Thermidor és antiszemitizmus

A legutóbbi moszkvai per idején egyik nyilatkozatomban azt állítot­tam, hogy Sztálin az ellenzékkel folytatott harcában kihasználja az országban meglevő antiszemita ten­denciákat. Ezzel a ténnyel kapcso­latban nagyszámú levél és kérdés érkezett hozzám, amelyek általában – nem volna értelme elkendőzni az igazságot – igen naivak voltak. „Hogyan vádolhatja valaki a Szov­jetuniót antiszemitizmussal?” „Ha a Szovjetunió antiszemita ország, mi­ben lehet még reménykedni?” Általában ilyen értelmű leveleket kap­tam. Ezek az emberek panaszkod­nak, és nem ismerik ki magukat, mert hozzászoktak, hogy a fasiszta antiszemitizmust szembeállítsák a zsidók emancipációjával, amit az Októberi forradalom ért el. Ezek az emberek úgy érzik, mintha kiloptak volna a kezükből egy mágikus amu­lettet. Ez a gondolkodásmód jellem­zi mindazokat, akik hozzászoktak a szokványos, antidialektikus gondol­kodáshoz. A megváltoztathatatlan fogalmak világában élnek. Csak azt ismerik fel, ami megfelel elképzelé­seiknek: a hitleri Németország az antiszemitizmus birodalma, ezzel szemben a Szovjetunió a nemzeti-­nemzetiségi harmónia hazája. Lényeges változások, átmenetek egyik helyzetből a másikba, egyszóval a tényleges történelmi folyamatok el­kerülik lankadt figyelmüket.

Meggyőződésem, hogy senki sem felejtette el: a cári Oroszországban az antiszemitizmus meglehetősen nagymérvű volt a parasztok, a vá­rosi kispolgárság, az értelmiség és a munkásság maradi rétegeinek köré­ben. Oroszország „anyácska” nem­csak az időnkénti zsidópogromokról volt híres, hanem arról is, hogy je­lentős számú antiszemita publikáció jelenhetett meg ott, melyeket an­nak idején igen széles körben ter­jesztettek. Az Októberi Forradalom megszüntette a zsidók pária-helyzetét. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy az antiszemitiz­must is felszámolta volna. (…)

Ez azonban nem minden. A való­ságban a szovjet rendszerrel egy sor új jelenség került napvilágra, amelyek a lakosság szegénysége és alacsony képzettsége miatt lehetővé tették egy újabb antiszemita légkör megteremtését – és ez a lehetőség valóra is vált. A zsidók tipikusan városlakók. Százalékarányuk meg­lehetősen magas Ukrajna, Fehér- Oroszország, sőt Nagy-Oroszország városaiban is. A szovjet rendszer­nek több állami hivatalnokra van szüksége, mint a világ bármely más rendszerének. Az állami hivatalno­kok a művelt városi lakosságból kerültek ki. Ennél fogva a zsidók aránytalanul nagy százalékban vol­tak jelen a bürokrácia soraiban, kü­lönösen mint alacsony és közepes rangú hivatalnokok. Természetesen szemet hunyhatunk a tények fölött és álláspontunkat a népek testvéri egyenlőségének bizonytalan közhe­lyeire korlátozhatjuk. De a strucc­politika egy lépéssel sem vihet bennünket előbbre. A parasztok és munkások bürokráciagyűlölete a szovjet élet alapvető tényezője. A rendszer önkény uralma, mindenfaj­ta kritika üldözése, minden eleven gondolat megdermesztése, végül a bírósági manőverek ennek az alap­vető ténynek a visszatükröződései. Még a priori megfontolások útján is csak arra a következtetésre lehet jutni, hogy a bürokrácia elleni gyű­lölet előbb-utóbb antiszemita színe­zetű lesz, legalábbis ott, ahol a zsi­dó funkcionáriusok teszik ki a la­kosság jelentős százalékát és kvázi felsorakoznak a paraszti tömegek háta mögött. (…)

Aki figyelemmel kíséri a Szovjet­unió életét, ha csak nyilvános pub­likációk útján is – láthatja, hogy az ország különböző területeiről időről időre iszonyú bürokratikus kilengéseket hoznak nyilvánosságra: vesztegetés, korrupció, sikkasztás, olyan személyek meggyilkolása, akik a bürokrácia számára kényelmetle­nek, asszonyok meggyalázása és más hasonlók. Ha mindennek a mélyére hatolnánk, azt tapasztalnánk, hogy a kilengések mindegyike a bürokra­ta rétegekből származik. Moszkva néha arra kényszerül, hogy látvá­nyos pereket inszcenáljon. Minden ilyen perben nagy százalékarányban szerepel a zsidóság, részben azért, mert – mint már megállapítottuk – jelen van a bürokratikus apparátusban és annak bélyegét viseli, részben, mivel a bürokratikus ap­parátus káderei az önfenntartás ösztönétől űzve a központokban, csakúgy, mint vidéken azon igye­keznek, hogy a dolgozó tömegek elégedetlenségét úgy használják ki, hogy a figyelem elterelődjön róluk és a zsidókra háríthassák a felelős­séget. Ezt a körülményt minden fi­gyelmes szemlélő már tíz évvel ez­előtt is felismerhette a Szovjetunió­ban, mielőtt még a sztálini rend­szer körvonalai világosan kirajzo­lódtak volna. Az uralkodó klikk szá­mára élet-halál kérdése volt az el­lenzékkel folytatott harc. Ezek az emberek semmitől sem riadnak vissza, hogy privilégiumaikat meg­tarthassák. (…)

1923 és 1926 között, amikor Sztá­lin Zinovjevvel és Kamenyevvel együtt még a „trojka” tagja volt, még igen óvatosan és titokban pen­gettek csak antiszemita húrokat. Különösen gyakorlott szónokok (Sztálin már akkor is munkatársai ellen dolgozott) azt mondták, hogy Trockij követői a „kisvárosok” kis­polgárai, anélkül, hogy pontosan utaltak volna származásukra. A va­lóságban ebből egy szó sem volt igaz. Az ellenzék soraiban a zsidó értelmiségiek százalékaránya sem­mivel sem volt nagyobb, mint a pártban vagy a hivatali apparátus­ban. Elég, ha megnevezzük az 1923-25-ös évek ellenzéki vezetőit: I. N. Szmirnov, Szerebrjakov, Rakowszkij, Pjatakov, Preobrazsenszkij, Kresztyinszkij, Muralov, Beloborodov, Mrachkovszkij, V. Jakovlev, Szapronov, C. M. Szmirnov, Iscsenko – mind született orosz. Radek abban az időben éppen csak szimpatizáns volt. De ugyanúgy, mint a csalók és sikkasztok elleni perekben, később abban az időben, amikor a bürokratikus apparátus az ellenzéket száműzte a pártból, szán­dékosan hangsúlyozták olyan zsidók nevét, akik általában mellékes és másodrendű szerepet játszottak. Ak­koriban meglehetősen nyílt viták folytak erről a pártban és annak idején, 1925-ben, az ellenzék ezt a helyzetet úgy ítélte meg, mint az uralkodó klikk hanyatlásának félre­érthetetlen tünetét.

Miután Zinovjev és Kamenyev az ellenzékhez csatlakoztak, a helyzet radikálisan romlott. Ez az alkalom kitűnő lehetőséget biztosított arra, hogy azt lehessen mondani a mun­kásoknak: az ellenzék élén három „elégedetlen zsidó értelmiségi” áll. Sztálin vezetése alatt Moszkvában Uglanov és Leningrádban Kirov szinte teljesen nyíltan képviselték ezt a vonalat. Azért, hogy a mun­kások számára még világosabbá te­gyék a „régi” és az „új” irányvonal közötti különbséget, a feltétel nél­kül vonalas zsidókat is eltávolítot­ták a párt és a szovjet rendszer egyéb felelős pozícióiból. Nemcsak vidéken, de Moszkvában is, a gyá­rakban egyértelműen antiszemita jellegűvé vált az ellenzék elleni hajsza. Sok agitátor hangoztatta nyíltan: „A zsidók a felforgatók”. Százával kaptam leveleket, amelyek az ellenzék elleni harc antiszemita módszereit panaszolták el. A politi­kai bizottság egyik ülésén a követ­kezőket írtam Buharinnak: „Fel kell ismerned, hogy az ellenzék el­leni harc még Moszkvában is a Fe­kete Százak (antiszemitizmus stb.) módszereit alkalmazzák”. Buharin ugyanarra a papírra ezt a kitérő választ adta: „Egyedi esetek termé­szetesen előfordulhatnak”. (…) Azokban a hónapokban, amikor előkészítették az ellenzék kizárását a pártból, amikor már napirenden voltak a letartóztatások és kiutasí­tások (1927 második felében), az antiszemita agitáció teljesen gátlásta­lan jelleget öltött. A jelszó: „Üsd az ellenzéket” gyakran ugyanolyan ér­telmű volt, mint a régi jelszó: „Üs­sétek a zsidókat és mentsétek meg Oroszországot”. A dolgok odáig fa­jultak, hogy Sztálin kénytelen volt nyomtatásban megjelent nyilatkoza­tot adni, amelyben kijelentette: „Nem azért harcolunk Trockij, Zi­novjev és Kamenyev ellen, mert zsidók, hanem mert az ellenzékhez tartoznak” stb. Politikusán gondol­kodó ember számára már akkor is nyilvánvaló lehetett, hogy ezek a tu­datosan kétértelmű szavak, amelyek formálisan az antiszemitizmus túl­kapásai ellen irányultak, valójában előre megfontoltan táplálták az an­tiszemitizmust. „Ne felejtsétek el – az ellenzék vezérei zsidók”. Ez volt Sztálin nyilatkozatának a jelentése, amit természetesen minden szovjet újság közölt. (…)

Az ismert radikális német újság­író, Franz Pfemfert, az „Aktion” ko­rábbi kiadója, aki jelenleg száműzetésben él, így írt nekem 1936 augusztusában:

„Talán emlékszik rá, hogy néhány évvel ezelőtt az AKTION-ban azt állítottam, hogy Sztálin sok tette antiszemita hajlandóságával magya­rázható. Az a tény, hogy ebben az undorító perben képes volt rá, hogy a TASZSZ útján Zinovjev és Ka­menyev neveit „helyesbítse”, egy­magában is erre mutató gesztus. Ily módon Sztálin „zöld utat” nyitott minden antiszemita, gátlástalan elem számára.”

Csakugyan úgy tűnik, hogy a Zi­novjev és Kamenyev nevek ismer­tebbek, mint a Radomislyski és Rosenfeld nevek. Mi egyéb oka lehe­tett Sztálinnak, hogy áldozatai „va­lódi” nevét közzétegye, ha nem az, hogy az antiszemita hangulatot ki­használja? Ugyanez történt (…) fi­am nevével, méghozzá a legcseké­lyebb törvényes jogosultság nélkül. A legmeglepőbb azonban az, hogy mind a négy „terrorista”, akiket ál­lítólag én küldtem külföldre, zsidó­nak bizonyult és – ugyanakkor – az antiszemita Gestapo ügynöke volt. Mivel soha nem láttam ezt a négy szerencsétlent, világos, hogy a GPU származásuk miatt szándéko­san őket választotta. És a GPU nem saját akaratából cselekedett így!

Még egyszer: Ha a legfelsőbb he­lyen ilyen módszereket alkalmaz­nak, azokon a területeken, ahol Sztálin személyes felelősségéhez nem fér kétség, akkor könnyen elképzel­hetjük, mi történik „lejjebb” a gyá­rakban és különösen a kolhozok­ban. De, hogyan is lehetne másképp? A bolsevikek régi generációjának fizikai megsemmisítése minden gondolkodó ember számára a Thermidor-reakció kifejezését jelenti, méghozzá előrehaladott állapotában. A történelemben eddig még nem láttunk rá példát, hogy a reakció egy forradalmi fellendülést követő­en ne szította volna fel a leplezet­len soviniszta szenvedélyeket, bele­értve az antiszemitizmust!

„A Szovjetunió egyes barátainak” véleménye szerint én azért állítom, hogy a jelenlegi bürokratikus appa­rátus nagy része kihasználja az an­tiszemita tendenciákat, mert rossz­indulatú támadást akarok intézni Sztálin ellen. Nagyon nehéz a bü­rokrácia hivatásos „barátaival” vi­tatkozni. Ezek az emberek tagadják a Thermidor-reakció létezését. Sőt, még a moszkvai pereket is kész­pénznek veszik. Vannak olyan „ba­rátok”, akik azzal a szándékkal lá­togatnak a Szovjetunióba, hogy ne vegyék észre a napot eltakaró fel­hőket. Nem kevesen külön fizetést is kapnak azért a készségükért, hogy csak azt lássák, amire a bürok­rácia ujja rámutat. De jaj azoknak a munkásoknak, forradalmároknak, szocialistáknak, demokratáknak, akik kimondják az igazságot, Pus­kin szavával „a tébolyról, ami elra­gadott bennünket”. Az egészséges forradalmi optimizmusnak nincs szüksége illúziókra. Az életet olyan­nak kell venni, amilyen. Az a fon­tos, hogy magában a valóságban ta­láljuk meg az erőt, amellyel leküzdhetők a reakciós, a barbár je­lenségek. Erre tanít minket a mar­xizmus.

Egyes „bölcselkedők” még azzal is gyanúsítanak engem, hogy „hirte­len”, felhoztam a „zsidókérdést” az­zal a szándékkal, hogy valamiféle gettót létesítsek a zsidók számára.

Nem tehetek mást, minthogy min­den részvétem mellett vállat von­jak. Egész életemben kívül éltem a zsidó körökön. Mindig az orosz munkásmozgalomban dolgoztam. Anyanyelvem orosz. Sajnos, még csak olvasni sem tanultam meg jiddisül. A zsidókérdés tehát nem állhatott soha figyelmem középpont­jában. Ez azonban nem jelenti, hogy be kellene hunynom a szemem a zsidókérdés láttán; a probléma léte­zik és megoldásra vár. „A Szovjet­unió barátait” Birobidzsán létreho­zása kielégíti. Nem fogom abbahagy­ni annak végiggondolását, hogy az elképzelés szilár talajra épült-e és miféle rendszer van ott. (Birobid­zsán is csak a bürokratikus önkény­uralom aljasságát tükrözheti vissza.) De egyetlen haladó gondolkodású ember sem fog kifogást emelni az ellen, hogy a Szovjetunió egy meg­határozott területet bocsát rendel­kezésre azon állampolgárai számá­ra, akik zsidóknak tekintik magu­kat, előnyben részesítik a jiddis nyelv használatát, és akik azt kíván­ják, hogy koncentráltan egymás kö­zött éljenek. Gettó ez most vagy nem? A szovjet demokrácia idején, a szabad költözködés azonban ép­pen a zsidó letelepedés módja foly­tán a nemzetköziség aspektusát tük­rözte. Nincs tehát igazunk, ha azt mondjuk, hogy egy szocialista vi­lágszövetségben lehetetlen a zsidók számára egy „Birobidzsán” létesíté­se, olyan zsidók számára, akik sa­ját autonóm köztársaságot kívánnak maguknak, hogy azt saját kultúrájuk fórumává tegyék? Feltételezhet­jük, hogy egy szocialista demokrá­cia nem akar hasznot húzni a kény­szerű asszimilációból. Nagyon könnyen lehetséges, hogy két-három ge­neráció múlva egy ilyen független köztársaság határai éppen úgy el­tűnnek, mint a többi nemzeti és nemzetiségi határok. Ezen nincs időm gondolkodni és nem is aka­rok. Utódaink jobban fogják tudni nálunk, hogy mit tegyenek. Átme­neti történelmi korszakban élünk, amikor a zsidókérdés még akut módon jelentkezik, és arra van szükség, hogy a munkásállamok vi­lágszövetsége ebben az ügyben meg­felelő intézkedéseket tegyen. A zsi­dókérdés megoldásának az a mód­szere, ami a hanyatló kapitalizmus­ban utópisztikus és reakciós jellegű (a cionizmus), egy szocialista szö­vetségi rendszerben esetleg reális és megfelelő értelmet nyerhet. Hogyan emelhetné fel szavát ez ellen egy marxista vagy akár egy következe­tes demokrata?

* Első megjelenés In: The New Inter­national (1941. május). Engel Anna for­dítása. Első magyar nyelvű közlés a Zsi­dókérdés Kelet- és Közép-Európában (Fejlődés – Tanulmányok 1985) című, később betiltott kiadványban. (A cikket rövidítve közöljük.)