Túl a város határán

A nagy bel- és külföldi felzúdulás hatására az izraeli kormány és a jeruzsálemi önkormányzat visszavonta azt a tervezetet, amely a város határát a mainál jóval szélesebb körben kívánta megvonni. A szándék és az általa kiváltott konfliktusok azonban sokat elárulnak a mai Izrael bel- és külpolitikai gondjairól, melyeknek egyik gócpontja Jeruzsálem.

A terv szerint egy Közelebbről nem definiált admi­nisztratív rend­szerben Jeruzsá­lem, mint ernyő alá vonták vol­na a várostól nyugatra (tehát iz­raeli területen) fekvő kisváro­sokat, valamint egyes települé­seket Kelet-Jeruzsálem körze­tében (tehát a béketárgya­lásokon rendezendő státuszú területeken).

A palesztinok tiltakozását és ennek nyomán a nemzetközi felhördülést az váltotta ki, hogy a nyugati part egyelőre nem tisztázott státuszú területein fekvő néhány zsidó település is hivatalosan Jeruzsálem vonzáskörzetébe került volna. (Gyakor­latilag ez ma is így van: a főváros közelében elterülő Gus Ecion blokk – kisebb-nagyobb települé­sek halmaza, mintegy 13czer ember otthona – lakói többsé­gükben Jeruzsálembe járnak dolgozni.)

Legalább ilyen heves, de nemzetközi visszhangot nélkülöző tiltakozásokra ke­rült sor azon zsidó elővárosok lakói ré­széről, amelyek a fővárostól nyugatra, iz­raeli területen találhatók. Ezen települé­sek lakóit többségükben épp a főváros­ból való menekülés motiválta: a nagyvá­rosi élet előli kihúzódás az elővárosokba, az olcsóbb ingatlanárak és a Jeruzsálem egyre erősödő vallási jellegétől való ide­genkedés. A kiköltözők most csalódottan ébredtek rá, hogy visszakerülhetnek oda, ahonnan elmenekülni vágytak. A csön­des, békés elővárosok tiltakoznak a gaz­dasági vagy politikai célokból fogant mo­numentális tervek ellen, melynek kereté­ben hatalmas földdarabokat építenének be, többszörösére duzzasztván ezzel a la­kosságot. Az urbanisztika szakértői – köz­tük a nagy klasszikus Lewis Mumford – már két évtizede figyelmeztettek: ha Jeru­zsálem eléri az 500 ezres lélekszámot, veszélybe kerülhet sajátos jellege, egé­szen egyedülálló karaktere. A város lakos­sága ma 600 ezer.

A már említett Gus Ecion körzet val­lásos lakossága azonban nem ellenzi, hogy településeiken a jelenlegi 13 ezer­ről 50 ezerre duzzasszák a lakosságot a 2010-es esztendőre. Ez a települések kellemes kertvárosi jellegének megszű­nését vagy legalábbis beszűkülését hozza majd magával, noha a tervezők megígérték, hogy toronyházakkal nem ütik agyon a környék vidékies jellegét. A területek megtartása érdekében elkö­telezett vallásos cionisták azonban ké­szek az engedményre. Még azon az áron is, hogy a politikailag tőlük telje­sen eltérő felfogású harédi lakosságot bíztatják beköltözésre, mint azt a leg­utóbbi tervek sejtetni engedik.

A fenti tények már a lényeghez vezet­nek bennünket: a nagy tiltakozást kiváltó lépés mögött a legtöbb elemző szerint demográfiai okok rejlenek. „Izrael 1967-ben megnyerte a városért folytatott csa­tát, de a demográfiai harcban vesztésre áll” – kommentálta a helyzetet egy szakér­tő. Míg 1967-ben, az egyesítés után a 296 ezer lakos 25 százaléka volt palesztin, ad­dig ma a 630 ezer lakos 29 százaléka. A demográfia arányok változása súlyos gond egy olyan országban, ahol a palesz­tin lakosság jelentős része nem lojális Iz­rael állam iránt Még a sokkal kevésbé militáns izraeli arabok lojalitása is egyre két­ségesebb: a Kneszetben ülő egyik képviselőjük nemrégiben csodálkozását fejez­te ki, amiért egyes palesztinok már nem akarják meggyilkolni az izraelieknek föl­det eladó honfitársaikat. Miután a jó­szomszédi együttélés reményei egyre hal­ványulnak, már az izraeli baloldal is az „elválasztásban” látja a megoldást.

A demográfiai tények azonban épp en­nek ellenkezőjéről beszélnek- legalábbis az egyesített Jeruzsálemben. A fenti ará­nyoknál (izraeli szempontból) még ked­vezőtlenebb a kép a város közigazgatási határán kívül: itt, ahol adminisztratív megkötések kevésbé érvényesek, az arab lakosság száma jóval gyorsabban nő. Az 1967-es határtól keletre, a „terü­leteken”, a fővárostól számított 15 kilo­méter sugarú körben 220 ezer főnyi arab többség és 50-60 ezer főnyi zsidó ki­sebbség él, annak ellenére, hogy az egy­mást követő izraeli kormányok mindent elkövettek a kedvezőbb arányok elérése érdekében. A csendesen, de intenzíven dúló demográfiai háborúban adekvát vá­lasz lehet a városhatár kitolása nyugatra: zsidó települések beolvasztása ideig-óráig ellensúlyozhatja a kedvezőtlen ten­denciákat. Hosszabb távon azonban ez sem megoldás: a városbővítéssel elért demográfiai nyereséget a szaporulat kü­lönbségei 10-15 év alatt fölemésztik. Sergio della Pergola professzor, a Hé­ber Egyetem ismert demográfia-szakértő­je szerint egy nemzedéknyi idő múlva, 2020 táján az arab lakosság már a város 35 százalékát adja majd, a 4 éven aluli gyerekek közt pedig ez az arány 48 szá­zalék lesz. Mindez azt jelenti tehát, hogy két nemzedék múlva Jeruzsálemben a zsidók gyakorlatilag elveszítik többségü­ket – miközben semmi biztosíték nincs arra, hogy addigra arabok és zsidók bé­késen élnek majd egymás mellett.