Törvény, mítosz, firka

Magén István mítoszteremtő. Képzelete mitologikus bibliai tájak felett csapong, megérint egy-egy embert, hegyvonulatot, virágot és fel­hőt, de nem időzik el egyiknél sem. Festményein nem konkrét embe­rek konkrét arca, nem a felismerhető táj varázsa vagy döbbeneté mu­tatkozik meg. Számára az időnek nincs konkrét jelentése. Minden, ami van, létezik, s belibben a festmény centrumába. A tájon át kirajzoló­dik az ember, s a furcsa, tér nélküli térben lebegő emberen át sejtelme­sen jelen van az örök-változó táj. Együtt és egyszerre létezik ez a ter­mészeti és emberi csoda, jön a múltból, hangulataival szorongást idéz elő jelen-szívünkben, aztán bibliai szelek fújta varázskendőként tovalibeg a jövőbe.

Magén István kitalált a maga számára egy világot, egészen ponto­san megteremtett egy mítoszt, s azt benépesítette élő és élettelen való­sággal. Sárga, piros, zöld, barna, fekete, kék színei esetlegesnek hatnak, s mégis együtt, egymás kölcsönhatásában természetesen és öntör­vényűén illenek össze. Akárcsak furcsa síkokból, váratlan vonulatok­ból összeálló kompozíciói. S ha már kész a kép, sokszor valami külö­nös, hol lírai, hol gunyoros, hol groteszk, hol drámai firka kerül rá, mint valami végtelenül finom hártya, amellyel újabb mélységet és új jelentést kap a mű.

Az első pillanatnak is megvan az első benyomása, hangulata, de a kutató és összefüggéseket kereső tekintet tovább építi a művészi kom­pozíciót, és mind gazdagabban tér vissza az első látvány élményéhez.

Hosszú úton jutott el idáig a festő. Sok töprengés és kísérletezés eredménye, amit ma tud, hiszen ehhez el kellett sajátítania egy techni­kát, bele kellett feledkezni egy hol riasztó, hol groteszk, hol tragikus világba, s aztán újra és újra meg kellett küzdeni az adott festmény mű­vészi feladataival.

Sikerült önmagát megteremtenie. Termékeny tehetséggel fogal­mazza meg újra és újra alapgondolatát és alapélményét, ám a művészi eredmény nem ismétlés, hanem egy mind gazdagabb, több rétegűbb festői kép megteremtése. Kétségtelen, hogy Magén szemlélete táplál­kozik a zsidó mitológiából, de festészete nem kapcsolódik kizárólag ehhez a kultúrkörhöz. Eredményei az európai festészeti iskolák irány­zataira épülnek. Ezek a képek itthon vannak a kortárs magyar piktúrában és az európai táblakép festészetben. Mitológiája nekünk szól, ér­tünk szól. Az ő buborékon repülő szónokló figurája, pókháló kezű-lá­bú ördöge, lebegő és lebegtető boszorkány-angyala, csörgősipkás bo­lond-királya ismerős a magyar népművészetben, ismerős félelmeink­ben és reményeinkben, örömkereső vágyainkban, imáinkban és káromolásainkban. Magén István képzelete csapong a bibliai táj fölött, de szeme és ecsetje magyar, a hazai kultúrában keresi a saját törvényeit. És szeretné meghallani annak visszhangját. (Árkád Galéria május 22-27.)

Harangozó Márta