Új posztcionista opusz

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Új posztcionista opusz

Az új izraeli történészek már ko­rosodó képviselője, Benny Morris új könyvet írt (Righteous Victims: A History of the Zionist-Arab Conflict, 1881-1999. Knopf), és Jonathan J. Penslar torontói tör­ténészprofesszor szerint Morrisnak az izraeli társadalomban betöltött pozíci­ója jól példázza egy generáció harcát a kiközösítéstől az elfogadásig. Morris és társaik meglehetősen kritikus véle­ménye az izraeli államalapításról, az arabok elüldözéséről ma már bevett nézeteknek számítanak, Ilan Pappé-nek Haifán, míg Morrisnak Beer Seván van komoly egyetemi állása és immár (ami korábban elképzelhetetlen lett volna) az egyetemi katedráról hirdet­hetik nézeteiket. Az izraeli társadalom – főleg annak ún. „véleményformáló rétege” (újságírók, tévékommentáto­rok etc.) a revizionista történészek né­zetei hatása alatt áll. Tavaly Tekuma néven ünnepelte az egyik vezető izrae­li tévéállomás a zsidó állam megszüle­tését és ebben arab és zsidó sérelmek – paralel módon – egyformán megfo­galmazódtak.

Az új történészek mellett új szocioló­gusok is színre léptek: Uri Ram és Baruch Kimmerling, akik Izrael katonai politikáját a jisuv (a palesztinai zsidó kö­zösség) etnikai és politikai konfliktusai­ból eredeztetik, és akik birtok-kisajátítás­sal és katonai agresszióval vádolták a cionista vezetőiket, ami jelzi a tudomá­nyos igényű deskriptív és a morális igé­nyek keveredését.

Morris új könyve – hasonlóan korábbi munkáihoz – legalább levéltári forráso­kon alapul. A könyv az arab-izraeli hábo­rúk történéseibe avatja be az olvasót és nagyobb súlyt fektet az arabok elleni iz­raeli, mint az izraeliek elleni arab terror- és katonai cselekmények tárgyalására. Szintén kis hangsúlyt kap az 1936 és 1939 közötti arab lázadás mögötti vallá­si és társadalmi tényezők bemutatása.

Az első arab-izraeli háborúról kiegyen­súlyozottan ír a szerző, leírva az izraeli és a palesztin agresszivitást és az arab álla­mok masszív háborús retorikáját és ka­tonai gyengeségét.

A második arab-izraeli háborút (1956) – Morris professzor szerint – egyértelmű­en Izrael provokálta, hiszen azt remélte, hogy még azelőtt legyőzi Egyiptomot, hogy az arab ország katonai szállítmányt kap a Szovjetuniótól.

Morris a 67-es háborúról jó fejezetet írt. Az izraeli politikai mezőny jó része (a jobboldali Herut párttól a baloldali Achdut Ha-Avodáig) területi terjeszke­désre áhítozott, ugyanakkor 1967 júniusában Izraelnek nem voltak tisztán megfogalmazott katonai céljai. Izrael katonai hódításai gyakorlatilag sebti­ben, kormánydöntések nélkül szület­tek. Mose Dajan döntött például így a Golán-fennsík megszállásáról. Ugyanak­kor a kompromisszumkészség még a zsidó állam katonai vezetőinél is megfi­gyelhető volt. Jigal Alon sürgette Kelet- Jeruzsálem megszállását, de némely arab terület visszaadását is programjá­ba vette. 1970-ben Mose Dajan amellett érvelt, hogy a Szuezi-csatorna mellől vissza kellene vonni az izraeli csapato­kat, hogy javítsák a zsidó állam kapcso­latait Egyiptommal. Ezer Weizman, aki 1967-ben a légierő parancsnoka volt és helyeselte a háborút, személyesen igye­kezett később meggyőzni Menachem Begint, hogy adja vissza a Sínai-félszigetet Egyiptomnak és számolja fel Ja­mit zsidó települést, hogy békét köthes­sen déli szomszédjával.

Szintén kiváló analízist olvashatunk arról, hogy mik voltak a valós okai az Egyiptom és Izrael között megkötött bé­kének. Az iráni forradalom után, Jimmy Carter és Anwar Szadat – félve az arab világ esetleges iszlám forradalmasodásától – mindent megtett, hogy tető alá hozza a békeszerződést.

A Nyugati part (Ciszjordánia) meg­szállása és Bejrut bombázása a libano­ni háború alatt: ezeket erkölcsileg ítéli el a szerző. A palesztin terrorizmust Morris egy „reménytelen nép” akciójá­nak tartja, és a PFSZ vezetését gyakor­latilag fölmenti a felelősség alól azzal, hogy a szervezet nem uralta a paleszti­nok különböző frakcióit, és hogy már a 70-es évek elején kidolgozta a „két ál­lam” később oly népszerűvé vált kon­cepcióját. Ugyanakkor némi kritikát az arab államok is kapnak, és a szerző lé­nyegében egyetért Ben Gurion kemény katonai politikájával, hiszen az erő és a katonai legyőzhetetlenség tudatosítása nélkül az arab országok nem kötnének békét Izraellel. A könyv utolsó, a liba­noni háborúról és az Intifadáról (a palesztinok 1987-ben kezdődött felkelé­séről) szóló fejezete másodlagos forrá­sokon alapul, és éppen ezért itt szere­pel a legtöbb spekuláció.

Morris véleménye szerint az arabok és a cionisták közötti konfliktus végered­ményben úgy is leírható, mint az „igaz ál­dozatok” közötti küzdelem, akik egya­ránt önsajnálatba menekülnek és elva­kítja őket az a megtapasztalt szenvedés, amelyet a másik fél okozott. Morris egyébként meglehetősen szkeptikus az arab-izraeli konfliktus jövőjét illetően. Az arabok kisebbrendűségi érzése a Nyu­gattal szemben és Izraelnek a nyugati gyarmatosítókkal való azonosítása nem teszik lehetővé az örök békét.

Morris önkritikus könyve fontos lépés az érett izraeli történettudomány felé, és Morrissal együtt csak reménykedhetünk abban, hogy születik – talán valahol Gá­za sikátoraiban vagy Nablusz és Hebron szűk utcácskáiban – egy palesztin „új tör­ténész”, és a palesztin oldal is leszámol illúzióival és önmitológiájával. Ahogy Morris írja: „Nagyon várom, hogy végre megjelenjen egy komoly és empatikus palesztin tudós vagy tudósok által írt ho­locaustmű és a kétezer éves keresztény és – kisebb mértékben – iszlám zsidóül­dözés palesztin feldolgozását is szívesen venném, hiszen ezek előzték meg a ho­locaustot és hatottak a cionizmusra és az izraeliek viselkedésére.”

Címkék:2000-03

[popup][/popup]