Törekvés a fényhez – Kaszab Judit kiállítása, (Vasarely Múzeum, 2003. október)

Kaszab Judit kiállítása

(Vasarely Múzeum, 2003. október)

Túl van a nyolcvanon, és színgazdag siva­tagi tájképeket fest? Bernáth Aurél tanít­ványa volt, és később portréfestőként a világ legnevesebb uralkodócsaládjainak dolgozott? Bizony, mindez áll Judy Cassab, alias Kaszab Judit életére és mun­kásságára. A magyar származású, ma Sydneyben élő festőnőnek az óbudai Va­sarely Múzeumban volt kiállítása október­ben. Bár Ausztráliában már régen köny­vek jelentek meg róla, művészete ideha­za újdonságként hatott.

Kaszab Judit fél évszázada, harminc­egy évesen emigrált Ausztráliába. Két év­tizeddel később már a külföldön élő ma­gyar művészeknek szentelt kiállításon szerepelt Budapesten. Újabb három évti­zed múltán, idén ősszel nyílt meg első magyarországi önálló kiállítása. Vajon mi­ért húzódott el ilyen hosszan személyé­nek és alkotásainak hazai megismerése?

Bécsben született, a kárpátaljai Bereg­szászon nevelkedett, s Prágában kezdte el a képzőművészeti főiskolát. Mondhat­ni, igazi közép-európai fiatalkora volt, en­nek minden fenyegetettségével együtt. Csak szerencsével és bátorsággal élte túl a holokausztot. Művészeti tanulmányait azonban folytatta, amint lehetett. Bernáth Aurélnél, majd Herman Lipótnál tanult; 1947-ben pedig már kiállított a nemzeti Szalonban. Sokat dolgozott Szentendrén, ahol mestereként becsülte Czóbel Bélát, aki remek portrét is festett róla. A csinos, s akkor már kétgyermekes fiatalasszony képe – Czóbel jól ismert, zsíros ecsetvo­násaival – ma Sydney egyik tengerparti negyedében álló házának dísze.

Judy Cassab közben elismert festő lett Ausztráliában. 1953 óta rendszeresen ki­állít a kontinensnyi ország nagyobb váro­saiban. Portréfestőként számtalan külföl­di megbízást is kapott, Indiától a brit ki­rályi családig. Szintén magyar származá­sú, már a Vészkorszakban vele lévő fér­je szilárd támasza maradt, nem lett félté­keny a sikerre – sőt ösztönözte Jucit (ahogyan barátai hívhatják) a nemzetkö­zi munkára.

Kaszab Judit naplójegyzeteiből össze­állított, angol nyelvű élettörténete az 1995-ös év egyik díjazott és máig kere­sett könyvsikere lett Ausztráliában. Élve­zetes és tanulságos olvasmány lenne leg­alább részleteket megjelentetni ebből magyar nyelven is, hiszen a keresetlen őszinteséggel írt sorok egyaránt mesél­nek egy művész útkereséséről, egy nő di­lemmáiról és a zsidó identitásról.

Szigorú mestere, majd közeli barátja lett az 1939 óta szintén Ausztráliában élt, és művész pedagógusként nagyra becsült Orbán Dezső, a hazai Nyolcak egykori tagja. 1979-ben együtt állítottak ki a Gallery One-ban Sydneyben. Részben neki köszönheti azt a tanácsot is, hogy ne csak portréfestéssel foglalkozzon, lévén az esztétikailag egyfajta zsákutca a mo­dem művészetben. Orbán emlékeztette egykori mestere, Bernáth Aurél útmutatá­saira, s így született meg a most Budapes­ten is bemutatott tájképek gondolata.

A magyar kapcsolatok terén érdemes még megemlíteni, hogy Londonban két­szer is önálló tárlata volt a szintén kárpát­aljai emigráns, s azóta igen sikeres műke­reskedést vezető Crane Kalman galériá­jában. A galéria ma is működik a Brompton Roadon, s történetéről remélhetőleg nemsokára idehaza is megjelenik egy rö­vid beszámoló.

Kaszab Judit művészetének népszerű­ségét jelzi, hogy kétszer is elnyerte a leg­jelentősebb ausztrál portréfestészeti dí­jat, az Archibald Prize-t, valamint négy­szer az akvarell tájképekért adott Wynne Prize-t Ebből az anyagból merített a bu­dapesti kiállítás is; sőt a harmincöt mű azóta már tovább is utazott, berlini és dub­lini bemutatókra.

A tájképek és a portrék értelmezésénél kezd érdekessé válni az alkotói módszer is. Hiszen a modernizmus térnyerésével mind a portré, mind a tájkép idejétmúlt­nak tűnik. Az arcképet a fényképezés lát­szott kiszorítani, a tájkép természeti indít­tatását az absztrakció sorolta hátrébb. Hogyan lehetett ezeket megújítani?

A portréfestés terén Kaszab Judit még támaszkodhatott európai hátterére. A sze­mélyiség iránti érzékenysége segítette ah­hoz, hogy a modelljeiről alkotott belső, lelki, s nem csupán a külső, fizikai benyo­másait sűrítse vizuális jelekbe. Portréi ala­nyaival hosszan, kötetlenül beszélget. A képhez végül az adja meg az indítást, amikor megtalálja az illető személyiségé­nek megfelelő színt. A kifeszítetlen vá­szonra azután szénnel viszi fel a vázlatot, majd ezen helyezi el a könnyen mozgó, gyakran akrillal elegyített olajfestékfoltokat. A háttér és az alak, a színfoltok önál­ló dinamikája, illetve az egyén felismer­hető vonásai kiegészítik egymást, s végül a szem megfestése vonja őket egységbe.

Mégis, ezek a „pszichologizáló” portrék is azzal fenyegettek egy idő után, hogy se­matikussá válnak. Egyfajta társasági fes­tővé degradálták volna Kaszabot. Ez ösz­tönözte arra a művészt, hogy – bár anya­gi okokból fenntartotta a portréfestői pá­lyát – irányt váltson.

A tájképek terén már nem segített az Európából hozott pszichológiai érzékeny­ség és klasszikus festeni tudás. Itt mutat­kozott meg viszont az ausztrál föld va­rázslatos hatása. Az ország belsejében tett utazások élménye vezette az új ké­pek felé. Az ország közepén olyan kőze­tek uralkodnak, s olyan erős és szokatlan fény öleli körül őket, hogy ezek hatása alól egy festő aligha vonhatja ki magát. S Kaszab Judit művészetében a hatvanas évektől kezdve ez hozott fordulatot. 1959-ben járt először Alice Springsben, s azóta is vissza-visszatér a mágikus Uluru sziklához. Igazi kiteljesedését az abszt­rakció és a természetelvűség határán egyensúlyozó tájképek eredményezték. Kereste az absztrakció lehetőségét, ugyanakkor pusztán azért nem akart non- figuratívan alkotni, hogy a napjainkra részben már csak divattá egyszerűsödött modernista absztrakciót kövesse. Így szü­letett a tárgyi és a tárgyatlan elemek ve­gyítése sivatagi tájképein.

A nap különböző állása szerint megra­gadott földfelszíni formák, egyes sziklák aprólékosan lyukacsos anyaga, vagy ma­gának az emberi látásnak a változása az eltérő fényviszonyok között adja e képek témáját. Három lépésben készülnek a művek: a művész helyszíni élményei nyo­mán születik meg a szabad, absztrakt ala­pozás. Ezt a kompozíciót követi vala­mely, részben figuratív tárgy, majd a kép befejezése a síkok egymásra vetítésével, a térbeliség lendületének érzékeltetésé­vel. A képeknek adott cím néha magát a természeti eredetet idézi fel (Sivatagi éj, Hajnali szivárványvölgy, Fehér hegylánc), máskor a formák adta, önálló benyomás­ra utal (Közeledés, Áramlás, Moduláció). Nemegyszer az alig titkolt, spirituális indít­tatás is kitűnik: Ómen, Törekvés a Tény­hez, Aranyozott titok.

Ez nyújtja e művek valódi erejét Ter­mészeti környezetről, modem festészet­ről és panteizmusról egyaránt tanúskod­nak. Egy, az emberek által szinte lakatlan világot hoznak közelebb hozzánk. Telje­sen művi – hiszen művészi – eszközökkel jelenítenek meg egy majdnem érintetlen, ritkaságában is egyedülálló természeti kö­zeget. A smaragd, a vörös, a narancs ár­nyalatainak gazdagsága és a formák fen­ségessége kel itt életre. Ki-ki a saját ízlé­se szerint tekintheti ezt képzeletbeli uta­zásnak a távoli földrészre, művészi bra­vúrnak, vagy lelki víziónak. Jót tesz a mű­veknek, hogy akrillal, gyakran csupán víz­festékkel készülnek. Színskálájuk teljes marad, de a grafikához hasonló szerény­ség jellemzi őket. Ezért hiteles a szokat­lan, merész színek és formák hatása: nin­csen túlfestve, olajban érzelmessé téve a megidézett táj. Ez egyik tanulságuk is – látványos motívumokat a giccsbe csú­szás veszélye nélkül csak a festői eszkö­zök szűk, visszafogott skálájával lehet íz­lésesen képekké varázsolni.

Ébli Gábor