Templom születik

1994 őszén Feldmájer Sándor és Székely Gábor kitalálták, hogy lehetne egy új templomot szervezni. Olyat, amibe az is eljön, aki egy hagyományos templomba nem menne, vagy valamiért még vagy már nem akar. Olyat, amibe a Lauder Javne iskolában tanuló gyerekeket is oda lehetne csábítani. A Lendvay utcai iskola könyvtárába azóta péntek este hatkor mindenkit szeretettel várnak az eddig keveset tudó, ámde nagyon tanulékony törzstagok.

Mihalikné keze az erkélyen egy pilla­natra a csodálkozástól szőnyegestül fennakadt a levegőben, nem értette, mit lát. Az udvar túlsó felén a pinceablak mögött egy halom fejet pillantott meg az előbb, azután mind eltűnt a szeme elől. Az nem lehet, hogy már hallucinál. Jó, jó, a tejet ki szokta futtatni, de azért… Azután újra meglátta a fejeket. Egyszer­re kerültek elő a semmiből. Még azt is látta, hogy a legtöbbjük férfi, azután me­gint eltűntek. Mihalikné rázott egyet a szőnyegen, de csak a saját megnyugta­tására, azután bement, és úgy, ahogy volt, visszaterítette a poros darabot. Elő­ásta kombinéi mögül a távcsövet, amit a megboldogult Mihalik vett még a KGST- piacon. A látcső jól szuperált, ezt már akkor kipróbálta Mihalikné, amikor azt az új épületet húzták a kert végébe. De azóta nem volt érdemes kipakolni a posztóbéléses, csatos bőrtokból. A pin­ceablakon át a gangról csak néhány könyvespolcnak a teteje látszott. Úgy­hogy néhány kísérletezés után már évekkel ezelőtt felhagyott a kukkolással.

Csak egy könyvtár – állapította meg az is­kola szuterénjéről, azon meg nem volt mit nézdegélni. De ez a mai dolog még­iscsak más volt Ahogy a tekerővel a két karikából egyet csinált, a szeme előtt hirtelen a homályból újra előtűntek a fe­jek. Annyi látszott róluk, hogy ezek is zsi­dók, mint ahogy az iskola is az volt, többségük nyakkendőt is hordott. Egy vörös csokornyakkendős pasas mintha valahonnan ismerős is lett volna, de mi­re idáig jutott, már megint eltűntek. A távcső nagyítása azonban már Mihaliknét is hozzásegítette egy mély, megkönnyítő sóhajhoz. Nem, nem őneki vol­tak látomásai, ezek valószínűleg leültek. De mi a fenének pattognak, hol feláll­nak, hol meg leülnek? Ezt sehogyan sem értette. Az események akkor váltak iga­zán megmagyarázhatatlanná, amikor a fejek újra megjelentek, de fordítva, a tarkójukat és a másik profiljukat mutat­va a távcsőnek. Ezek megfordultak, ér­tékelte a látottakat Mihalikné, de mint egy tánckarban, egyszerre. De zenét nem hallott, ahhoz túl messze volt… Ó, hát persze, kapott a fejéhez Mihalikné, ez csak valami próba lehet. Színházasdit játszanak a zsidók – állapította meg. El­határozta, hogy majd megnézi, meddig jutnak a próbák. Következő hét pén­tekig kellett várnia. Hatkor azonban a zsidók, óramű pontossággal, elkezdték újra.

Mihalikné azóta minden pénteken ráz egy kicsit a szőnyegen meg les egy kicsit a távcsövön, de már megállapította, hogy a próbák nem haladnak. Igaza volt a Mihaliknak, ezek a zsidók soha semmi­ből sem tanulnak.

*

Indulás előtt elzárta a gázt a húsleves alatt. Felhívta a mamát, és zsebébe nyúl­va gyakorlott mozdulattal kettéválasztot­ta az élére vasalt zsebkendőt és a négy­rét hajtott kipát, megvolt mind a kettő. Mendelssohnt dudorászott a kocsiban, amit reggel porszívóztatott. Lábával nem kellett a morzsákat kerülgetnie. Jó kedve volt, tetszett neki az ötlet. Most végre meg lehetett mutatni azoknak, hogy ha kell, néhányuk vállalja a kisebb­ség kisebbségét. Hogy nincsenek rászo­rulva senkire, hogy nekik maguktól is megy, hogy nem beszélni kell, hanem csinálni. Hogy elég, ha van, de nem lesz belőle Ügy. Még egy hónapja se volt, hogy G.-nél a bőrfotelban a konyhai sóletkanalazás után egy kis Irish Creamet szopogatva (persze Bailey’s-t), elhatározták, hogy templomot szerveznek. Függetlent és érdek nélkül valót. Elnök, főrabbi, samesz és szervezet nélkülit. Amolyan szoktatóst. Azoknak, akik nem mennének le máshova, mert félnek, hogy kiderül róluk, ők bizony nem tud­ják, mi következik és miért. Aztán azok­nak, akiknek este sietős a koncertre a pizzériába vagy az otthon Kierkegaard-t olvasó, Wash and Go-val hajat mosó, szőke barátnőhöz. Az iskola könyvtára kiváló ötletnek bizonyult… Mert péntek este úgysem használja senki a helyisé­get, van egy Tóra és nem tart rá igényt senki sem.

Őt nem érte meglepetés, mert ponto­san tudta, hogy itt nincsenek emlékeket őrző, portól zsíros lábú padsorok, töre­dezett, jobb napokat látott mozaikpad­ló, törött, de összeragasztott kézmosó, repedezett ólomüveg ablak. A nap sem­min se törik meg, mert be sem süt, és nem kell orgonista, mert legfeljebb a számítógép billentyűin klimpírozhatna a tóraszekrény mellett. Nincs facsipke és márványtábla, de a fal sem omlik. Nincs erkély, de nincs aranybetűvel hímzett függöny sem. Nincs miliő, de nincs öreg­szag sem. Nincs bársonytakaró, se mí­ves gyertyatartó, de Ez Van… Nem lesz rabbi, de nem is fog hiányozni senkinek. És remélhetően nem kell majd megma­gyarázni senkinek, hogy nem a köved­ben van hiány, csak ők így egyszerűen maguknak, ahogy nekik jó…

A jó előjel után, hogy parkolóhelyet már alig talált, a templommá avanzsált könyvtárban megbizonyosodhatott, hogy elsőre sokan eljöttek. Hogy megmutas­sák. Ő hozta a két barheszt, már kora reggel elment érte, és takarót is otthon­ról. A kés – Stainless – kétszínű tokból került elő, az aranybelű ezüstpoharat a pocakos hozta a borral együtt. Megvolt a bróhe is. De a következő pénteken in­dulás előtt hiába hívta ugyanúgy fel a mamát, hiába oltotta el a húsleves alatt a gázt, hiába hozta a barheszt, már nem volt jelentés értékű a jelenlét. Hat után öt perccel azután már egyre idegesebb lett. Nevetett és vicceket mesélt, de aki a szemét nézte, láthatta, hogy számol. De senki sem nézte a szemét Mert mindenki számolt. Férfiből csak hét ér­kezett. Ciki volt. A tanáriból kellett elő­rángatni a szülői munkaközösség tan­díjmentességről és táborozási hozzájá­rulásról tanácskozó tagjait. Nem volt könnyű. De legalább végig lehetett csi­nálni az erősen meghúzott, 35 percre soványodott, közös imát… Akkor még a mák sem esett jól, amit, mint máskor is, mindig olyan nagy élvezettel rágcsált el. Beleragadt a foga közé, és egész este alig bírta kipiszkálni. Legszívesebben rossz álomnak hitte volna azt a sólet után fellángolást, öreg, megfáradt zsidó­nak érezte magát, akinek már a térde is ropog, és nem értette, hogy miért ő akar­ta megváltani a fiatal magyar zsidóságot, ahelyett, hogy otthon, a kolóniái foteljé­ben, a péntek esti leveshús és májszósz előtt Bachot hallgatna háborítatlanul.

Azóta, megfoghatatlan bár, de valami jövő iránti felelősségérzet ébredt a Dexion-Salgó polcok előtt elszántan, de többnyire tanácstalanul lapozgató, napi tizenkét órában a felső középosztályban megkapaszkodni akaró zsidókban. Hó­napok óta péntekenként fél hatkor vala­hogy mind beülnek kocsijukba és előtte még egy barátjukat is figyelmeztetik, ne­hogy miattuk számoljanak a többiek. És azóta jó. Hat előtt néhány perccel már mindenki keresi a moáré öltönyöst meg a Dali-bajuszost, a szőke copfosat és a pecsétgyűrűset, aki mindig legközelebb hozza el a családját A botos bácsit, aki nagyon köszöni, a vöröset, aki most tanulta a kaddist, a pufókot, aki mindig ki­marad a borosztásból és a családot, aki­nek négy gyereke van. A kislányt, aki húzza maga mögött a pelusát, a kisfiút, aki a mesekönyveket rámol egyik polc­ról a másikra, a magasat, akinek renge­teg egyforma, sötétkék mellénye van, a kopasz nyakút, aki úgyis elkésik és a totyogóst, aki csak akkor üvölt, ha az előimádkozó elhallgat.

Most pénteken a kiddusnak gyorsan vége lett, ő meg a San Franciscó-i Filhar­monikusokhoz tartva azon vette észre magát, hogy a kocsiban hazafelé menet egy vacakot dúdolt We are the Cham­pion, vagy mi a fene, de nem tudta, hogy hogyan folytatódik.

*

Dani vagyok, közölte, ahogy belépett, és máris aziránt érdeklődött, hogy mikor lehet barheszt enni. Nem válaszoltak ne­ki egyenesen, és rengeteg halandzsát, mormolást és éneklést kellett átvészel­nie, amíg hozzájutott végre a kalácshoz. Eközben a fejéről lecsúszott a kipa, és nem hagyták neki, hogy az ajtó melletti dobozból az összes feketét felpróbálja. Az imakönyv nehéz volt, és nem volt benne egyetlen kép sem. A polcokon a Szociológiai Szemlét unalmas barnába kötötték, a Tiszatáj semmilyen fehér, még szerencse, hogy a polcokon lehe­tett találni néhány Miki egerest meg zsiráfost, és végül egy autósra is szert tett. Igaz, az túl kelendőnek bizonyult, és a nyafogós baseballsapkás kirángatta a kezéből.

Közben jöttek guggolósok, akik az uj­jukat a szájuk előtt tartva pisszegtek, et­től aztán már a dalt sem lehetett hallani, de azért még ezek sem vették el a ked­vét az egésztől. A csíkos sálasnak ugyan senki sem mondta meg, hogy túl sokat beszél, de valószínűleg féltek tőle, mert még azt sem találták, hogy melyik oldal­ra kell lapozni. Nem igazán értette, hogy miért nem tudnak rendesen olvasni, amikor ezek már rég kinőttek a bölcsiből, állítólag már iskolába is jártak.

Persze ő a mamát és a papát sem ér­tette. Volt, hogy otthon a terített asztalra is felmászott tök egyedül. és táncolt, azok meg el sem mosolyodtak, sőt nem is értették a viccet, máskor meg a legevidensebb dolgokon halálra röhögték ma­gukat. Mint a múlt vasárnap, amikor a té­vében egy nagy termet mutattak, plafo­nig érő polcokkal, telis-tele könyvekkel, a hosszú asztaloknál meg kis lámpáknál olvasó emberekkel, ő meg csak úgy mel­lékesen megjegyezte, hogy jé, templom!