Utóhang a peszach ünnepéhez
NISSZAN HÓNAP tizennegyedikén, kevéssel napnyugta előtt Izrael fiai levágtak egy-egy bárányt vagy gödölyét, majd parázson megsütötték, mielőtt fölkerekedtek volna, hogy elhagyják Egyiptomot, „a rabszolgák házát” és elinduljanak a szabadságba. A sült húst kovásztalan kenyérrel és keserű gyökerekkel ették meg, igen sietősen, útra készen. Már lábukra csatolták a lábbelit hosszú vándorlásukra, öltözékük felső lebenyét átvetették testükön és övvel szorították le, és kezük ügyében volt már a bot is, melyre útjukon támaszkodhattak, hogy ki ne fáradjanak oly hamar.
A kivonulás mindamellett csak a reggeli órákban kezdődött meg, napvilágnál. (A rabszolgatartók elsőszülötteit már elragadta egy különös járvány.) Indulhattak volna ugyan éji órán is, hiszen az éjszaka sötétségét némileg enyhítette a telihold szelíd fénye. Ám az izraeliták nem úgy hagyták maguk mögött a rabszolgalétet, ahogyan a tolvaj szökik, az éj leple alatt. Szabad emberek gyanánt távoztak, addigi elnyomóik szemeláttára.
Ez az esemény örök időkre a zsidók ünnepi emlékezésének tárgya lett, és a peszach ünnepe az első a három zsidó zarándokünnep közül. Amíg Jeruzsálemben állt a Templom, minden család tartozott egy- egy bárányt vinni oda ezen az ünnepen, hogy a pap levágja. Ez után ugyanazt cselekedték, mint egykor Egyiptomban: a peszachi áldozat húsát megsütötték, majd – lehetőleg éjfél előtt – macottal és keserű gyökerekkel megették. A gyermekek ott voltak, csodálkoztak, kérdezgettek, és az apjuk válaszolgatott. Az életteli „vallásóra” felejthetetlen maradt számukra.
A széderestéről hiányzik a bárány, de a tálon ott a sokféle étel, mely részint a szolgaságra, részint a szabadságra emlékeztet. És az érdeklődő immár az Írásból meg a Misnában és a Gemárában rögzített szájhagyományokból kaphat választ kérdéseire: honnan erednek a peszach szokásai és mi az értelmük?
Miért oly sietősen?
Lássuk közelebbről e hagyományok egyik fontos részletét. Mózes 2. könyvében (34,25) ez áll: „Áldozatom vérét ne ontsd ki kovász mellett, és a peszach ünnepének áldozatja ne maradjon meg reggelig.” Két mozzanatra kell figyelnünk ebben. A peszachi bárányt nem szabad felkínálni mindaddig, amíg a kovászolt tésztát el nem takarítják. Miután pedig a hús megsült és terítékre került, el is kell fogyasztani. Amit reggelig el nem költöttek belőle, azt elégetik. (Mózes 2. könyve, 12,10)
A Misna (Pesszachim, V,4) röviden és velősen így fogalmazza meg az előírást: „Aki a peszachi áldozatot kovászolt fölött vágja le (ha van még ott kovászolt), az tilalom ellen vét.” A Jeruzsálemi Talmud (5. fejezet, Halacha 4.) elmagyarázza, miért történik ez így. Azért, hogy határt szabjanak az áldozásra és az áldozati hús élvezetére szánt időnek. A peszachi áldozattal ugyanis új szakasz kezdődik. A kovászolt tészta eltűnt, helyébe a macot lépett már – az Egyiptomból való sietős kivonulás jelképe. Annak idején nem volt rá idő, hogy megkeljen a tészta és kisüssék a kenyeret (Mózes 2 könyve, 12,33-34). Izrael fiainak fejest kellett ugraniok a szabadságba, nem volt mód a kényelmes készülődésre. A fáraó emberei kiűzték őket 1(12,39), miután előbb újra meg újra vonakodtak megadni nekik az engedélyt a távozásra.
Nem kevésbé fontos a hagyomány másik momentuma: az áldozati húst napfölkelte előtt el kell költeni. Érthető, miért: ha egyszer éppen csak beköszöntött a szabadság, akkor minden huzavona, minden halogatás veszélyes lehet. Aki nem ragadja meg a kínálkozó alkalmat, az talán örökre elszalajtja a szabadság lehetőségét.
Új exodus új fáraók birodalmából
A sietség nyomta rá bélyegét a zsidók vándorlására az azóta eltelt hosszú évszázadok alatt is. A macot, „a nyomorúság kenyere” sokkal gyakrabban volt kísérőjük, mint a jóllakottság és a jólét kalácsa. Izrael szilárdan kitartott a szabadság mellett, máig azt tartja egyik nagy értékének. A peszachi fordulattal beköszöntött szabadság nélkül el sem kezdődhetett volna történelme.
A Haggadában mély értelmű, hitvallásszerű szavak szólnak erről: „Minden nemzetség (család) egy-egy tagja tartozik magát olyannak tekinteni, mint aki maga vonult ki Egyiptomból … Nemcsak apáinkat (elődeinket) váltotta ki a szolgaságból az Örökkévaló (magasztaltassék a neve), hanem velük együtt bennünket is kiváltott.”
És a Haggada egy másik szakasza hasonló útmutatást ad: „Rabszolgák voltunk a fáraónál Egyiptomban, és az Örökkévaló, a mi Istenünk erős kézzel és kiterjesztett karral kivezetett bennünket onnan. Ha Ő, a Szentséges – dicsértessék a neve – apáinkat ki nem vezette volna Egyiptomból, úgy mi és fiaink és a fiaink fiai még mindig a fáraó szolgái lennének.”
Elindulni, elhagyni a viszonylagos biztonságot, ha az megfoszt a szabadságunktól, vállalni az ugrást a tényleges szabadságba, abba, amelyet Isten kínál és biztosít – ez a peszach alapgondolata. A zsidóság ennek jegyében azonosítja magát újra és újra a kezdet nemzedékével.
Ma talán még világosabban látjuk ezt, mint eddig. Új exodus indult meg, szétpattannak egy modern „fáraó” bilincsei, ezrével és tízezrével vonulnak a zsidók a szabadságba, térnek vissza az idegenből – haza.
Roland Gradwohl
Címkék:1990-05