Újraéled-e a bécsi zsidó zsurnalizmus?

Amikor Oskar Bronner 1986-ban, 13 éves amerikai tartózkodás után vissza­tért Bécsbe, már az első reggel feltűnt neki, hogy milyen finom Bécsben a reg­geli kávé és a briós, és hogy milyen gyengék a reggeli lapok. New Yorkban hozzászokott ahhoz, hogy minden reg­gel a helyi New York Timest olvassa, de most úgy látta, hogy el kell fogadnia a kegyetlen bécsi valóságot: reggel nincs újságolvasás.

Mivel Amerikába utazása előtt Bron­ner két hetilapot is indított Ausztriá­ban, most komolyan gondolkodóba esett. Az elhatározás hamar megszüle­tett: kell egy jó reggeli lap Bécsben is. Az elhatározást tett követte. Pénzt szerzett egy német kiadóvállalattól, és elkezdett jó tollú újságírók után kutat­ni. 1988 októberében az utcán volt a válasza az amerikai New York Timesra: a rózsaszínű papírra nyomott, szabad­elvű osztrák napilap, a Der Standard. Bronner eredetileg úgy tervezte, hogy öt év alatt felfuttatja a lapot úgy, hogy az elérje a napi 50 ezres példányszá­mot. De egy fél év sem telt el, és a pél­dányszám már 40 ezres volt, komo­lyan fenyegetve a konzervatív Die Presse egyeduralmát a mértékadó or­gánumok piacán.

Ma a lapnak 200 dolgozója van, és a példányszám 70 ezer körül mozog. Ausztriában, ahol a legutóbbi választá­sokon a szélsőjobb 27 százalékot szer­zett, ahol a náci múlttal való szembe­nézés sokak számára még mindig tabu­téma, égető szükség van a nyilvános politikai bírálatra. Egy ilyen lappal a há­ta mögött Oskar Bronner nyilván az osztrák közélet tevőleges szereplője. Vagy nem?

Nem. Az 58 éves Bronner – akinek szülei 1948-ban költöztek Ausztriába Izraelből – háromgyermekes család­apa. Visszahúzódó ember, aki kerüli a nyilvánosságot, inkább otthon marad és festeget. Miközben lapja komolyan ostorozza az idegengyűlölet és az antiszemitizmus minden megjelenési for­máját, nem bírálja igazán, sem az ide­gengyűlölő FPÖ-t, sem személyesen a párt volt vezetőjét, Jörg Haidert. Úgy tűnik, hogy a lap, miközben szabadel­vűségéből egy jottányit sem enged, in­kább a kompromisszumok híve.

Bronner világosan beszél: miközben nem örül a helyzetnek, beismeri, hogy itt volt az ideje a váltásnak, amire – tisz­tán számtani szempontból – nem volt más lehetőség, mint az FPÖ bevonása a kormányzásba.

Bronner legélesebb bírálója Peter Sichrovsky, az ismert újságíró és több zsidó témájú könyv szerzője, aki 1996-ban azzal lepte meg a kis bécsi zsidó közösséget, hogy az FPÖ tagja lett, majd később a párt főtitkárává válasz­tották. A Der Standard alapításában is részt vett, de aztán nézeteltérése tá­madt Bronnerrel, akit politikai fanati­kusnak nevez és aki – szerinte – azóta nem köszön neki. Bronner a vádat az­zal utasítja el, hogy csak azért nem kö­szön Sichrovskynak, mert soha nem ta­lálkozik vele, mint ahogy mással sem, ha az véletlenül az FPÖ tagja.

Bronner a bécsi hitközség aktív tagja és számos zsidó akcióban is részt vesz, de soha nem volt vallásos és zsidósága nem befolyásolja sem a munkáját, sem az általa alapított lapot. Tiszteli ugyan Herzl Theodort, de olvasta külföldi tu­dósításait a már régen megszűnt bécsi Neue Freie Presse című napilapban, és szerinte a politikai cionizmus atyja nem volt kiemelkedően jó újságíró.

Bronner annak a zsidó újságírói ha­gyománynak a folytatója, amely az 1850-es évek elejétől kezdve egészen 1930-as évekig olyan pezsgővé varázsol­ta Bécset. Annak idején az egyik legne­vesebb ausztriai zsidó újságíró Moritz Szeps volt, a népszerű Neue Wiener Tageblatt alapítója és főszerkesztője. A la­pot Rudolf trónörökös is szívesen for­gatta, sokszor el- és megfogadva a lap véleményét. A trónörökös még cikkeket is írt a lapba, persze álnéven. A Herzl ré­vén halhatatlanná vált Neue Freie Presse főszerkesztője pedig Moritz Benedikt volt. A zsidó Benediktben rendkívül ma­gasra csapott az osztrák honfiúi szen­vedély, és az 1910-es évek első felében olyan provokatív cikkek százait jelentet­te meg lapjában, hogy – legalábbis Karl Kraus, egy másik ausztriai zsidó újság­író véleménye szerint – az első világhá­ború kitörésében nagyobb volt a fe­lelőssége, mint bármelyik osztrák politi­kusnak vagy tábornoknak.

Az a tény, hogy Bronner zsidósága nem befolyásolja sem a munkáját, sem az általa alapított lapot, szintén az auszt­riai zsidó újságírás hagyományainak a része. Az 1848-as forradalom után olyan asszimilált zsidók vették át az osztrák sajtó nagy hányadát, akik gondosan vi­gyáztak arra, nehogy zsidóságuknak bár­mely nyoma is maradjon a lapjukban, vagy a cikkeikben. Jó példa erre, hogy Herzl cionista tevékenységére, vagy a ci­onizmusra lapja, a Neue Freie Presse so­ha egyetlen cikket sem vesztegetett. (Ki­vétel a szabály alól Herzl nekrológja 1904-ből, amelyben az utolsó mondat megjegyzi, hogy Herzl a cionista mozga­lom alapítója és vezetője volt.)

Bár Oskar Bronner képes volt újjáva­rázsolni egy bécsi hagyományt, sikertörténetének, amely visszhangokat idéz fel Bécs pezsgő zsidó múltjából, van egy szomorú oldala is. A régi szép idők­ben a lapokat zsidók százai írták és zsi­dók tízezrei olvasták egy olyan Bécs­ben, ahol az értelmiség nagy részét is asszimilált zsidók alkották. A mai Ausztriában, ahol jó, ha 7000 zsidó él, ez az egyik olyan hagyomány, amelyet Bronner soha többé nem lesz képes újjávarázsolni.

A Jerusalem Report cikke nyomán Rajki András