Történészvitára várva

Forrás: Népszava

2008. március 6. / Fazekas Csaba – Gábor György A jobboldali lapok és honlapok publicistái tán a megszokottnál is nagyobb vehemenciával estek neki Kiss Péter kancelláriaminiszternek, amiért február közepén egy amerikai televíziónak adott interjúban a Magyar Gárdáról, a szélsőjobb és a Fidesz „összekacsintásáról” beszélt.(Pl. Horkay Hörcher Ferenc a Heti Válaszban, Usztics Anna a barikad.hun stb.)

Ez a téma a korrekt jelzőkben amúgy sem szívesen válogató, viszont annál inkább személyeskedő jobboldali kommentátorok szemében különösen érzékeny. Nagyon nem szeretik, ha a baloldali vagy liberális politikusok a jobbközép és a radikálisaik közötti hasonlóságot firtatják, mostani ingerültségüket is pusztán ez váltotta ki és vezette el a szokásos összeesküvés-elméletekhez. (Nem először fordul elő, hogy a külföldön jobboldali politikai ellenfeleiről nyilatkozó baloldaliakat csak szimplán e tényért éri a hazaárulás vádja. Persze azoktól, akik a hazát és a pártjukat azonosítják, ez még akár logikusnak is minősíthető.) A kommentárok vehemenciáját fokozta a tény, miszerint a kancelláriaminiszter nem átallott épp Orbán Viktor évértékelésének napján interjút adni. Mindenesetre ez az „érv” sajnos pont annyira jellemző, mint amennyire szánalmas.

A Kiss Péterre zúduló szidalmak között is feltűnő Tőkéczki László írása (Miniszteriális lejárató kampány Amerikában. Magyar Nemzet, február 23.), amelyet egyetlen szempontból érdemes körüljárni. A jobboldal egyik meghatározó értelmiségije, történésze ugyanis gyalázkodástól hemzsegő és minősíthetetlen stílusú cikkében – tán maga sem vette észre – a XX. századi magyar múlthoz való viszony egyik legfontosabb problémáját vetette fel és foglalt abban állást. Márpedig az értelmiség állásfoglalása jellemez, ha nem is egy egész országot, de a közélet egy irányzatát, hatalomra készülő vagy azt gyakorló pártját mindenképp. Tőkéczkinél különösen kicsapta a biztosítékot, hogy Kiss Péter – amúgy teljes joggal – megemlítette: a holokauszt során 600 000 magyar embert öltek meg, amelyért magyarokat is súlyos felelősség terhel. Tőkéczki a megszokott primitívséggel kommunistázó, elvtársazó, a szokásos jobboldali paneleket (Gyurcsány tolvaj, hazug stb.) elhagyni képtelen szövegkörnyeze­tében ezt úgy interpretálta, hogy Kiss szerint „Auschwitz Magyarországon működött”. Természetesen ilyet a miniszter nem mondott, de ezúttal Tőkéczki inkorrektségét felvetni sem érdemes. Sokkal inkább arról van szó, hogy a magyar zsidóság teljes kiirtásának (majdnem sikeres) kísérletéért ki viseli, viselheti a felelősséget. Tőkéczki ingerültsége nem véletlen, ha manapság a magyar gárdás szélsőjobb és a Fidesz közötti párhuzamok kerülnek említésre – a témának ugyanis nagyon erős az áthallása a Horthy-korszak utolsó évei­vel, és annak a történetnek a végét már ismerjük.

Tőkéczki hajlandó ugyan elismerni, hogy voltak „bűnös, szadista, antiszemita magyarok is”, de a holokausztért a komplett felelősséget a németekre hárítja. A hétköznapi vicces megfogalmazást kölcsönözve, Tőkéczki szerint „nem mi vótunk”. Indoklása teljesen tipikus a történelmi felelősség elől elbújó, a Horthy-korszakot valamiféle pozitív előképként láttatni igyekvő jobboldalon: 1944. március 19-én Magyarországot megszállták a németek, ezt követte a gettósítás, majd a szinte teljes vidéki zsidóság deportálása, tehát a megszállás volt az egyedüli oka annak, hogy a nem akármilyen méretű vállalkozást (közel 450 000 ember gettósítását és elszállítását) ilyen rövid idő alatt meg lehetett valósítani.

Tőkéczki történész, tudnia illene, hogy ez nem így volt. A „végső megsemmisítés” programja nem Auschwitzcal kezdődött, de még csak nem is Magyarország 1944. márciusi megszállásával. A harmincas évek végétől elfogadott zsidótörvényeket, a jogfosztás fajvédelmi rendelkezésekbe torkolló folyamatát nem lehet a németekre hárítani, nem is beszélve a legalább két évtizedes, hétköznapivá vált antiszemita közbeszédről, a „keresztény-nemzeti”-nek nevezett ideológiát átszövő antiszemitizmusról. A zsidók magyarországi megkülönböztetését, másodrangúvá fokozását nem a nácik végezték el, sőt amikor e szomorú európai törvénykezési sort épp Magyarországon megnyitották (1920-ban a numerus claususszal), akkor a nácik még a hatalom közelében sem voltak. 1938–1942 között a magyar Országgyűlés három nevezetes zsidótörvényt alkotott, nem is beszélve egyéb jogszabályok­ról, amelyek az akkori magyar konzervatív kormányzat és szellemi holdudvaruk, egyházi támogatóik segítségével kerültek elfogadásra. Az egyházak által is legitimált és az „úri Magyarországon” mindennapossá és elfogadottá vált antiszemita közbeszéd erőteljesen hozzájárult a deportálások sikeréhez, akár az erkölcsi aggályokat nem ismerő magyar tisztviselői karra, akár a némaságba burkolózó passzív lakosságra gondolunk. Ezek bizony „mi vótunk”, és akkor is szégyenkeznie kellene miattuk a magyar utókornak, ha a deportálásokra sor sem kerül.

Másodszor, s még mindig a német megszállás előtt, a magyar belügyi és honvédelmi szervek 1941. július–augusztusában marhavagonokba zsúfolva Galíciába deportáltak 18 000 – még a németeket is váratlanul és felkészületlenül érő nagy számban – ún. „hontalan”, avagy annak nyilvánított zsidót, akiket az SS augusztus 27–28-án Kamenyec Podolszkijnál tömegsírokba lőtt. De ugyancsak a magyar állam a munkaszolgálat intézményének felállításával vezényelt 1941–42 során több tízezer magyar zsidót fegyvertelenül a frontra, ahol az embertelen körülmények és a magyar keretlegények brutalitása miatt tömegesen pusztultak el. Ám a délvidéki vérengzések során szintén „saját forrásból” végeztek ki rendkívül embertelen körülmények között megközelítően 1000 zsidót, miként a nyilas hatalomátvételt követően is magyarokból verbuválódott nyilas bandák zaklatták, fosztogatták és lőtték a jeges Dunába az áldozataikat. S hasonlóképp, magyarok indították el és vezényelték le az ún. „halálmeneteket”, amelyeknek a kísérők kegyetlenkedései miatt csak egy töredéke érkezett el végső rendeltetési helyére, a Bécs környéki munkatáborokba.

Harmadszor, Tőkéczki és a jobboldali történelemfinomítók és kozmetikázók végiggondolhatnák végre az 1944 márciusa után történteket. Eichmann és a Magyarországra vezényelt, mintegy 200 fős Sonderkommandója aligha lett volna képes egyedül végrehajtani a „világrekord” sebességű, több mint négyszázezer embernek mindössze 55 nap alatt végrehajtott elszigetelését, kifosztását, gettósítását, összegyűjtését, bevagonírozását és deportálását. (A magyar zsidóság kiirtásának kegyetlenségét és gyorsaságát Churchill a világtörténelem legkegyetlenebb bűntényének nevezte.) Lehetetlen nem felvetni a magyar államapparátus felelősségének és működésének kérdését márciustól a nyilas hatalomátvételig. Miniszte­riális szervek és tisztviselők, megyei és városi alkalmazottak sorának kellett ebben részt venni, a magyar államhatalom végrehajtó apparátusának, az együttműködésre örömmel kész belügyi államtitkároknak (Endre László, Baky László), a rendőrségnek, a csendőrségnek, a közhivatali karnak, a MÁV-nak, valamint a meglepően jól szervezett logisztikának stb., hogy egyáltalán végrehajtható legyen a szörnyűség.

Magyarországon ugyan nem építettek megsemmisítő tábort, de nem is volt rá szükség. A jobboldalon lassan újra régi fényében pompázó Horthy Miklósról gyakran elmondják, hogy július elején leállította a deportálásokat, ám kínosan kerülik a logikus kérdést: hogyan lehetséges, hogy a németek által megszállt országban ezt megtehette? S ha ezt megtehette, akkor miért nem tette meg már korábban? Egy katonai megszállás idején nem muszáj kollaboránsnak lenni, tudjuk jól, ellenállni is lehet, s ha nem is aktívan, de passzivitással mindenképpen. Ennek elmaradásában pedig igen is súlyos felelőssége van a közvéleménybe beépült antiszemitizmusnak.

Tőkéczki a történészi műveltséget kéri számon Kiss Péteren, viszont amikor ilyeneket ír, mi is felvethetjük a történész szakirodalmi tájékozatlanságát. Ez a tájékozatlanság lehet az egyik oka annak, hogy a múlttal való őszinte szembenézésre, egy igazi (németországi típusú) történészvitára nálunk még nem került sor. (Kitérőként megjegyezzük, hogy erre bizony a Kádár-korszak kapcsán is szükség lenne.) A másik bizonyosan az, hogy a Horthy-érát, a vészkorszakot stb. azok kínos kérdéseivel együtt a honi jobboldal értelmiségijei csak aktuálpolitikai szemüvegen át tudják nézni, képtelenek elválasztani hatalmi érdekeiktől a múlt megítélését. Nem is nagyon akarják. Hiszen a két világháború közötti Magyarországot (Európa más országaival együtt) jellemezte, hogy a konzervatív pártok, főleg hatalmi pozícióban, állandóan a szélsőségeikkel kapcsolatos (ön)definíciós kényszerrel küzdöttek, no meg az is, hogy félkatonai bandák masíroztak az utcákon hazafias öntudattól és kisebbségek elleni indulatoktól fűtötten. Aki erről nem akar tudomást venni, nemcsak ingerült és pocskondiázó, hanem – és ez a veszélyesebb – látens hazaárulásnak tartja a múlttal való szembenézés igényét.

Pedig a helyzet több mint sürgető. Az ország mentális kiüresedésének és lepusztulásának egyik legbiztosabb jele, hogy nem képes szembenézni saját múltjával. A traumatikus múlttal való számvetés a gyászmunka elvégzésének „közös felelősségére” (Willy Brandt) szólít fel. Ennek hiányában a múltat a mindenkori politikai hatalom és ideológiai csatlósai tetszésük szerint gyúrják át saját képükre és hasonlatosságukra.

Egy ország emlékezetéről van szó. Az emlékezetet számos narratíva őrizheti, de a történeti tények elsinkófálása, kiradírozása, eltüntetése vagy átfestése nem az emlékezést, hanem a boldogtalan és megállíthatatlan felejtést szolgálja csupán.

A két szerző történész, illetve filozófus