Újszövetség és antiszemitizmus?

 LEGSZÉLSŐSÉGESEBB érzések és indulatok töltik be a zsidót és nem zsidót, valahányszor szóba ke­rül a két vallás – a zsidóság és ke­reszténység, ill. ezen belül az Újszö­vetség és antiszemitizmus – kap­csolatának kérdése. Itt rendszerint felforrnak az érzelmek és senki sem képes igazán tárgyilagos vagy sem­leges maradni. (Máris megjegyez­zük, hogy az „antiszemitizmus” szót összefoglaló értelemben használjuk a továbbiakban mindarra, ami a zsidóság mint nép és vallás ellen irányul, azonos jelentésben az „antijudaizmus” újabb keletű kifejezés­sel.)

Sajátos paradoxon, hogy a keresz­ténység mint vallás a zsidóságból, mint népből és vallásból ered, átvette és sajátjának vallja Izrael szent iratait, mégis áthidalhatatlan különbözőségek, sőt ellentétek feszülnek közötte és Izrael között. Az idők során mélyen beleivódott a köztudatba, hogy az Újszövetség va­lami egészen más, gyökeresen új, sőt bizonyos értelemben ellenpólusa a héber Bibliának. (Tekintettel a Jeremiás 31, 31-34-ben olvasható, csak Izraellel kötendő és még nyilvánvalóan meg nem valósult új szö­vetségre, ezt az elnevezést használ­juk a továbbiakban a nemzetközi teológiai szakirodalom szóhasznála­tának megfelelően.) Kereszténynek lenni ebből következően annyi, mint a zsidó ellentétének vagy éppen an­tiszemitának lenni teológiai érte­lemben.

Lássunk két rövid, de jellemző megállapítást a témát illetően. Elő­ször Nyíri Tamást idézzük: „A Holocaust után eltelt 40 év során sem eszmélt még rá a keresztény teoló­gia, liturgia és katekézis a benne rejlő zsidóellenes áramlatokra. Fel­merül a kérdés, hogy a modern an­tiszemitizmusnak – melynek leg­szörnyűbb végrehajtói a nácik vol­tak – nincsenek-e keresztény gyö­kerei? Nem utasíthatjuk el a belá­tást, hogy már az Újszövetségben is találhatók az antiszemitizmus gyö­kereiként értelmezhető kijelenté­sek.” (Szenes Sándor: Befejezetlen múlt, Bpest, 1986. 8-9. o.)

Az utóbbi években megélénkült zsidó-keresztény dialógus során ál­lapította meg Schweitzer József: „A keresztény antijudaizmus kutatásá­ban több mint 40 évig csak az eti­kai elemeket vizsgálta a keresztény teológia, az újszövetségi gyökerekig azonban nem nyúlt vissza. Az idő mostanában érett meg erre.” (Theológiai Szemle, 1987/3. 155. o.)

Gyakran emlegetett közhelyként hangzik, hogy a múlt nagyon meg­terhelte a zsidó-keresztény kapcsolatokat, és ennek máig érezhető ki­hatásai vannak. Túlzott optimizmus lenne azt állítani, hogy Auschwitz döntő fordulatot eredményezett a teológiai ihletésű antiszemitizmus történetében, jóllehet sok esetben radikális önvizsgálatra vagy éppen önkritikára késztette a hagyomá­nyos keresztény gondolkodást. Az új Izrael állam létrejötte ehhez a változáshoz kapcsolódva új szem­pontokkal gazdagította a keresztény teológiát. Az Újszövetségre hivatko­zó antijudaista sablonok és koncep­ciók azonban – a pozitívnak mond­ható változások mellett – változat­lanul élnek tovább. Ennek a sajná­latos ténynek az alapvető oka pedig egyrészt magában az Újszövetség­ben keresendő, másrészt abban a külső körülményben, miszerint a zsidó szétszóratás és üldöztetés hosszú évszázadaiban, sőt egészen 1948-ig úgy tűnt, hogy az ítéletszerű történelmi események igazolják a visszavonhatatlan elvettetés jól is­mert keresztény teológiáját.

Az Újszövetség zsidó szerzői ma­gától értetődő természetességgel ve­szik tudomásul vagy éppen hangsú­lyozzák népükkel és vallási hagyo­mányaikkal való folyamatosságot, a zsidó gyökerekkel való szoros kap­csolatot. Emellett és ennek ellenére beszélhetünk arról a belső antisze­mitizmusról – egyfajta zsidó anti­szemitizmusról -, amelynek kiin­dulópontja és forrása maga Jézus, folytatója és kiteljesítője pedig Pál apostol volt.

Jézus életének és életművének századunkban már több jól ismert zsidó kutatója van. Csak néhány nevet említsünk közülük: Josef Klausner, David Flusser, Pinchas Lapide, Salom Ben Chorin. A kérdéssel – mely pontokon távolodott el Jézus tanítása a zsidóságétól és miért nem fogadhatta el őt a zsidó­ság – elsőként Josef Klausner fog­lalkozott 1926-ban Jeruzsálemben megjelent könyvében (Jézus és ko­ra). Idézzük Klausner néhány meg­állapítását: „Jézus tanítása és egész erkölcstana Isten országának közeli eljövetelébe vetett hitében gyökere­zik. Jézus a legtisztább és legelvontabb erkölcs hirdetője, amely az ő szemében vallási szempontból is mindent jelentett. A tisztán erkölcsi törvények minden nemzetnél hason­lóak, Izrael nemzeti alapjai azonban nemcsak ezekre épülnek. Jézus ta­nítása, mely ugyan a prófétai szel­lemtől és a farizeus zsidóságtól is befolyásoltatott, végül minden gya­korlati és vallásos zsidó életmeg­nyilvánulás tagadásához vezetett a későbbiek során. Ez pedig a zsidó szellemiséget olyan szélsőségek felé vezette, hogy az végül önmagával került ellentétbe. A zsidó nép tud­ta, hogy népi jellegéről való lemon­dás – a mindennapi életet is meg­határozó vallási, szertartási előírások alárendelése a tisztán erkölcsi törvényeknek – azt jelentené, hogy eszményeinek nem lesz többé hor­dozója, vallása rajongássá lesz, az erkölcs pedig idegenné válik az élet számára. A zsidóság ugyanis nem­csak erkölcstan, hanem egy nemze­ti életforma is, amit körülbástyáz a maga erkölcstana, de azt fel nem szívja. Jézus ezzel szemben a nem­zeti élet követelményeit háttérbe szorította, hiszen a hamarosan meg­valósuló Isten-uralomban már mel­lékesek lesznek a szertartási előírá­sok, a kézmosás, áldozatok stb. nem lesznek többé fontosak, egyedül az emberek egymás közötti viselkedé­sére vonatkozó erkölcsi előírások­nak lesz jelentősége. A jó győzelmé­nek, minden rossz és gonoszság megszűnésének – egyszóval Isten országának – közeli eljövetelébe vetett feltétlen hite teszi érthetővé Jézus szélsőséges valláserkölcsi rendszerét, amellyel a nemzeti életet elválasztotta a vallástól. Egy ilyen erkölcs, illetve vallás azonban ma­gának a népnek az életét és fennmaradását is veszélyeztette. A nemzeti önfenntartás ösztöne tehát azt követelte Izraeltől, hogy Jézus tanítását elvesse magától, tudva, hogy a nemzet szellemi élete nem alapulhat csupán elvont hiten és általános erkölcstanon; szüksége van egy gyakorlati vallásra, olyan formákra is, amelyek a vallásos eszméket kifejezik és a mindennapi életet a vallás i szentségével áthatják. Bár Jézus minden tekintetben népének gyermeke volt, tanítása – akaratlanul is – népe ellen irányult abban az értelemben, hogy magában hordozta azokat az ellentéteket, amelyek alapul szolgáltak a nemzeti-vallási keretek fellazításához, majd későbbi szétrombolásához követői életében” Az Újszövetségen belüli másik legfontosabb ellentét forrása – amely szintén a zsidóság ellen irányult végső soron – Jézus követőinek saját népükhöz való viszonyu­lása volt. A zsidó hagyományokat – Jézushoz hasonlóan – ők is vál­lalták alapvetően. Misszionáló tevékenységük során azonban egyre in­kább feszültségbe kerültek népük­kel. Az a kereszténység, amellyel az Újszövetségben találkozunk – val­lástörténeti és szociológiai szem­pontból – kezdetben egy zsidó szektának tekinthető. Ez a kis cso­port egy viszonylag gyors folyamat eredményeként szakadt el a zsidó­ság testétől a Messiás-kérdés miatt folytatott viták után. (A zsidóságon belüli nézeteltérések arra vonatkoz­tak, hogy mi a názáreti Jézus jelen­tősége a zsidóság számára.) A ke­reszténység eleinte egy zsidó belügy, melyben Jézus követői már nem­csak egy esetenként eltorzult, nega­tív vallásossággal vitatkoznak – amit Jézus is joggal tett másokhoz hasonlóan pl. a farizeusokkal -, ha­nem saját hittapasztalatukat teszik kizárólagos normává a hit és üdvös­ségre jutás tekintetében. Ennek éle pedig – a legjobbat akaró, legtisz­tább szándék ellenére is – Izrael hite és egész közössége ellen irányul, amely sohasem vallotta hitét egyedül üdvözítő hitnek, vallását az egyetlen útnak, hiszen helyet kap­tak benne a népek közül való iga­zak is. Azok, akik a kinyilatkozta­tás más útjain járva jutottak el igaz emberségre, és éppúgy remélhetik isteni meg jutalmazásukat az eljö­vendő világban. Az Újszövetségben ezzel szemben a Jézusban való hit azzal az igénnyel lép fel, mint ami egyedül „a hit”, holott nyilvánvaló, hogy itt sem hit és hitetlenség vi­tatkozik egymással, hanem kétféle hit a zsidóságon belül: az egyik el­fogadja Jézus messiás-voltát, a má­sik – addigi hitében megmaradva – ezt elutasítja. A Jézus személyé­re – pontosabban Jézus életművé­nek Pál apostol-féle értelmezésére – épülő hit, lényegéből fakadóan, nem ismeri önmaga alternatíváját, vagyis azt, hogy Izrael – Jézustól független, korábbi – hitének is megvan a létjogosultsága, változat­lan érvényessége és jövője. Mivel az Újszövetség a maga egészében a héber Biblia egy nézőpontú, azaz kriszto-centrikus értelmezése, ezért joggal mondhatjuk, hogy az teoló­giai kényszerpályán mozog. A zsidó­ságon belüli viták feszültségéből fa­kadó ellentét jól érezhető az Újszö­vetségnek szinte minden iratában, melyek távolról sem elfogulatlan írások, vagy tárgyilagos beszámolók, hanem vitairatok is egyúttal. Ezek a vitairatok pedig a későbbiek során egyre inkább vádirattá is váltak a zsidóság ellen. Jézus zsidó tanítvá­nyai és követői így akaratlanul is teológiai alapot teremtettek egy sa­játos zsidóellenesség számára. Ismét Schweitzer Józsefet idézzük: „Az Újszövetség szerzői zsidók. A zsidóellenes kritika tehát nem kívülről jön, hanem belülről hangzik el. Kérdés, hogy ezt általános érvényű­nek tartjuk-e és elfogadjuk, vagy csak egy konkrét történelmi hely­zetben elhangzott vitának vesszük, és mint ilyet, nem fogadjuk el.” (Theológiai Szemle, 1987/3. 156. o.)

Jézusnak és tanítványainak az előbbiekben vázolt szerepén túl hoz­zájárult még az Izrael-ellenes keresztény teológia megalapozásához bizonyos bibliai alapfogalmak elté­rő értelmezése és használata a hé­ber Bibliában, illetve az Újszövet­ségben (pl. hit, megtérés, megváltás, Isten népe), valamint bizonyos hangsúlyeltolódások a zsidó és ke­resztény vallásgyakorlatban és közgondolkodásban. Így vált elsődle­gessé a kereszténységben az örök élet és megszerzésének kérdése, az igazság mint hitigazság, a király vagy Messiás személye, a vallás nemzetek feletti jellege, a test-lélek antagonizmus és általában a dogma­tika. A zsidóságban szinte éppen fordított a helyzet: itt elsődleges a mindennapi, gyakorlati életre vo­natkozó számos előírás, a vallásos gondolkodásra nézve döntő a múlt, illetve a tényleges helyzet, a jelen valósága, a reménység tárgya, a ki­rályság (Isten-uralom vagy Isten or­szága), magától értetődő a test-lélek egység, mindenekelőtt meghatározó a nemzeti jelleg és általában az eti­ka a fontosabb.

Az az állítás, hogy az Újszövet­ségben zsidóellenes tendenciák fi­gyelhetők meg, illetve úgy kell tekintenünk rá, mint a teológiai an­tiszemitizmus forrására, történelmi és tapasztalati értelemben sajnos igaz. A zsidóság – mint nép és val­lás – teológiai elutasításának, sőt totálnegációjának valamennyi elemét csírájában már az Újszövetség­ben is megtaláljuk. Mivel azonban mind Jézus, mind Pál apostol pozi­tív előjellel is beszél Izrael jövőjé­ről, határozottan különbséget kell tennünk a zsidó nemzeti és vallási keretekben élő Jézus és tanítvá­nyai, az Újszövetségben szereplő zsidó keresztények, valamint a ké­sőbbi nem zsidó keresztények Izra­elre vonatkozó teológiai alapszem­lélete és gyakorlati magatartása kö­zött. Miközben a zsidó keresztények népi és vallási hagyományaik foly­tatójának tudták magukat, a nem zsidó kereszténységnek már az identitás-meghatározása is egyre in­kább a zsidóság számlájára történt, annak ellenére, hogy a nem zsidó kereszténység önmeghatározásához nélkülözhetetlen a zsidóság, amely­ből született, és amellyel továbbra is organikus kapcsolatban marad. (Megfordítva a képletet, azt látjuk, hogy a zsidó identitás-meghatáro­záshoz nem szükséges a keresztény­ség.)

A korai kereszténység irodalmából ismeretes, hogy amikor a kereszté­nyek többsége már nem zsidó volt, ezt a – zsidóságon belüli – vitát, feszültséget és ellentétet – amit az előbbiekben láttunk – félreértették illetve szándékosan eltorzítva egy teológiai tartalmú zsidóellenes ideo­lógiává formálták. Miután a pole­mikus stílusú és tartalmú evangéli­umok és más újszövetségi iratok ide­gen – vagyis nem zsidó – környe­zetbe kerültek, szabaddá vált az út azokat antijudaista módon kihasz­nálni. Ezt a törekvést az akkori ró­mai politikai antiszemitizmus csak erősítette.

Az Országgyűlés 34/1990. (III. 28.) OGY határozata az 1938-1945 közötti időszakban a faji vagy nemzetiségi hovatartozás vagy a nácizmus elleni magatartásuk miatt deportált vagy egyéb hátrányt szenvedett személyek sérelmeinek orvoslásáról

1. Az Országgyűlés elhatározott szándéka a jogállamiság megterem­tése, a nemzeti megbékélés előmoz­dítása. E célok elérése egy olyan fo­lyamat része, melyben történelmi múltunk valamennyi elemével szembe kell nézni. Így nem kerül­hetők meg azok az események, me­lyek a második világháború alatt, illetve azt megelőzően honfitársaink közül számos áldozatot követeltek, vagy őket súlyos szenvedéseknek vetették alá.

Ennek tudatában az Országgyűlés szükségesnek látja, hogy kártalaní­tást biztosítson az 1938-1945 közöt­ti időszakban a faji vagy nemzeti­ségi hovatartozásuk vagy a náciz­mus elleni magatartásuk miatt de­portált, munkaszolgálatot teljesített, vagy egyéb hátrányt szenvedett sze­mélyeknek.

2. Az Országgyűlés felhívja a Mi­nisztertanácsot, hogy a kártalanítás­ról terjesszen elő törvényjavaslatot.

Dr. Fodor István s. k., az Országgyűlés megbízott elnöke

Dr. Pesta László s. k., az Országgyűlés jegyzője

Soltészné Pádár Ilona s. k., az Országgyűlés jegyzője

Mi volt az a zsidóellenes keresz­tény sablon – más szóval antijudais­ta teológiai mítosz, – amely a legújabb időkig döntően hozzájárult a zsidógyűlölet teológiai, racionális és emocionális megalapozásához és e tradíció évszázadokon át való fenn­maradásához? (Meg kell jegyeznünk, hogy a zsidóellenesség a keresztény­ség megjelenése utáni első 1800 év­ben kifejezetten vallási jellegű volt, csak az utóbbi kb. 100 évben kapott gazdasági-politikai tartalmat is.)

Ez a keresztény sablon – ismét a Messiás-kérdésre koncentrálva – az elvettetés teológiája, pontosabban ideológiája volt. Ez az antijudaista teológiai mítosz szolgált ideológiai bázisul hosszú évszázadokon át a ha­gyományos, keresztény zsidóellenesség számára. (Nem véletlenül hivat­koztak a nürnbergi tárgyaláson Hit­ler leghűbb emberei arra, hogy ők semmi olyat nem követtek el a zsi­dókkal, amit történelme folyamán az egyház mór el ne követett volna.) Lássuk tehát azt a nem zsidó, keresz­tény teológiai sablont, amelynek hát­terében felismerhető a korai zsidó­-keresztény rivalizálás is, hogy tudniillik az Isten kiválasztottját meg­illető egyetlen helyre melyikük tud leülni, kinek milyen érdemei vannak erre az egy helyre.

(Befejezése a következő számban)