Van-e bűnös nép?

A holocaust litván szemmel

Magam is egyike vagyok a holo­caust túlélőinek, s életem tekinté­lyes részét annak szenteltem, hogy felderítsem és megértsem ennek, az emberiség történetében példátlan bűntettnek az eredetét. Senki nem vitathatja, hogy a vészkorszakért Hitlert és a nácikat teljes felelősség terheli. De én arra voltam kíváncsi, hogy vajon ez-e a teljes és a végső igazság, azaz hogy kizárólag és egyedül Hitler és a nácik viselik-e a felelősséget a szörnyűségekért. Vizs­gálódásaim arra a végkövetkeztetés­re vezettek, hogy nem. Amire jutot­tam, az ugyan nem eredeti felfede­zés, inkább olyan igazság, amely nem eléggé köztudott és nem épült bele szervesen a holocaustról való általános tudásba. Ez a magyaráza­ta, hogy miért kezdtem foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy Hitleren és a nácikon kívül terhel-e másokat is felelősség, s ha igen, kiket és meny­nyiben. Másként fogalmazva: a kol­lektív felelősség az, amit vizsgálni kívánok.

Bizonyos mértékig legalábbis osz­toznak a felelősségben az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Fran­ciaország akkori vezető politikusai. Gyakorlati politikai megfontolások miatt ugyan, de valójában szántszándékkal nem segítettek a zsidók­nak elhagyni Németországot, meg­gátolták, hogy Madagaszkárban me­nedékre leljenek, s ebben az érte­lemben abba az irányba lökték Hit­lert, hogy a „végső megoldáshoz” fo­lyamodjék. Mégis, Nyugaton senki nincs, akit akkora felelősség terhel­ne a holocaustért, mint Sztálint. 1929 és 1933 között kíméletlenül ki­irtott legalább 10-15 milliónyi szor­gos parasztot. Ő volt az első, aki a huszadik század politikai gyakorla­tában bevezette a „végső megoldás” módszerét, s ezzel mintát teremtett és példát kínált fel másoknak. A „végső megoldás” leckéjét Sztálintól mindenekelőtt saját alattvalói sajá­tították el. A nácik által „felszaba­dítottak” közül sokan kíméletlen terrort zúdítottak azokra, akiket megtettek bűnbaknak, mondván: ezek miatt szenvedtünk mi annyit a szovjet uralom alatt. Erősen kétlem, hogy ha a nácik nem lettek volna szemtanúi, miként bántak „Sztálin tanítványai” a helyi zsidókkal, ak­kor egyáltalán az eszükbe jutott volna, hogy rászánják magukat ar­ra, amit szép eufémizmussal „a zsi­dókérdés végső megoldásának” ne­veztek.

Európa különböző országaiban a lakosság bizonyos része szintén nem vétlen abban, ami a zsidósággal tör­tént. Akadtak szép számmal, akik lévén maguk is antiszemiták, fenn­tartás nélkül támogatták Hitler an­tiszemita ideológiáját. Felsorakoztak a Führer mellé abban a hiszemben, hogy ezzel megmentik nemzetüket és az egész világot attól a pusztu­lástól, amelyet úgymond a zsidók hoznak rá. Leszámítva Leon Degrelle mozgalmát Belgiumban, a ná­cibarát pártok taglétszáma nem volt nagy, ám mindenütt léteztek ilyenek, és tagjaik mindenre elszánt, végletesen elvakult emberek voltak. Közülük kerültek ki később a kollaboránsok és a hitleri megszálló ha­tóságok tisztviselői. Amikor a nácik megszálltak egy-egy országot, talál­tak segítőkre azok között is, akiket nem meggyőződésük vagy érzelmeik vezettek. Hitlert magát is meglepte, hogy a legkülönbözőbb országokban mennyien vállalkoztak együttműkö­désre önkéntes alapon, s ennek a csodálkozásának jó néhányszor nyíl­tan hangot is adott az Asztali be­szélgetések tanúsága szerint.

Az európai zsidók holocaustja tit­kos politika volt. A nácik különös gonddal ügyeltek arra, hogy semmi ki ne szivárogjon és a németek ne szerezzenek róla tudomást. Alkal­masint ez az oka annak, hogy a haláltáborok többnyire Kelet-Európában létesültek és a személyzet job­bára nem németekből állt. Csak a legfőbb vezető tisztségeket töltötték be németek, de ezek is mind Himm­ler SS-ének legmegbízhatóbb tagjai köréből kerültek ki. A többiek, vagyis az őrszemélyzet, a felügye­lők, az adminisztrátorok, sőt a ki­végző-osztagbeliek is mind vagy he­lyi emberek voltak, vagy külföldiek. A lengyelországi haláltáborokban például zömmel ukránokból és let­tekből verbuválódott az őrség és a kivégzőosztagokban szintén ezek szolgáltak. A litván fővárosban, Kaunasban felállított gettóban, ahol szökésemig két és fél éven át ma­gam is éltem, orosz önkéntesek se­gédkeztek a németeknek, s 1943-ban és 1944-ben ezek az orosz önkénte­sek jártak az élen a foglyok meg- kínzásában és abban, hogy ször­nyűbbnél szörnyűbb halálnemeket találjanak ki. Táborszolgálatot telje­sítettek Jacques Doriot légiósai, va­lamint francia önkéntesek, akiknek az alakulatai a németek oldalán harcoltak a keleti fronton. Holland nácik is szolgáltak német egyenru­hában, az ő feladatuk volt, hogy jó hajcsárokként munkára kényszerít­senek bennünket, őreink és meg- kínzóink azonban rendszerint helyi litvánok voltak, s csak a táborpa­rancsnok, a három váltásnyi őrsze­mélyzet mindhárom parancsnoka és a gettó műhelyének vezetője volt német.

Egyszóval, a szervezet végrehajtó gépezetében a németek a kisebbséget alkották. De ez ne tévesszen meg senkit, mert a „holocaust-vál­lalkozás” fő szervezői és legfőbb irányítói németek voltak, s őket nagyobb felelősség terheli, mint azo­kat, akik az általuk kitervelt és lét­rehozott gépezetet működtették. A felelősség mértékét tekintve az első helyen állnak a náci vezérek, akik elhatározták a holocaustot, utánuk következnek a közepes beosztású SS-ek és Gestapo-hivatalnokok (az olyanok, mint Eichmann), akik meg­szervezték a döntés végrehajtását, majd a létra alsó fokán állnak a táborparancsnokok és a haláltáborok más vezető tisztviselői, akik a pa­rancsot végrehajtották.

A főbűnösök németek voltak, de ez nem úgy értendő, hogy a néme­tek mind bűnösek lettek volna. A német nép jó része nem volt bele­keverve ebbe a dologba, sőt nem is tudta, hogy mit csinálnak a zsidók­kal „ott, a messzi Keleten”. Jogos persze az a kérdés, hogy ugyan mi­lyen erkölcseik lehettek azoknak a németeknek, akik a felzaklató té­nyek elől a homokba dugták a fejü­ket, és arra a kényelmes álláspontra helyezkedtek, hogy amiről nem tu­dok, az nincs is. Ámde semmikép­pen nem állítható, hogy közvetlen cinkosai lettek volna a náciknak, hogy bűnrészesség terhelné őket a nácik bűntényei miatt.

De ha valaki a „nem akarok tudni róla” álláspont erkölcsösségét fir­tatja, az ne feledje egyetlen pillanatra sem, hogy a totalitárius rend­szerben az ember micsoda bizony­talanságban él, mennyire nem számít és milyen tehetetlen. S arról sem szabad megfeledkezni akkor, amikor a németek bűnösségét fesze­getjük, hogy Hitler a hatalmat a né­met szavazók alig több mint egy- harmadának a támogatásával sze­rezte meg (az 1932. júliusi választá­sokon 36,5 százalékot kapott, az utolsó szabad választáson, amelyet a második világháború befejezése előtt tartottak 1932 novemberében, 33,1 százalékot). De akik rá szavaz­tak, azok sem mind arra adtak fel­hatalmazást, hogy bevezesse a nürn­bergi törvényeket, a zsidó holo­caustról nem is beszélve. Hitler tel­jességgel tisztában volt azzal, hogy a német nép szemében törvénytelen az, amit a zsidókkal csinál, s ponto­san ez a magyarázata annak, hogy oly kínos gonddal, már-már összeesküvésszerűen titkolta és rejtegette a német nép elől a holocaustot, s gyakorlati megvalósításának terepé­ül idegen nemzetek területét válasz­totta és idegen nemzetek fiait a ki­vitelezéshez. (Németországból a zsi­dók tömeges deportálása „Keletre” 1943-ban kezdődött, s amint megér­keztek, azonnal meg is semmisítet­ték őket. Az egész akciót viszont ügy tálalták a német közönségnek, hogy a zsidókat munkára viszik, és a keleti fronton segédkeznek a né­met hadseregnek.)

A holocaust tehát valóban egy összeesküvés volt, amelyet egy ideo­lógiailag elvakult uralkodó csoport terveit ki és valósított meg. össze­esküvés abban az értelemben, hogy nem is csak a német nép, hanem a közvetlenül érintett náci párt háta mögött szőtték. Nincs olyan nép, amelyet a maga teljességében fele­lőssé tehetnénk érte. Viszont vala­mennyi népen belül felelősek mind­azok – legyenek akár németek, akár nem -, akiknek személyesen részük volt benne. Mert kollektív bűnösség nincs, de igenis van egyéni bűnösség, s ez terheli mindazokat, akiknek szerepük volt a holocaust­ban. Akkora a felelősségük, amek­kora a szerepvállalásuk maga.

A nácik megszállta országokban, Litvániában és mindenütt, a zsidó­ság és a holocaust tekintetében a lakosság három élesen elkülöníthető csoportra osztható. Volt egy kis tö­redék, amelyik tevőlegesen együtt­működött a nácikkal, segítségükre volt abban, hogy üldözzék és el­pusztítsák a zsidókat. Volt egy má­sik kisebbség, amelyik minden koc­kázatot vállalva mentette a zsidó­kat. És volt a nagy többség, e két kisebbség közé ékelődve, amely élte a maga megszokott életét, és amennyire csak tehette, sem a nácikkal, sem a zsidókkal nem törődött. Ezen a többségen belül mindenféle embe­rek voltak. Egyesek többé vagy ke­vésbé rokonszenveztek a zsidókkal, mások kisebb vagy nagyobb mér­tékben ellenséges érzelmeket táplál­tak velük szemben. És akadtak so­raikban olyanok, még ha csupán kis számban is, akik azon a nézeten voltak, hogy a zsidók megérdemlik a sorsukat, összességében azonban ez a többség közömbösen nézte, mi történik a zsidósággal, s bármilyen érzések is töltötték el őket a zsidók iránt, arra hivatkoztak, hogy nem tehetnek semmit, nem tehetnének még akkor sem, ha akarnának.

Legkönnyebb megérteni a közöm­bös többség és az önfeláldozó zsi­dómentő kisebbség magatartását. Nietzschével szólva „emberek vol­tak, túlságosan is azok”. A kollaboránsok vegyes népséget alkottak. Találni közöttük bűnöző típust, torz lelkűeket, gyilkosokat, rablókat, be­törőket, szadistákat, monomániás őrülteket és természetesen beteges antiszemitákat. Nem kevesen keve­redtek közéjük olyanok is, akiknek sem politikai, sem ideológiai okuk nem volt gyűlölni a zsidókat. Csat­lakoztak a halálkülönítményekhez emberek olcsó számításból is, mert szemet vetettek zsidó javakra, a la­kásaikra, ékszereikre, vagyonukra, s némelyek közülük nem átallottak hullarablásban is segédkezni.

Elhangzott számtalanszor az az állítás, hogy a holocaust az emberi­ségnek tett jó szolgálat lett volna. Egy kivégzőosztag litván parancsno­ka vallotta 1952-ben, amikor tömeg­gyilkosságok elkövetése miatt bíró­ság elé állították, hogy „embert sose öltem, csak kommunistákat és zsi­dókat”. Vajon igaz-e az, hogy a ket­tő ugyanaz, illetve hogy a szovjet uralom valóban zsidó uralom lett volna? Ez egyszerűen rágalom és hazugság. A háború előtt 240 ezer zsidó élt Litvániában, az egész né­pesség nyolc százaléka. Zömük or­todox zsidó volt, akiknek a kommu­nistákhoz semmi közük nem volt, azon kívül, hogy lévén hívő embe­rek, ellenszenvvel tekintettek rájuk. Kommunista vagy kommunistabarát az asszimiláltak köréből került ki, de nem sok. Két-, maximum három­ezerre tehető a számuk, törpe kisebbség egy amúgy is parányi ki­sebbségen belül. S számomra a leg­meglepőbb az, hogy nemcsak a zsi­dók gyilkosai és a zsidógyűlölők, de sokszor objektív emberek is teljesen figyelmen kívül hagyják azt a nyil­vánvaló tényt, hogy a szovjetek ül­dözték a zsidókat, s meg kell mon­dani, még nagyobb mértékben, mint a nem zsidókat. A szovjetek szemé­ben első számú közellenség volt a polgárság, márpedig Litvániában a polgárság túlnyomórészt zsidókból állt. 1941-ben több mint 31 ezer em­bert hurcoltak Litvániából Szibériá­ba; legalább húsz százalékuk zsidó volt, a többszöröse annak, mint amekkora a zsidóság arányszáma a litván lakosságon belül.

A holocaust mély nyomokat ha­gyott a zsidóságban, de az őket kö­rülvevő nem zsidó közegben is. Traumatikus élmény volt ez zsidók és nem zsidók számára egyaránt. S az okozott traumát feldolgozni és leküzdeni nem könnyű egyik részről sem. A vészkorszaknak talán a leg­szörnyűbb öröksége éppen az, hogy minden oldalról egész nemzeteket vagy ennek összefüggő részeit vá­dolják meg azzal, hogy kollektív bűn terheli őket, s nincs meg a kel­lő hajlandóság a disztingválásra. Ar­ra, hogy különbség tétessék bűnös, ártatlan és erényes között, holott minden nép így oszlik meg, a né­metség éppúgy, mint a zsidóság vagy bármelyik másik. Így áll a do­log a lengyelekkel, a litvánokkal és az európai történelem e véres drá­májában érintett valamennyi nép­pel.

A nácizmus eltűnt a történelem süllyesztőjében és a kommunizmust sem sok választja el ugyanettől a sorstól. De a rettenetes örökség nem tűnt el, s ez termékeny talaj ahhoz, hogy megint színre lépjenek világ- megváltó ideológiák, amelyek ismét felújítják az ősrégi kettősséget, s úgy osztják ketté és állítják szembe az emberiség nagy családját, hogy vagyunk az erényes „mi” és vannak a gonosz „ők”. Ez a szétválasztás megint csak rettenetes tragédiával terhes.

Vajon elhárítható-e az újabb ka­tasztrófa. Igen, elhárítható. Ennek egyik lényeges feltétele, hogy ki-ki nézzen szembe önmagával, becsüle­tesen tisztázza, mi volt a szerepe és a sorsa a vészkorszakban, és ítélje meg a holocaustot sokkal tárgyilagosabban, mint eddig. Vannak bizo­nyos reménykeltő jelek. Jan Błońs­ki, a kitűnő lengyel irodalomkriti­kus a Tygodnik Powszechny című katolikus hetilapban a témáról el­mélkedvén leírta azt a kulcsmondatot, hogy „legelőször is azt kell ki­mondanunk: igen, bűnösök va­gyunk”. A litván Tomas Venclova egy szamizdat újságban jelentetett meg évekkel ezelőtt cikket „A zsi­dók és a litvánok” címmel, s ebben leszögezte egyebek között: „én mint litván köteles vagyok a litván bű­nösségről szólni … A magunk bűnét nem háríthatjuk át másokra. Be kell vallanunk, ha elkövettük, és bűnbánatot kell tartanunk .. . Egy­szer és mindenkorra meg kell érte­nünk, hogy a zsidók elpusztítása ön­magunk elpusztítása, hogy amikor a zsidókat bántottuk, akkor önmagun­kat bántottuk, hogy amikor a zsidó kultúrát tettük tönkre, akkor a ma­gunkét tettük tönkre … Nincs jo­gunk azt mondani, hogy a zsidók ügye nem a mi ügyünk. Igenis, min­den egyes antiszemita megnyilvánu­lás a mi ügyünk, az kell legyen.” Mint zsidó nem tudom elfogadni azt az állítást, amely szerint mi, zsi­dók, folttalan és hatalom nélküli ál­dozatai voltunk más népeknek, ame­lyek igazságtalanságot és szörnyűsé­get követtek el velünk szemben. Ami velünk történt, valóban ször­nyű volt és igazságtalan. De nekünk is van mit megbánnunk. Például vizsgáljuk meg alaposan önmagun­kat abból a szempontból, nem vol­tunk-e vajon a kelleténél érzéketle­nebbek nem zsidó honfitársaink egynémely súlyos problémája iránt? Nem voltunk-e a kelleténél önzőb­bek, amikor céljainkat megvalósítva nem mérlegeltük kellőképpen, hogy midőn saját érdekeinket képviseljük, nem ártunk-e másoknak. Nem voltunk-e némileg fellengzősek, amikor azt mondtuk, hogy ami jó a zsidók­nak, az feltétlenül jó kell legyen a nem zsidóknak is. Ilyen és ehhez hasonló meggondolásokból közülünk nem kevesen könnyelműen vetettük bele magunkat mindenféle felfor­gató és forradalmi tevékenységbe, s tettük ezzel kockára szülőhazánk in­tegritását, olykor létét is. Egyszer és mindenkorra meg kell értenünk, hogy szülőhazánk minden vesztesé­ge és veresége a mi zsidó vesztesé­günk és vereségünk, és minden sike­re a mi sikerünk is. S a történelem akaratából egyek vagyunk azzal a nemzettel, amelynek tagjai vagyunk, egyek vele jóban és rosszban. Esze­rint kell gondolkodnunk és eszerint cselekednünk.