Tutajosok

1882. ápr. 1. Solymosi Eszter tizennégy éves, róm. kat. vallású szolgáló, Huri András r. kat. vallású tiszaeszlári lakos házából, ahol alkalmazva volt, eltávozott és többé nem tért vissza… Tiszaeszlár a nyíregyházi bíróság kerületébe tartozott s ez Bary vizsgálóbírót küldte ki a helyszínre nyomozni. A vizsgálóbíró három Tiszaeszláron időző metszőt letartóztatott és ugyanekkor Scharf József hitközségi alkalmazott alig ötéves Sámuel nevű fiát is részint fenyegetésekkel, részint cukorral vallatni kezdte. A vizsgálóbíró betanítására a gyermek azt vallotta, hogy atyja Solymosi Esztert becsalta a zsinagógába és a nyakát elvágta. Ezzel kezdődött a per… Eközben jún. 18. Tisza-Dada községnél egy leány holtteste vetődött partra. A holttestben a körorvos és egy tiszaeszlári asszony felismerte az eltűnt Solymosi Esztert, akit azonban a saját anyja nem akart felismerni, jóllehet a ruhákról kénytelen volt megállapítani, hogy azok a lánya ruháival azonosak. Minthogy a vizsgálóbíró ezen eredményt túl kedvezőnek találta, vidéki orvosszakértőkkel vizsgáltatta azt felül… antiszemita agitátorok, köztük a helység plébánosa, azt állították továbbra is, hogy a holttestet a zsidók öltöztették Solymosi Eszter ruháiba, illetve a tutajosokat megvesztegették, hogy adjanak rá a hullára egy zsidóasszony által hozott ruhát…” (Zsidó Lexikon.)

E hosszadalmas bevezetőt azért tartottam szükségesnek, mert Elek Judit új filmjéből, a Tutajosokból elég nehéz rekonstruálni a tiszaeszlári vérvád történetét, valószínűleg csak azok képesek rá, akik már rendelkeznek az alapvető ismeretekkel.

De melyek is ezek az „alapvető ismeretek”? Nem vagyunk-e egyúttal túlinformálva? S most nem az ünnepélyesen hömpölygő, több mint kétórás film lassúságára célzok, s nem is arra, hogy a lassúságot ritmustalanság tetézi, hogy a filmben ábrázolt zsidó rítusok színpadiasan túlhangsúlyozott életképekké merevednek. Ezek olyan hibák, amelyekkel nem érdemes túl sokat foglalkozni. Ha egyáltalán hibák. Hiszen a tempó és a ritmus még nem minősíti az előadást.

A film középpontjában egy zsidó tutajos alakja áll. Herskó Dávid nem kitalált személy, de elő- és utóélete, mindaz tehát, ami a bírósági tárgyalás előtt és után történt vele, lényegében a film alkotóinak műve.

Herskó Dávid egyszerű, falusi, vallásos ember, felesége és gyerekei vannak. A bizonyítási eljárás során, kényszer alatt, hamis beismerő vallomást tesz, amivel nemcsak önnön szabadságát, hanem rituális gyilkossággal vádolt hittestvérei életét is veszélyezteti. A vizsgálati fogságban közös börtöncellába kerül Scharf Sámuel és Móric apjával, s tanúja lesz annak, hogy a teljesen összetört apa megtagadja a saját gyerekét. Szintén a fogságban, a börtönudvaron egy olyan benyomás éri, amelynek, felfokozott idegállapotában, szimbolikus jelentőséget tulajdonít. Egy félbolond öregasszony gyalázkodó szavakkal átkozza el a zsidókat, szörnyű véget, teljes pusztulást jósolva nekik. E jelenetek lélektanilag hitelesen készítik elő azt a pillanatot, amikor Herskó Dávid a bírósági tárgyaláson visszavonja beismerő vallomását. A film végén pedig – talán a többé tapodtat sem

hátrálás jegyében – úgy dönt, hogy – társaival ellentétben – nem vándorol ki Amerikába, hanem ott marad, ahol mindez megtörtént vele, ott, ahová a sors vagy a véletlen vetette. Ne feledjük, a „mindez” egyfajta igazságszolgáltatást is magába foglal. 1883-ban a „Tisza” nemcsak Baryék Eszlárját, hanem Eötvös ügyvédi tisztességét és a felmentő (ha nem is megkövető) ítéletet hozó bíróságot, a Tisza-kormány magyar bíróságát is jelentette.

Visszakanyarodom az eredeti kérdéshez. Azt próbálom kideríteni, miért érzem magam „túlinformáltnak”? Miért kapcsolnak ki bizonyos információk már a történet kezdetén a film áramköréből?

A film elején egyértelműen kiderül, hogy nem a tutajosok csempészték a partra az ismeretlen nő (Solymosi Eszter) holttestét. A továbbiakban pedig tanúja vagyok a kényszerrel kicsikart vallomások megszületésének. Érvek. Tények. Bizonyítékok. Mire a tárgyalásjelenetre sor kerül, már tökéletesen meg vagyok győzve. A probléma csak az, hogy engem semmiről sem kellett meggyőzni.

Olvasom a Zsidó Lexikon fentebb idézett mondatait. Egészen új keletű emlékeim vannak arról, hogy Bary vizsgálóbíró ténykedését másképpen is lehet értékelni. Halk, finom, már-már játékosan öncáfoló utalások az alig néhány hónappal azelőtti magyar sajtóból. A vérvádat nem 1882ben találták ki, és nem Eötvös Károly bizonyította be a valótlanságát.

Amennyiben egy előítélet nem szorul bizonyításra, annyiban nem is lehet cáfolni. A törvények nagyon fontosak – 1882-83-ban Magyarországon voltak mindenkire kötelező törvények, amelyeknek végül érvényt is lehetett szerezni. A tiszaeszlári vérvádban azonban nem az a legképtelenebb, hogy hamis, hanem az, hogy egyáltalán vádként fogalmazódhatott meg. Valamit, ami előítélet, a bizonyíthatóság logikai kritériumának vetettek alá, és miközben kimutatták róla, hogy hamis, elismerték, hogy – tisztán logikai szempontból – akár igaz is lehetne.

A film szemléletmódja naivan pozitivista, ugyanakkor egy olyan világot mutat be, ahol az előítéletek és a tények szétválasztása rendkívüli nehézségekbe ütközik, valóságos bűvészmutatvány. Ez az ellentét azonban egy pillanatra sem válik nyilvánvalóvá.

Herskó Dávid most nem vész el a teljes idegenségben, a dramaturgia vele van, a szerkezet érte beszél, s jó előre kifecsegi az ártatlanságát. De mit érezhetett akkor, 1882-ben, amikor egyedül, tökéletesen egyedül volt ártatlansága titkával?

Koppány Márton