Tömeggyilkos “vértanúk”

Forrás: Népszabadság

2008. február 2. / Rab László 2007. november 24-i Hétvége mellékletünkben közöltük Csapody Tamás Felmagasztosult keretlegények című írását, melyben a jogász-szociológus arról számolt be: a népbírósági ítéletek alapján a Budapesten 1947-ben kivégzett öt bori kerettag – Asztalos Ferenc, Szokolits Ferenc, Tálas András, Juhász Pál és Sisák György – nyomára bukkant a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájában.

A nemzetiszínű szalaggal átkötött kopjafák mögött az emléktáblán az egykori háborús bűnösök közül háromnak a nevét is föltüntették. “Csak néztem – írta a szerző -, hogy a 301-es parcellából átjövő diákcsoportok a 298-as parcella márványtáblái előtt is leróják kegyeletüket.”

Az ügy kapcsán megszólaltatott történészek véleménye az volt, hogy szakszerűtlenül állították össze a névlistát. – A 298-as parcellába 1945 után folyamatosan temették a kivégzetteket – mondta Szakály Sándor. – A rendszerváltás után, a parcella helyreállításakor azt gondolhatták, akik itt nyugszanak, kivétel nélkül a kommunista diktatúra áldozatai. De ez nem mindenkire érvényes.

Azt a kérdést is föltettük, mi a teendő, ha valakinek a neve méltatlanul került föl a valódi mártírok névsorába. Kiderült, a nevek eltávolítását a valódi áldozatok ismerősei, bajtársai, rokonai kezdeményezhetik. (Tegyük hozzá, a 298-as ugyanolyan közpénzből fenntartott “állami” parcella, mint az ’56-osok végső nyughelyének számító 301-es). Csapody Tamás szerint az lenne a jó megoldás, ha egy történészekből, levéltárosokból álló szakbizottság átvizsgálná, ki az, akinek nevét méltatlanul vésték az emléktáblára. Elvárható lenne – vélekedett Csapody -, hogy háborús bűnösöket és tömeggyilkosokat ne pártoljunk.

A cikkek megjelenése után jelentkezett szerkesztőségünkben Frisch György, aki amatőr kutatóként hosszú ideje a nyilasuralom rémtetteivel foglalkozik. Frisch György jelezte: több olyan tömeggyilkos nevét is fölfedezte a 298-as parcella emléktábláján, akit 1945 és 1951 között háborús bűntettek miatt halálra ítéltek. A városmajori gyilkosságokban részt vevő, és ezért a háború után halálra ítélt gyilkosok közül ott szerepel jó néhány nyilas neve a köztemető 298-as parcellájának emléktábláján. Bokor Sándort, a Dési-Dregán házaspárt, Gáncsos Istvánt, Hajgató Lajost, Hellinger Antalt, Tuboly Miklóst a 21. sorban temették el. Nevük fölé, a táblára ezt vésette a hálás utókor: A hazáért haltak vértanúhalált.

Olyan országban élünk hát, ahol – a jelek szerint – még a nyilas rémtettek elkövetőinek is emléktábla jár.

Gettó helyett “úsztatás”

Budán 1944-1945 telén több mészárlás is volt több zsidó létesítményben. Az egyik tömeggyilkosság helye a Maros utca 16. szám alatt lévő kórház, a másiké a Városmajor utca 64-66. szám alatt lévő Bíró Dániel Ortodox Szanatórium és Kórház volt. Embereket öltek meg a nyilasok az Alma u. 2. szám alatti szeretetházban is. A Városmajor utca 37.-ben működő Nyilas Ház (ma egy telefonközpont parkolója), illetve a Németvölgyi út 5. szám alatti nyilasparancsnokság villaépülete szintén kivégzések helyszíne volt (ma ez előtt látható a sok vitát kiváltó Turul-“emlékmű”).

A főváros XII. kerületében igen erős volt a nyilasszervezet. Itt a náci és a fajmagyar eszmének olyan aktív értelmiségi hívei is akadtak, mint Kun András szerzetespap (a “páter” Rómában végezte a teológiai akadémiát) vagy a Bokor és a Megadja testvérek. A csoport tagjai között azonban többnyire alacsony egzisztenciájú bolti és iparossegédeket találunk. A szervezet a Győri úton kezdte működését, onnan tette át székhelyét 1944 novemberében a Városmajor utcába. A szervezet fő feladata volt, hogy a svábhegyi Gestapo-központtól átvegye az összegyűjtött zsidókat, és lekísérje őket a gettóba vagy más gyűjtőhelyre. De a svábhegyi nyilasok lerövidítették az utat. A Városmajor utca 37.-ből nem a gettóba, hanem a Lánchíd melletti Duna-partra terelték a zsidókat (korabeli műszóval: “úsztatásra”). S belelőtték az embereket a vízbe. 1944. december elejétől január végéig 50-100 fős csoportokkal végeztek ilyenformán.
A nyilasszervezet másik “feladatának” azt tekintette, hogy összeszedje a városrészben bujkáló zsidókat. A cél az volt, hogy megkínozzák, kifosszák és agyonverjék őket.

A harmadik fontos feladat érthetetlen. A nyilasok még akkor is arra törekedtek, hogy bizonyos zsidó objektumokba “magyarokat” költöztessenek, amikor pedig az oroszok már a János kórház vonalában állomásoztak. A Maros utcai vérengzést mégis kifejezetten azzal a céllal hajtották végre 1945. január 12-én, hogy a “testvéreket” beköltöztessék. Itt egy kórház (a Budai Izraelita Szentegylet Gyógyintézete) működött vöröskeresztes menlevél (Schutzpass) alatt, de az orvosok menedéket adtak a bujkálóknak is. A nyilasok a házat már 1944-ben többször kinézték maguknak. Egy ízben az orvosokat és a betegeket terelték volna át a Városmajor utca 37.-be, de ezt egy német tiszt megakadályozta, és szétzavarta a csürhét.

Január 12-én sikerült lerohanniuk az épületet. Az orvosokat, az ápolókat és a betegeket az udvaron lőtték agyon. Tömegsírba temették őket. Öt ápolónőt átvittek a Németvölgyi útra, s aki közülük szűznek mondta magát, megbecstelenítették (“gumibottal deflorálták”, olvasható a népbírósági ítéletekben). A Maros utcai vérengzésnek – Ék Sándornak, a szovjet csapatokkal hazatérő sajtótisztnek köszönhetően – nagy volt a visszhangja. Ék az exhumálást úgy fényképeztette a Mafirt fotóriportereivel (1945 áprilisában), hogy az összefogdosott XII. kerületi nyilasokkal végignézette a holttestek azonosítását. A tömegsírok feltárásáról filmfelvétel és több száz fotó tanúskodik. A megölt áldozatokra ma emléktábla figyelmeztet az épületben. A házban orvosi rendelő működik.

A nyilasok január 14-én rohanták le a Városmajor utca 64-66. szám alatti ortodox zsidó kórházat (Bíró Dániel Gyógyintézet). Öt-hét fős csoportokba gyűjtötték össze a betegeket, az udvaron lévő kamrához vitték, majd kivégezték őket. A járni nem tudó betegeket a kórtermekben lőtték agyon. A holttesteket otthagyták az udvaron, s az elkövetkező napokban viszsza-visszatértek. Három nap múlva fölgyújtották az épületet.

E házban működött a múlt század elején a neves Vaskovics Szanatórium, melyben gyógyvizes ivócsarnokot is kialakítottak. Az orvosok az akkoriban divatos vízkúrával kezelték a betegeket. 1920-ban az objektumot megvette a gazdag fiumei vállalkozó, Braun (Bernardo) Bernát, az első világháborúban tüzérkapitányként szolgált Bíró Dániel fivére. Bíró Dániel végzetes sebesülést kapott a csatatéren, később Budapesten halt meg. Róla nevezte el a kórházat a fiumei fivér. Így lett a kórház neve Bíró Dániel Szanatórium.

Bombatölcsérbe temettek

A vérengzés krónikájához tartozik, hogy amikor a nyilasok elkövették rémtetteiket, a szovjet gyűrű a János kórháznál már öszszezárult. Ezért is érthetetlen, miért gondoltak a nyilasok arra, hogy e kritikus pillanatban is hozzá lehet jutni az értékes ingatlanokhoz. Tény, hogy január 19-én öszszegyűjtötték az Alma utcai szeretetotthon 70-80 lakóját, s levitték őket kivégezni a városmajori parkba. A Szamos utca torkolatában egy bombatölcsérbe temették az áldozatokat. Előzőleg a szerencsétlen öregek végignézték a Bíró Dániel kórházban történteket. Ék jóvoltából a nyilascsoport tagjait lefényképezték az exhumáláson.

Voltak kivégzések a Városmajor utca 37.-ben, illetve a Németvölgyi út 5. szám alatti nyilasparancsnokság alagsorában is. Itt verték és kínozták is az áldozatokat. A nyilasok a Városmajor utca 37.-ben (1944 novemberétől) összeköttetésbe kerültek a svábhegyi magyar és német Gestapóval. E kapcsolat következménye, hogy a környékben összefogdosott, megsemmisítésre szánt zsidókat legtöbbször lehozták a Városmajor utcai pártházba, elvették maradék ékszereiket és felsőruháikat, majd azt ígérték nekik, hogy a gettóba vagy a hajógyárba kísérik őket. De csak a Duna-partig tartott az út.

A XII. kerületi nyilascsoport 1944 decemberében áttette székhelyét Pestre. Az Andrássy út 60.-ban (a Hűség házában) a városmajori Bokor Dénes lett a parancsnok. A csoport másik része az Andrássy út 47.-ben alakította ki főhadiszállását. A pincébe és a 3. emeletre több száz embert hurcoltak, hogy aztán lekísérjék őket Duna-parti “úsztatásra”. Január 2-án Bokor egy kisebb csoporttal kiválva, a Hűség ház parancsnokaként szervezi a Hungarista Légiót. A további kiválásokra lehet következtetni abból, hogy 1945. január 8-tól január 24-ig a Dési-Dregán Miklós vezette részleg Pest felszabadulása után visszaszorult Budára, a Németvölgyi út 5.-be. Itt húzta meg magát Bokor is január 18. és 24. között, hogy aztán a végső napokat a két csoport egymás szomszédságában, a Márvány utca 40-42. alatt vészelje át.

A XII. kerületi nyilaspártszervezetek legjelentősebb támadásai négy objektumot érintettek. Pesti tartózkodásuk idején, 1944 szilveszterén és újév napján a VII. kerületi, Nagyatádi-Szabó utcában lévő (ma Kertész utca) védett házat támadták, aztán visszatértek Budára. A Maros utca 16.-ban lévő Chevra Kórházat január 12-én, a Városmajor utca 64-66. alatti szanatóriumot 14-én, az Alma utcai szeretetházat január 19-én rohanták le. Az exhumálások során a Maros utcában 84, a Városmajori parkban lévő teniszpálya mellett 25 holttestet találtak (a Bíró Dániel Kórházban 150 embert öltek meg, közülük a tűzvész után huszonöt holttestet

vittek eltemetni). Huszonegy holttest került elő a városmajori park és a Szamos utca torkolatában (ők az Alma utcai áldozatok), 14 a Városmajor utca 37.-ből, 43 holttest a Németvölgyi úti nyilasközpontból (s egy életben maradt szemtanú állítása szerint 8 az Ügyész utcából – a szerk.).

Az eddigi kutatások szerint 400-500 fő lehet azon áldozatok száma, akiket a budai nyilasok a Dunába lőttek (a nyilasuralom idején Budapesten körülbelül 8 ezer zsidót gyilkoltak meg. További mintegy 9 ezer üldözött a bombázás, az éhezés, a betegségek következtében halt meg, illetve önkezével vetett véget életének (Forrás: www.holokausztmagyarszagon.hu).

Hozzáférés megtagadva

Ha ennyire bizonytalan a közpénzből létrehozott és az állampolgárok adóforintjaiból fenntartott emlékművek hitelessége, mi a garancia arra, hogy mindenki áldozat és vértanú azok közül, akiket más emlékműveken szerepeltetnek. Frisch György szeretett volna például megbizonyosodni arról, hogy a sokat vitatott Turul-szoborra, amelyet az egykori Nyilas ház előterében emeltek a XII. kerületi áldozatok emlékére, nem szerepelnek-e olyanok, akik részt vettek a budai vérengzésekben. Ezért a hegyvidéki (XII. kerületi) önkormányzat jegyzőjéhez, dr. Gaál Szabolcs Barnához fordult. “Kérem a tisztelt jegyző urat – írta -, tegye lehetővé számomra, hogy kutatáshoz, levéltári anyagként “A II. világháborúban elesett XII. kerületi polgárok emlékművén” lévő névsorba és a nevekhez kapcsolódó azonosító adatokba, illetve az esetleírásokba betekinthessek (hogy az általa ismert bűnösök és az emlékművön feltüntetett személyek azonosak-e – a szerk.) …

A II. világháborús eseményekhez kapcsolódó eseményeket, kivégzéseket, majd a kivégzéseket követő megtorlást kutatom, ennek keretében részletesen feldolgoztam az 1945 januárjában történt kivégzéseket, az 1945 áprilisában történt exhumálások, agnoszkálások, temetések eseményeit, továbbá a kapcsolódó rendőrségi és népbírósági levéltári anyagokat. A kutatott anyag ismeretében egyértelmű, hogy az áldozatok között jelentős számban találhatók XII. kerületi lakosok, de az emlékművön feltüntetett nevek alapján nem meghatározható, s nem azonosítható, hogy például a név viselője az Alma utcai szeretetotthonban lakó áldozat vagy a kerületben lakó, a tömeggyilkosságokban aktívan részt vevő egyén, aki például tagja volt a Nyilaskeresztes Pártnak, Hungarista Légiónak…, esetleg olyan katonaáldozat, aki az ostrom alatt halálos sérülést szenvedett. Az egyértelmű azonosíthatóság hiánya – folytatta levelét Frisch György -, … sérelmeket okozhat. Kérem a jegyző urat, vegye figyelembe döntésekor, hogy a kerületben lévő… emlékművön lévő nevekhez bárki által hozzáférhető azonosító adatok tartozzanak.”

A jegyző azzal utasította vissza Frisch György kérését, hogy a névlista az összeállítást végző szakember szerzői jogát képezi.

Frisch úr fölkereste Szatucsek Tibort, a turulos lista “alkotóját”. Ezt a választ kapta:

“Sajnálattal kell tájékoztatnom, hogy a II. világháborús áldozatok emlékművével kapcsolatos kutatási jelentésem szerzői joga nem képezi tulajdonomat. Az előző jegyzővel és polgármesterrel kötött megbízási szerződés szerint a tudomásomra jutott adatokat csak a megbízás teljesítésére használhatom fel, továbbá a kutatási jelentés elfogadásával az önkormányzat megszerezte annak kizárólagos felhasználási jogát (2. és 5. pont). Feltételezhetően a kerület új jegyzőjének ez elkerülte a figyelmét, mivel a megbízási szerződés az elődjével köttetett. Kérését tehát csak akkor tudom teljesíteni, ha a megbízási szerződés ezen pontjainak betartása alól az önkormányzattól írásban felmentést kapok. Ennek hiányában szerződésszegést követnék el.”

Frisch György ezután újra megkereste a jegyzőt, aki hosszú és jogi tekervényekben bővelkedő levelében azt közölte: a személyek azonosítását nem teszi lehetővé.

A nyilasparancsnok Bokor Dénest a népbírósági ítélet alapján 1945. június 14-én, fivérét, Bokor Sándort 1948. december 21-én végezték ki. Ekkor ütött az utolsó órája Tuboly Miklósnak, Gaál Györgynek, Hajgató Lajosnak, Hellinger Antalnak, Gáncsos Zoltánnak, Dési-Dregán Miklósnak. Kun András pátert és Vidra Mihályt, Mónus Józsefet 1945-ben, idős Fehérhegyi Jánost, Dunkel Károlyt, Réder Józsefet, Torma Józsefet 1946-ban, Kasza Vincét, Wéber Józsefet, Rédli Józsefet 1947-ben, Dési-Dregán Miklósnét 1948-ban, Harmati Ferencet (I. kerületi tettei miatt) 1949-ben végezték ki. Czigány Ferencen, Szedlacsek Gézán, Megadja Lászlón 1951-ben hajtották végre a halálos ítéletet (a másik Megadja fivér, Ferenc Miklós Ausztráliában húzta meg magát).