belőletek virult ki ez az ének.
Mint rózsaszál, mely trágyából fakadt.
Mi lesz? Boldog vagyok s mégis jajongva
Panaszlom múlt idők holt bánatát –
Ma vér freccsen a szóra és a rózsa
Örökli majd a trágya illatát?
X úr altiszt Lakása egy szobás volt
És bizony csak harmadik emelet.
Tíz év után a főnök rámosolygott
És X úr írnokká emelkedett.
A másodikra költözött a barátja
Mind – furcsa – másodikemeleti,
S néhány elsőemeleti lakos már
Időnként vissza is köszön neki.
Ő igen büszke rá és minden este
A főnök úrért is mond hő imát
S délben az asztalfőt büszkén megülve
így oktatgatja kisebbik fiát:
Köszönd apádnak, mert tudott hajolni,
Nyilas bátyádnak, ki igen derék,
Köszönd vitéz s nagy kormányzó urunknak,
Ki híven védi földünk szent rögét.
Ám új kollégái sehogysem tűrték,
Segítségül hívta nagyobbik fiát.
A fiú ordított, fenyegetőzött
S csinált egy szörnyű nagy patáliát.
A főnök megszeppent, mert Szálasitól
Ő is félt kissé: gondolt egy nagyot
És X úrból, hogy kiengesztelje,
Irodai főtisztet faragott.
S X úr elköltözött egy új lakásba.
Első emelet, balkon s persze hall.
S az ebédlőben kisebbik fiának
Mélyértelműen, pátosszal szaval:
Köszönd apádnak, mert tudott hajolni,
Nyilas bátyádnak, ki igen derék.
Köszönd vitéz s nagy kormányzó urunknak.
Ki híven védi földünk szent rögét.
S X úr zsakettben, méltósággal járkált
És respektálták őt a rokonok.
A főnököt kitúrni a helyéről
Akkor már nem is volt nehéz dolog.
Zuglóban bérelt új lakást magának.
Földszinti villa, kerttel, négy szoba
S már jól megnézte, kinek köszön vissza
És kezét kinek nyújthatja oda.
– Suttogták róla: „Befolyásos ember!”
Az önbizalma egy percre se szűnt.
S szólt: „Lejjebb jutottunk egy emelettel.
Látod fiam, mi így emelkedünk!”
Köszönd apádnak, mert tudott hajolni,
Nyilas bátyádnak, ki igen derék,
Köszönd vitéz s nagy kormányzó urunknak,
Ki híven védi földünk szent rögét.
És jött az ostrom. Bőgött a sziréna,
A föld alá bújt öreg fiatal.
Senki sem ért rá előre köszönni
És földig égett le a hivatal.
Repülők zúgtak. X reszketve látta,
hogy minden kártyavára összedül,
Bár lejjebb jutott még egy emelettel:
Családjával a pincében csücsül.
X úrnak nincs most szónokolni kedve,
A pince mélyén gunnyaszt roskatag
És fiának most én mondom helyette
E mélyértelmű, komoly szavakat:
„Köszönd apádnak, mert tudott hajolni,
Nyilas bátyádnak, ki igen derék,
Köszönd vitéz s nagy kormányzó urunknak.
Ki híven védi földünk szent rögét.”
A gettóban
November éj! A szél egy vén fát tépáz,
Szadista ritmust ver ki ágain
S a Hold hülyén vigyorgó ércpofával
Röhög a fűzfa hosszú tincsein.
Fel-felriadva alszunk még. Az álom
nem oly kegyetlen tán, mint nappalunk.
Reggel felé fáradtan ébredünk fel
S csodáljuk, hogy még életben vagyunk.
Megtört az agy. A szív semmit sem érez,
Hajlott a hátunk, szomorú szemünk.
Fájnak az órák és az ezredévek,
Csüggedten lóg le két fásult kezünk.
Ez sorsunk. Pedig vérünket e földért
Sosem kíméltük. S lám, fejünkre hull
Átka. Hazát akartunk lelni rajta
S csak korbács, korbács csattog válaszúl.
Hazánk a gettó, ételünk az éhség
Jövőnk a köd, múltunk az árvaság.
Sorsunk a kín, álmunk a messze szépség
Erőnk az ész, bűnünk a gyávaság.
Nyakunkra léptek s nem küzdtünk tovább.
Csak görcs szorítja össze már kezünk.
Mi lesz velünk? A szét szívünkbe vág
És elveszünk, mindnyájan elveszünk.
Gyávák vagyunk. Meghalt Bar Kochba lelke.
Csak bőrünk birka-páncélja maradt.
Ha tán túléljük ezt, csupán szerencse…
Mi sem múlik rajtunk az ég alatt
Tátong a sír… Te tétovázva állsz ott
S vádlón hull le testvéred feje.
Varsóra nézz s pirulj: gyávaságod –
Tűrted, hogy mások vére mossa le.
BÚCSÚZÓ
Nézd, kedves, nézd a Körút fáradt fáit!
Nekünk ez az utolsó pesti ősz.
Lassan majd minden szürke köddé válik.
Melynél szemünk majd olykor elidőz.
Mert nem hosszú az út a szivárványig.
Elindulunk. Az álmok hada győz.
Nézd, kedves, nézd a Körút fáradt fáit!
Nekünk ez az utolsó pesti ősz.
Ott szebb tél vár egy üdébb kikeletre,
Vígabb az ősz és tüzesebb a nyár
S velünk marad a csók, a naplemente,
A részeg rímek, felszökő dal-ár
S az ég, melyen a kacér Vénusz este
A halvány Holddal randevúra jár…
Ott szebb tél vár egy üdébb kikeletre,
Vígabb az ősz és tüzesebb a nyár.
Nézd, kedves, nézd meg jól e fáradt fákat!
Ezekre mi még sokszor gondolunk
És nem felejtjük illatát e tájnak,
Bármily hamar felejtik itt szavunk.
Sem szent varázsát egy szép éjszakának…
– S kissé fájón int majd búcsút karunk.
Nézd, kedves, nézd meg jól e fáradt fákat!
Ezekre húznak fel, ha maradunk.
Címkék:1996-03