Telt ház előtt játszik a Varsói Zsidó Színház

A Hegedűs a háztetőn adaptációja kerül színre, jiddis nyelven. Ka­mińska színháza sohasem szűnt meg létezni, még a lengyel zsidók történelmének legsötétebb napjaiban sem.

Az anatevkai zsidók a cári Oroszor­szág önkénye alatt sínylődnek. A sab­bat szentsége és pogrom előtti csend jellemzi a kort. 1991. november közepe óta egész Varsó ezen a zsidó léten zo­kog és derül, s egy ma már távolinak tűnő múltra emlékezik. Az Eszter-Ráhel-Kaminska Zsidó Szín­ház, amely a közösség fé­nyes csillagának nevét vi­seli, telt házzal játssza a Ha én gazdag lennék-et, So­lem Áléhem Hegedűs a háztetőn című művének színpadi változatát. Eb­ben az antiszemitának mondott országban a kö­zönség 80%-a lengyel gojokból áll.

A háború utáni faba­rakkból, amely a mai Vik­tória szálló helyén állt, mostanra egy 300 férőhe­lyes színház épült, kávé­házzal és posztereket, plakátokat áruló butikkal.

Miután elköltözött a Győ­zelem téri átmeneti helyé­ről, a színház jelenleg – és véglegesen – visszaintegrálódott az egykori Grzybow zsidónegyedbe.

1970 óta megszakítás nél­kül játszik itt, „az orgona­illat, a szárított hering, a csatornák, ereszek és a kátrány Varsójában”, amely oly kedves volt Isaac Bashevis Singernek. Nincs messze a Krohmalna utca, s a színháztól majdnem látni lehet a főváros zsinagógáját.

Az óriási épület, amely helyet ad a színháznak, egy a lengyel zsidó kultú­ra fejlesztésére létesült egyesület tulaj­donában van. Különböző folyóiratok is vannak itt, amelyek aláhúzni hivatot­tak a két kultúra közötti szoros kapcso­latot. A gazdag unokatestvérek, akik idezarándokolnak Amerikából, itt ta­lálhatnak dokumentumokat és tájékoz­tatást arról, hogy mi maradt abból a közösségből, amelyet kiirtott a háború, és amelynek maradványait megtépázta az 1968-as antiszemita hullám. Lengyelországban 3,5 millió zsidó élt a há­ború előtt, s 800 ezernél kevesebb 1945-ben. Ma legfeljebb 10-20.000 tagot számlál, főként időseket.

A Kaminska színház történetében tük­röződik a lengyel zsidók szerencsétlensége. Végső fokon a lengyel zsidóság törté­netének szelídített változataként is fel­foghatjuk. Még a sötétség óráiban sem szűnt meg működni, sőt állami szub­vencióban is részesült, aminek révén egyike lett a világ öt hivatásos jiddis színházának. Másutt, Kelet-Európában, Bukarestben, Kijevben és Moszk­vában ki kellett várni a peresztrojkát, hogy ilyen típusú termek megnyílhas­sanak. Lengyelországban a zsidó közösség hanyatlása alapjaiban rendítette meg a színház létjogosultságát. Az ül­dözések elől 1968-ban száműzetésbe kényszerült 25 ezer lengyel zsidó kö­zött volt Ida Kamińska, Eszter Ráhel lá­nya, a varsói színház alapítója. Meg­próbálta újrateremteni színházát az Egyesült Államokban, de névtelenség­ben halt meg New Yorkban, anélkül, hogy álmát megvalósíthatta volna.

Az idősebbek távozásával és kihalá­sával kipusztult a jiddis nyelv is. A kö­zönség, ideértve a 20 százaléknyi zsi­dót, aki gyakran látogatja a színházat, már nem ért jiddisül. Be kellett vezetni a fülhallgatós szimultán-tolmácsolást az előadások alatt. A 36 színész közül csak néhányan, főként a legidősebbek emlékeznek még a nyelvre, így az igaz­gató is, Simon Szurmej. A Ha én gazdag lennék rabbija, a társulat doyenje, 81 évével még mindig rosszul beszél len­gyelül, mert ezt a nyel­vet viszont 6 tanulta meg későn, nevezetesen miután kilépett a gettó kapuján. A jiddis nyel­ven játszó fiatal színé­szek csak fonetikus át­írás nyomán tanulják meg szövegüket, s hogy ne térjenek át a lengyel nyelven való előadások­ra, a színház nyelvtanfo­lyamokat rendez szá­mukra.

„Jelenleg a lengyelek, főként a fiatalok növek­vő érdeklődésének lehe­tünk tanúi, a zsidó kul­túra iránt” – Jerzy Sokolwski, a programigaz­gató optimizmust akar sugározni. Egyetlen mondatban minimali­zálja az antiszemita tün­tetéseket, amelyeknek a színház is áldozatul esett, a szélsőséges cso­portok feliratait a parla­menti választások előtt. Fontosabb arra összpon­tosítani a figyelmet, amit ő „zsidó reneszánsz”-nak nevezett: Perec és Singer műveinek kiadását, zsidó festők és szobrászok kiállításait, s hogy három év óta megrendezik a krakkói zsidó ne­gyed, a Kazimierz napjait.

Számára a jövő egyetlen problémát rejt, azt, amellyel minden lengyel szín­háznak szembe kell néznie: az állami szubvenció csökkentésével. „Arra gon­doltunk, hogy a gazdag amerikai ala­pítványokhoz fordulunk – sóhajtja Sokolwski -, de süket fülekre találtunk. A brooklyn-i egyletek sohasem fogják finanszírozni egy nem zsidó közönség kultúráját.”

Isabelle Lesniak

Liberation, 1991. december 20.

Fordította Szécsi Éva