Thury Levente kerámiaszobrai

A keramikusok istenkísértők, hisz ahogy az öreg sza­kállas ők is a lábbal taposott földből formáznak életet. A kerámiaszobor kicsit a Föld őstörténetét is magában foglalja: nagy hőfokon ölti fel végleges alakját, s aztán lehűlt mivoltá­ban is kisugároz valamit kemencei őskorából. De mivel a műalkotás szüntelen figyelmeztetés arra, hogy nemcsak ölni tud az ember, keletkeztetni, teremteni is, a lehűlt kerámiá­nak a maga halottas véglegességében arra is utalnia kell, hogy ez a halál csupán az élet ára: a lehűlt anyag itt szellemi feltámadásoknak nyit utat: valahányszor rávetül egy-egy kutató tekintet.

Az Ájin-csoport tagjának, Thury Leventének a Gólem-sorozata a meggyúrt anyag átlelkesülését -emlékszünk a prá­gai Gólem-legendára – olyannyira szó szerint gondolja, hogy csupa ma született csecsemőarc kandikál ránk a kere­tekből. Ezek a barokk puttók leszármazottjai lehetnének, csak éppen van bennük valami a kihantolt tömegsírok összeaszott koponyáinak üres pillantásából is. A lesütött szemek is vádlóan néznek: „Miért csak most jutunk eszetek­be?” És főszereplők még a kezek: mesterien megformázott, eres-inas kezek, melyek megfagyott agóniában vájnak a has­ba, koponyába. Nem ritkák e sorozatban a következő élettől terhes hasak sem: a halál kettős diadala kettős föltámadást engedélyez. A Kabbala is erősen ügyel a hastájékra, mely a nemes szervek helye.

Az Amerikában sűrűn megforduló művész ritkán állít ki itthon. Ilyen arisztokratikusan fölényes csak az lehet, akinek nem életbevágó, nem sürgős, hogy körülrajongják. Az is lerí munkáiról, melyek a Vigadó Galériában különféle fekvés- és dőlésszögekben láthatók, hogy Thurynak soha nem ideolo­gikus program, hanem mindig technikai feladvány nyomja kezébe az agyagot (s aztán a vendégmatériákat: rugót, tar­goncakereket, bankót); például kíváncsi rá, miként lehet egy rudat meg egy horpadt koponyalabdát megnyugtatóan összehozni.

Művészetért már öltek, de maga a művészet mondja Thury még sohasem ölt. Akkor sem, ha csatamezőt ábrázol évekkel a csata után. Mert ami létrejött egyszer, és létrejött másodszor is a műalkotásban, már nem mehet veszendőbe, még akkor sem, ha letörik belőle, anyagi valójából, egy-egy darab. A halott visszafiatalodik saját csecsemőkorába. És ha­sonlítani kezd ránk, nyüzsgő, habzsoló modern csecsszopókra, akik az eledelnek s az impulzusoknak való végletes kiszolgáltatottságunkban valamennyien vagyunk. (A kiállí­tás június 14-ig látható)

Hernádi Miklós