Újszövetség és antiszemitizmus?

Az elvettetés ideológiája szerint (ami az Újszövetséggel sem bizonyít­ható valójában) van – illetve volt egy régi, testi, engedetlen, hitehagyott, lelkileg vak Izrael, amely foly­tonosan megszegte az Istennel kötött szövetséget, a különböző csapások el­lenére sem tért meg, küldetését nem teljesítette, végül elkövette a bűnök bűnét: a Krisztus-gyilkossággal kol­lektívan és végérvényesen visszautasította az isteni kegyelmet és mentő szeretetet. Ezzel a néppel már Isten sem tudott mit kezdeni, ezért elve­tette őket. Kiválasztottságuk és min­den kiváltságuk így megszűnt. De hogy az isteni terv – az emberiség megmentésére – meg ne hiúsuljon, Isten kiválasztott egy új népet – ez az egyház vagy kereszténység, – amely az engedelmes, a lelki, az új, az igazi Izrael, amely a teljes világosság és istenismeret birtokában már méltó­képpen tölti be rendeltetését az egyetlen utat kínálva Istenhez és a megváltáshoz. Izrael tehát elbukott, ezért rajta marad egyszer s minden­korra minden átok és ítélet, és he­lyére lépett az egyház vagy keresz­ténység, amely örököl minden bibliai ígéretet és áldást. A séma egyszerű: van egy rossz Izrael és van egy jó kereszténység, amely az „igazi Izra­el”. (Ez a fogalom egyébként még az újszövetségi alapot is nélkülözi, tehát csak teológiai fikció.) Nem nehéz fel­ismerni, hogy milyen életidegen és primitív sablonnal van itt dolgunk. Gyakran idézett helyek az Újszövet­ségből az „új kiválasztás” igazolásául pl. 1. Péter 2,9 – „választott nem­zetség”, és Máté 21,43 „elvétetik tő­letek az Isten országa”. Tudjuk, hogy az ilyen ihletésű, egyháztól szított és intézményesített Izrael-gyűlölet tör­ténelmi dokumentumainak feketelis­tája ma már könyvtárnyi irodalmat jelent. Az évszázados tapasztalatok szerint tehát vannak a zsidóság számára életveszélyes „keresztény” teológiai igazságok.

Amennyiben az Újszövetség antijudaizmusa le nem tagadható, ma­gyarázható-e és menthető-e valamivel? Mi volt az a fatális, a zsidóságra nézve végzetes félreértelmezés, amelyből közel 2000 év keresztény teológiája az Izrael-ellenességet me­rítette? A zsidóságon belüli vitát és szakadást, az újszövetségi iratok nemzsidó kézbe kerülését és a ke­resztények nemzsidó többségét már említettük. Ezek fokozatosan növel­ték a szakadékot a zsidóság és ke­reszténység között, végül pedig a tra­gikus ellenségeskedéshez vezettek. Az újszövetségi antijudaizmusok mentésének egyik újabb módszere az a magyarázat, mely szerint a „zsi­dók” kifejezés nem általában a zsi­dókat jelenti, hanem csak egy bizonyos judeai irányzatot, amellyel Jé­zus illetve követőinek csoportja éles vitát folytatott. A konklúzió így a következő: a zsidóellenes értelmezé­sekért nem a szöveg a felelős, hanem a mindenkori téves fordítás és ma­gyarázat. Láttuk azonban, hogy a zsidóságon belüli szakadás – ami a probléma igazi gyökere — akkor is megmarad, ha nyelvileg és történel­mileg helyes fordítást adunk. Az újszövetségi antijudaizmusok mentésé­nek másik módszere a héber Bibliá­ra való hivatkozás: ott is bőven talá­lunk éles kritikát Izraellel szemben, akkor miért ne lehetne ezt megtenni az Újszövetségben is? „Antiszemita” volt Mózes, Jeremiás, Mikeás és a legtöbb próféta, mert ítéletet hirdet­tek Izrael felett. Tudjuk azonban, hogy ezt nem úgy tették, mint a ko­rai keresztény írásmagyarázók, akik szerint a Biblia két népről beszél: egy bűnös, elvetett népről – a zsi­dókról, – és az őket felváltó „igazi Izraelről”, a kereszténységről. A pró­fétai kritika olyan figyelmeztetés volt mindig, amelyben a próféta azo­nosította magát egész népével, mely­nek reményt és ígéreteket is hirde­tett. Ezt a dialektikát – ítélet és ígé­ret ugyanannak a népnek – ismer­te félre a keresztény teológia évszá­zadokon át, amikor azt szétválasz­totta úgy, hogy az ítéletet csak a zsi­dókra, az ígéretet pedig csak a ke­resztényekre vonatkoztatta.

Ha a kereszténység jól értette vol­na a próféták – majd Jézus – ha­sonló jellegű kritikáját, akkor önma­gát kellett volna megítélni és meg­téríteni, nem pedig a „jó” szerepé­ben fellépve a túlhaladott és elavult vallásának tartott zsidóságot. Izrael felett bíráskodni egyébként sem az a kereszténység illetékes, amely az engedetlenség tekintetében távolról sem marad el Izrael mögött, hanem minden ember – zsidó és nemzsi­dó – igazságos és irgalmas mennyei Atyja.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy az Újszövetségre hivatkozó ke­resztény antiszemitizmus a keresz­ténység súlyos betegsége. Ebben az Izrael-ellenességben nemcsak emberi gyarlóságról van szó, hanem egy fél­reértett és megnemértett újszövetsé­gi alapon történő folyamatos bünte­tésről, amely sötét árnyként kísérte a zsidóság és kereszténység kapcso­latát, és mindmáig érezteti nyomasz­tó hatását. Szükségesnek látszik az Újszövetség megfelelő – témát érin­tő – szövegeinek revíziója a külön­böző nyelvű fordításokban. Ez az Újszövetségtől inspirált zsidó-ellenesség felszámolását segítheti elő. Keresztény részről is hasznosnak bi­zonyulhat továbbá az új Izrael ál­lam bibliai-teológiai összefüggései­nek vizsgálata. Sok tennivaló van még, talán az út is hosszú ebben a görcsöket és előítéleteket feloldó katarzis-folyamatban, de bizonyosak lehetünk abban, hogy a kívánt cél elérése – a választott nép és a né­pek közül kiválasztottak együtt mun­kálkodása Isten dicsőségére és az emberiség javára – minden fárado­zást megér.

P. S.: Amikor az Újszövetség antijudaista tendenciája és a zsidókat blamáló nyelvezete szóba kerül, vá­laszként ill. ellenvetésként rendsze­rint azt kapjuk, hogy a keresztény­ség lényege a személyválogatás nél­küli szeretet, ebből következően ide­gen tőle minden szeretetlen maga­tartás és megnyilvánulás, továbbá, hogy azok a keresztények, akik az antiszemitizmus vonatkozásában sú­lyosan kompromittálták magukat – a történelem során bármikor, – nem tényleges, hanem csak névleges keresztények voltak. A tőlük kiindu­ló antiszemita kilengésekért az iga­zi kereszténység lényege szerint nem felelős, teológiája nem tehető bűnbakká. A kereszténység tehát ön­magában véve mindig jó, a legma­gasabb rendű és legigazibb vallás, csak egyesek visszaélnek vele, rosszul értelmezik vagy valósítják meg. Elméletileg ez igaz lehet, gyakorla­tilag azonban egy ilyen túl könnyen és gyakran félreértett vallás előbb-utóbb gyanússá, sőt hitelvesztetté válik.