Tel Aviv felé a ferihegyi tranzitban

SZÁMOMRA MINDEZ akkor kez­dődik, amikor délelőtt a Malév-gép meghozza a moszkvai átszállókat Tel Aviv felé. Vannak, akik már napokkal járatuk indulása előtt megérkeznek, többnyire idős embe­rek, akik attól félnek, hogy lema­radnak. Ilyenkor ott éjszakáznak a tranzitban, összetolt székeken vagy a földön fekve, összetartanak, mint­ha egy óriási család lennének. Fér­fiak, akik soha nem látták egymást, mert a Szovjetunió két legtávolabbi csücskéből jöttek, most együtt sétál­nak csoportokba verődve. Asszonyok a videó előtt pletykálnak. És egy csoportjuk mindig ott áll az információs pult előtt töménytelen kér­dést feltéve. Újra meg újra megkér­dezik, mikor indul a gépük és aggód­nak a csomagjaik miatt.

Idős asszony, homlokáig lecsúszott kendővel türelmetlenül kopogtat a pulton. – Gyévuska, meg fogok hal­ni – közli. Faggatózásomra elmond­ja, hogy cukorbeteg, és a feladott poggyászába csomagolta az inzulin­ját. Lemegyek vele a poggyászrak­tárba és több ezer bőröndöt átnézve kiválasztjuk az övét, hogy megkap­hassa az injekciót. Miután az orvos beadta neki, borzasztó hálás. A tran­zitban kutyaugatás, gyerekvisongás, kiabálás. A beszállás előtti órákban már pattanásig feszült a levegő. Sok a várólistás, mert az Aeroflot szá­mítógépeiből – ki tudja miért – gyakran törlik a foglalásokat. Nem ritkán a család fele már megkapta beszállókártyáit, a másik fele azon­ban várólistán van. És ők mindannyian bennünket hibáztatnak.

Gombafrizurás fiú furakszik a pulthoz a tömegből. Olyan 14 éves­nek nézem. – A feleségem terhes – mondja és mutatja a kezével, hátha nem értem. – Ő nem bír itt estig ülve várni.

Letelefonálok az orvosnak, akitől később megtudom, mindketten 19 évesek. Hogyan fogja ez a lány meg­szülni a kisbabáját? És mi lesz az­zal a bácsival, aki távolabb ül egy tolókocsiban, de kitüntetései mind egy szálig ott sorakoznak ócska za­kója mellzsebén. Alatta sötétkék tré­ningkabát.

Sokan éhesek, szomjasak, pénzt akarnak váltani. Csak nevetnek ke­serűen, mikor megmondom nekik, rubelt forintra nem váltanak a pénz­váltóban. A találékonyabbak felállí­totta egy szamovárt a sarokban. Most ott főzik a teát. Közben nézik a videót.

Hirtelen egy idős bácsi terem az információ előtt. Afelől érdeklődik, hogy mikor indul a repülő. Hiába válaszolók neki, csak néz rém vára­kozóan. Megismétlem a válaszom. Erre ő újból megkérdi, hogy mikor indul a gép. Próbálkozom hangosab­ban. De még mindig nem hallja.

Egy kutya gazdája kövér, szeplős kisfiú, félénken hozzám oson és megkér, vigyem ki még utoljára sétálni a kutyust. Eddig már kétszer kivittem, a kis fekete korcs bátran követ. Visszafelé a lépcsőn léleksza­kadva rohan, húz maga után a pó­rázon. Az ajtónál orrát az üveghez nyomva várakozik a kissrác.

Lassan elkezdődik a beszállítás. Izgatott mozgolódás támad itt is, ott is. Fésülködnek, megigazítják ruhái­kat, hogy azután a hangosbemondó hangjára gyorsan a beszállító boxhoz rohanjanak. Akik még mindig nem kapták meg a beszállókártyáikat, most már sírva vagy kiabálva köve­telik irataikat. Kérik, nézzem meg, lesz-e helyük. Amíg ütögetem a gép billentyűit, csendre intik, aki beszél.

Egy TU 154-es gépre mindössze 143-an férnek fel, ők még 155-nek is szorítanak helyet. A gyerekeket in­kább ölbe veszik, csak hogy minden­ki elutazhasson. A süket bácsi is vá­rólistás. Már nem kiabál, csak áll a pult előtt és sír. Ő mindenét erre az utazásra tette fel. Két-három batyu­ba gyűjtötte össze minden vagyonát. Büszke rá, hogy zsidó. És a zsidók hazája Izrael. Nem a Szovjetunió. Neki vissza kell térnie Izraelbe, ha másért nem, hát azért, hogy ott hal­jon meg.

Tolongás, lökdösődés az ajtónál. Mindenki előre furakszik, félnek, hogy lemaradnak.

Késő este van, csupán a leszállópálya fényei égnek. A gép körül biz­tonsági őrség. Terrorcselekménytől tartanak. Végignézek ezeken az em­bereken és komikusnak hat ez a sok biztonsági intézkedés. Betegek, öre­gek, gyerekek, őket akarnák felrob­bantani?

Már odatolták a lépcsőt a gép ol­dalához, de a buszból csak egyen­ként szállhatnak ki. Túl van terhel­ve a gép, így minden nagyobb cso­magot el kell venni tőlük. Legalább 50 kg kézipoggyásszal érkeznek és természetesen a törékeny holmikat igyekszenek a leginkább maguknál tartani. Lehangoló a veszekedés. Ne­kik is igazuk van, nekünk is.

Most már hosszú sor kígyózik a lépcsőnél. Egy asszony ragaszkodik egy hatalmas papírdobozhoz, állítja, hogy a porcelánjai vannak benne. De a doboz akkora, hogy még az ölében sem férne el. El kell vennem tőle. Nekem esik, rángatja a ruhámat és szitkozódik. Végül megadja magát.

Utoljára marad a kutyás kisfiú. Mikor a személyzet meglátja a ku­tyát, azt mondják, nem mehet föl a gépre. Próbálom megértetni a gaz­dájával, hogy a kutya ketrecbe ke­rül, és majd csak Tel Avivban találkozhat vele. Fölfelé a lépcsőn a kisfiú visszafordul és integet. A ku­tyát kézbe veszem, nehogy elszalad­jon, amíg meghozzák a ketrecet. Ke­servesen nyüszít. Én is sajnálom. Megjött a ketrec. Egy oroszlán is beleférne. A kis fekete kutya megla­pul a sarkában.

Lassan ajtót zár a gép. Indulok vissza a busszal. Eszembe jut egy Borisz nevű kisfiú, kezében a kitelepülők zöld vízumpapírjával. A fény­képe alatt az állampolgársága rovat­ban csak ez az egy szó áll: HON­TALAN. És alig tíz éves.

Loss Andrea