Ügyek-bajok
Az egyházi ingatlan-visszaigénylés Körül évek óta zajló huzavona lehetséges megoldása látszik körvonalazódni a kormány ama javaslatában, melynek értelmében valamennyi, még állami vagy önkormányzati tulajdonban lévő ingatlan természetbeni visszaadása helyett járadékot fizet.
A Hitközség képviselő-testületeinek legutóbbi ülése igent mondott a kabinet ajánlatára, miszerint a felekezet a jövőben nagyságrendileg félmilliárd forint körüli összeget kap évente a költségvetés e célra folyósított részéből.
Többek felvetésére, hogy e forrásból – mely a valaha volt többszázezres közösség hagyatéka, s mely összeg a Hitközség anyagi lehetőségeit jelentősen bővíti – vajon Hitközségen kívüli zsidó intézmények, szervezetek, lapok is kaphatnak-e támogatást, lévén az államosítás a zsidó közösség valamennyi áramlatát sújtotta, Zoltai Gusztáv, a Budapesti Zsidó Hitközség (BZsh) és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) ügyvezető igazgatója azt a választ adta, hogy a Hitközségen kívüli szervezetek csak a nemrég megalakult Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványhoz folyamodhatnak segítségért (aminek kormányasszisztenciával összeállított kuratóriumában egyébként a Hitközség relatív többséggel rendelkezik).
Arra a különös ellentmondásra senki nem kérdezett rá, hogy a MZSÖK pályázatok nyomán először ez év végén, jövő év elején szétosztható – s a fent említett félmilliárd forintnak csupán töredékét kitevő – hozamára vajon miért nyújthatnak be (mint ahogy már megtették) több mint százmillió forintos igényt a Hitközség kötelékében működő szervezetek és intézmények, melyek amúgy a Hitközség költségvetéséből is részesülnek.
A konstrukció feltétlenül ügyes. Csak éppen nem tisztességes. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a Hitközség jövő évi költségvetését ama másik félmilliárd forint is bővíti majd, amely az új iskola építéséhez biztosított másfél milliárd forintos állami támogatásból a kivitelezés után fennmarad (Lásd Szombat, 1997. október).
*
A Mazsihisz elnöke, Dr. Feldmájer Péter a BZsh-ét követő legutóbbi képviselő-testületi ülésen ugyancsak az ingatlanok megváltása fejében fizetett járadék kapcsán, arra a kérdésre, milyen vallásos szervezetek részesülhetnek az összegből, hangsúlyozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntése értelmében egyedül a Mazsihisz jogosult arra, hogy mint egyház, nevében a zsidó illetve az izraelita szavakat használja. Vallásos szervezet így csak a Mazsihisz keretein belül működhet. Az egységre törekvés teszi ezt szükségessé, mert ennek megbomlása súlyos következményekkel járhat – mondotta.
A Szombat kérdésére, vajon mire támaszkodik érvelése, az egyházi törvényre, valamint a Legfelsőbb Bíróság BH 1997.252 számú határozatásra hivatkozott. Ez utóbbi helybenhagyta az elsőfokú bíróság ama döntését, mely a Zalaegerszegi Zsidó Hitközség mint a Mazsihisz „önálló képviseleti szervvel rendelkező szervezeti egysége” egyesületként, saját jogon való nyilvántartásba vételét elutasította.
Megkérdezett szakértők, köztük Halmai Gábor alkotmányjogász szerint sem az egyházi törvény, sem az idézett, szerinte egyébként téves ítélet nem indokolja a Mazsihisz elnöke által levont következtetést. Kizárólag a névviselésre vonatkozó jogi rendelkezéseket kell figyelembe vennie az újonnan életre hívott szervezeteknek, hogy ne legyenek összetéveszthetők már létező zsidó hitközségekkel, ám e két kifejezés kizárólagos használatára nem formálhat jogot a létező intézményrendszer.
*
Vajon mi húzódik meg a fent vázolt két harcos deklaráció mögött? A Hitközség részéről eddig is tapasztalható kirekesztősdi immár anyagiakban is megnyilvánuló dominanciaharccá fajul a diktatúrák nyomán fizetett jóvátétel fölött? Centralizációs törekvésnek lehetünk tanúi, amihez a kormányzat, múlt századi példákat is beleértve ismét elégedetten asszisztál, mert így egyszerűbb kezelni a zsidókat? Netán a Hitközségen belüli küzdelem is közrejátszik az országos elnök kétfrontos küzdelmet jelző, elhamarkodott nyilatkozatába, aminek tétje az, hogy a BZsh élén álló szűk klikk saját rendelkezése alá akarja vonni a valahai hitközségek ingatlanvagyona után járó jóvátételt? Hatalomféltés mondatta a hitközség világi vezetőivel a mondottakat, vagy valóban a vallásos intézményrendszer erősítését célozza mindkét beszéd?
Ha tényleg ez utóbbi lenne a cél, ugyan miért lenne baj (ha volna rá egyáltalán törekvés) a zsidó tradíció pluralista szellemének gyakorlati megnyilatkozása, hogy tudniillik tíz zsidó férfi alakíthat hitközséget, akár olyat is, mely bármiféle megfontolásból nem kívánna a jelenlegi hitközségi hálózat tagszervezete lenni. Félreértések elkerülése végett: korántsem az eltérni szándékozó vallási arculat, mint inkább a jelenlegi hitközség szellemétől, közelmúltjának árnyékától, morális állapotától, politikai attitűdjétől, hétköznapjaiban megjelenő gondolkodásmódjától, hangulatától való különbözés miatt.
Számos okból nincs egység a zsidó közösségben, sem e tájon, sem a világ más pontjain, s nincs is olyan vészhelyzet, mely ezt korparanccsá tenné. Ami kívánatos volna: sokszínű, dinamikus működés, miáltal a szervezett zsidóság a tétova fiatalok, bizalmatlan középkorúak, szorongó idősek után nyúlna, s törekedne valamennyiüket a zsidóság szélesen értelmezett és különböző visszautakat kínáló szellemi közösségébe vonni.
Az asszimilációval szemben, ha önmagában nem is garantált sikerű, de lehetséges és talán szükséges eszköz megingott hitelű, régi szerveződések mellett új organizációk felkarolása, különösen akkor, ha a működési zavarokkal küszködő intézmények mereven elutasítják a kritikát és a megújítás irányába ható törekvéseket. E lehetőség már elvi szinten megnyilvánuló kizárása mindenképpen helytelen, és felkelti a gyanút, hogy szervezeti érdekek homályosítják el a közösségi célt: a magyarországi zsidó társadalom újjászületését.
A Hitközség infrastruktúrája a szervezet vezetőinek törekvései nyomán a rendszerváltás óta újjászületett. Felújított zsinagógák, bővülő kórház, a Joint segítségével szociális ellátás, a ma is működő temetők rendbetétele egyaránt jelzi tevékenységük pozitív oldalát. Rendkívüli erőfeszítést igényel akárcsak a létesítmények szinten tartása, ám az ingatlan-megállapodás nyomán létrejövő helyzet anyagi értelemben feltétlenül kiegyensúlyozottabbá teszi az intézmény-finanszírozást.
Mindez azonban kevés, sőt öncél, ha nem bővül a zsinagógajárók köre, ha a Hitközség nem gyakorol fokozódó, vonzó hatást a zsidó társadalom egészére, ha mindhiába adottak a keretek a vallási-közösségi élet remélt újraindulásához, az érdeklődők közül sokan távol tartják magukat a Hitközség, e Hitközség intézményeitől, mely néhány vezetője miatt erkölcsi hitelében mégsem volt képes megújulni. Hiba lenne tehát politikai céllal (s korántsem vallási megfontolásból) elvágni vagy korlátozni annak esélyét, hogy kapuin kívüli törekvések is folytatódhassanak.
Megerősödő világi szervezetek, vagy akár új ethoszt képviselő, a zsidó-zsidó párbeszéd iránt is fogékony hitközségek hosszútávon talán utánpótlást biztosíthatnának a ma sajnálatosan elöregedett, veszélyeztetett jövőjű, „egységes” vallási szervezetnek is. Az idézett deklarációk mögül felsejlő törekvés aligha.
Címkék:1997-11