Utóhang a peszach ünnepéhez

NISSZAN HÓNAP tizennegyedikén, kevéssel napnyugta előtt Izrael fiai levágtak egy-egy bárányt vagy gö­dölyét, majd parázson megsütötték, mielőtt fölkerekedtek volna, hogy elhagyják Egyiptomot, „a rabszolgák házát” és elinduljanak a szabadság­ba. A sült húst kovásztalan kenyérrel és keserű gyökerekkel ették meg, igen sietősen, útra készen. Már lá­bukra csatolták a lábbelit hosszú vándorlásukra, öltözékük felső le­benyét átvetették testükön és övvel szorították le, és kezük ügyében volt már a bot is, melyre útjukon tá­maszkodhattak, hogy ki ne fáradja­nak oly hamar.

A kivonulás mindamellett csak a reggeli órákban kezdődött meg, nap­világnál. (A rabszolgatartók elsőszü­lötteit már elragadta egy különös járvány.) Indulhattak volna ugyan éji órán is, hiszen az éjszaka sötét­ségét némileg enyhítette a telihold szelíd fénye. Ám az izraeliták nem úgy hagyták maguk mögött a rab­szolgalétet, ahogyan a tolvaj szökik, az éj leple alatt. Szabad emberek gyanánt távoztak, addigi elnyomóik szemeláttára.

Ez az esemény örök időkre a zsi­dók ünnepi emlékezésének tárgya lett, és a peszach ünnepe az első a három zsidó zarándokünnep közül. Amíg Jeruzsálemben állt a Temp­lom, minden család tartozott egy- egy bárányt vinni oda ezen az ünne­pen, hogy a pap levágja. Ez után ugyanazt cselekedték, mint egykor Egyiptomban: a peszachi áldozat hú­sát megsütötték, majd – lehetőleg éjfél előtt – macottal és keserű gyö­kerekkel megették. A gyermekek ott voltak, csodálkoztak, kérdezgettek, és az apjuk válaszolgatott. Az élet­teli „vallásóra” felejthetetlen ma­radt számukra.

A széderestéről hiányzik a bárány, de a tálon ott a sokféle étel, mely részint a szolgaságra, részint a sza­badságra emlékeztet. És az érdek­lődő immár az Írásból meg a Misnában és a Gemárában rögzített szájhagyományokból kaphat választ kérdéseire: honnan erednek a pe­szach szokásai és mi az értelmük?

Miért oly sietősen?

Lássuk közelebbről e hagyomá­nyok egyik fontos részletét. Mózes 2. könyvében (34,25) ez áll: „Áldoza­tom vérét ne ontsd ki kovász mel­lett, és a peszach ünnepének áldo­zatja ne maradjon meg reggelig.” Két mozzanatra kell figyelnünk eb­ben. A peszachi bárányt nem szabad felkínálni mindaddig, amíg a ková­szolt tésztát el nem takarítják. Mi­után pedig a hús megsült és teríték­re került, el is kell fogyasztani. Amit reggelig el nem költöttek belőle, azt elégetik. (Mózes 2. könyve, 12,10)

A Misna (Pesszachim, V,4) rövi­den és velősen így fogalmazza meg az előírást: „Aki a peszachi áldoza­tot kovászolt fölött vágja le (ha van még ott kovászolt), az tilalom ellen vét.” A Jeruzsálemi Talmud (5. fe­jezet, Halacha 4.) elmagyarázza, miért történik ez így. Azért, hogy határt szabjanak az áldozásra és az áldozati hús élvezetére szánt időnek. A peszachi áldozattal ugyanis új szakasz kezdődik. A kovászolt tészta eltűnt, helyébe a macot lépett már – az Egyiptomból való sietős kivonulás jelképe. Annak idején nem volt rá idő, hogy megkeljen a tészta és kisüssék a kenyeret (Mózes 2 könyve, 12,33-34). Izrael fiainak fejest kellett ugraniok a szabadság­ba, nem volt mód a kényelmes készülődésre. A fáraó emberei kiűzték őket 1(12,39), miután előbb újra meg újra vonakodtak megadni nekik az engedélyt a távozásra.

Nem kevésbé fontos a hagyomány másik momentuma: az áldozati húst napfölkelte előtt el kell költeni. Ért­hető, miért: ha egyszer éppen csak beköszöntött a szabadság, akkor minden huzavona, minden haloga­tás veszélyes lehet. Aki nem ragadja meg a kínálkozó alkalmat, az talán örökre elszalajtja a szabadság lehe­tőségét.

Új exodus új fáraók birodalmából

A sietség nyomta rá bélyegét a zsidók vándorlására az azóta eltelt hosszú évszázadok alatt is. A macot, „a nyomorúság kenyere” sokkal gyakrabban volt kísérőjük, mint a jóllakottság és a jólét kalácsa. Iz­rael szilárdan kitartott a szabadság mellett, máig azt tartja egyik nagy értékének. A peszachi fordulattal beköszöntött szabadság nélkül el sem kezdődhetett volna történelme.

A Haggadában mély értelmű, hit­vallásszerű szavak szólnak erről: „Minden nemzetség (család) egy-egy tagja tartozik magát olyannak tekin­teni, mint aki maga vonult ki Egyip­tomból … Nemcsak apáinkat (elő­deinket) váltotta ki a szolgaságból az Örökkévaló (magasztaltassék a neve), hanem velük együtt bennün­ket is kiváltott.”

És a Haggada egy másik szakasza hasonló útmutatást ad: „Rabszolgák voltunk a fáraónál Egyiptomban, és az Örökkévaló, a mi Istenünk erős kézzel és kiterjesztett karral kive­zetett bennünket onnan. Ha Ő, a Szentséges – dicsértessék a neve – apáinkat ki nem vezette volna Egyiptomból, úgy mi és fiaink és a fiaink fiai még mindig a fáraó szol­gái lennének.”

Elindulni, elhagyni a viszonylagos biztonságot, ha az megfoszt a sza­badságunktól, vállalni az ugrást a tényleges szabadságba, abba, amelyet Isten kínál és biztosít – ez a peszach alapgondolata. A zsidóság en­nek jegyében azonosítja magát újra és újra a kezdet nemzedékével.

Ma talán még világosabban látjuk ezt, mint eddig. Új exodus indult meg, szétpattannak egy modern „fáraó” bilincsei, ezrével és tízezrével vonulnak a zsidók a szabadságba, térnek vissza az idegenből – haza.

Roland Gradwohl