Találkozásaim zsidóságommal

VÁRNAI PÁL

Találkozásaim zsidóságommal

Én meg ahhoz a nemzedék­hez tartozom, amely elől soha nem titkolták el szár­mazását, nem is lehetett volna. Már gyerekkorom­ban tudtam, hogy zsidó va­gyok. Megkülönböztetett mindjárt szokatlan család­nevem (Schwarcz). Izraelita elemi is­kolába jártam. (Akkoriban az izraelita volt használatos a zsidó helyett. Per­sze, az izr. felekezetet is jelöl, de a szónak lehetett valami olyan hangula­ta is, hogy az izraelita szó kevésbé szúr szemet, kevésbé zsidó. Igaz, izra­elita szerepelt a hivatalos okmányo­kon is.) Gyerekkorom nagyjából zsidó környezetben játszódott: család, nagy­számú rokonság, orvosaink, gyógy­szertárunk, s a sok bolt (emlékezetem szerint a kb. harmincezer lakosú vá­rosban negyven-ötven üzlet volt zsidó tulajdonban), melyeknek szinte mind­egyikébe bejárásom lehetett. Kóser háztartást vezettünk, megtartottuk az ünnepeket, és zsinagógába jártunk. Szép, felhőtlen, emlékezetes gyerek­kor lehetett volna az enyém, ha… de most nem a holokausztról írok.

Akkor persze még sem a másság, sem az identitás kifejezések nem vol­tak a szótáramban, de a különbözőség tudata létezett. Megkülönböztetésben, diszkriminációban – kivéve majd az igazit, a hivatalosat – inkább a háború, a felszabadulás után volt részem. Előtte, koromnál fogva, sok ilyen ta­pasztalatom nem is lehetett. Szomszéd gyerek, parasztgyerek játszótársaim sohasem éreztették velem, hogy kü­lönböznék, rosszabb lennék másoknál.

És azután? Emlék­szem, egyszer a park­ban – úgy tízéves le­hettem – ültem egy pá­don. Arra jött a kis­kunhalasi futballcsa­pat, később a Ferenc­város, majd a magyar futballválogatott nagy­hírű kapusa. Megpöc­kölve orrom hegyét, ennyit mondott: „Mó­zes.” Ennyi elég is volt ahhoz, hogy felébredjen bennem az ősi félelem. Mint kis gimnázista, értetlenül álltam szemben többszörösen bukott, erősebb diáktársam agresszív kérdésé­vel: „Miért öltétek meg Jézust?” Re­formátus iskola volt, zsidó diák akkor­ra már csak hírmondó maradt. Egy másik alkalommal egyik osztálytár­sammal játszottam a pad alatt, mate­matikaórán. Ártatlan eset volt, de or­szágos hírű tanárom engem megszé­gyenítve „zsidó ifjúnak” titulált, s csak nagy nehezen sikerült megakadá­lyozni az intézetből való eltávolításo­mat. Ez az eset nyilvánvalóan diszkri­minatív volt, hiszen a másik fiúnak kutya baja sem lett az ügyből. Egyéb­ként azokban az időkben az emberek visszafogottan viselkedtek, különösen azok, akiknek „vaj volt a fejükön”, akik maguk is – osztályhelyzetüknél vagy politikai múltjuk miatt – ellen­ségnek vagy kizsákmányolónak szá­mítottak. A diáktársak körében meg nem tapasztaltam megkülönböztetést: Pali, Jancsi, Laci voltunk – és mind­máig maradtunk – egymás számára, egymásról akkor sem, ma sem ítélke­zünk. Ellenkezőleg. Egy elnyomó rendszernek az a szépsége, hogy az emberek valamiféle passzív ellenál­lásba tömörülnek, azonos oldalon állnak. Nem kizárt, de egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy zsidó azokban az időkben némi védettséget élvezett (mások szemében bizonyosan), már amennyiben rendben volt a szociális származása, vagy ha szülei áldozatul estek a holokausztnak. Kuláknak, ka­tonatiszti származéknak, osztályide­gennek, „egyébnek” nem volt akkor jó lenni. Azt azért éreztették velem egy­szer, egy megjegyzéssel, hogy tudják, hova is tartozom én, a „védett”.

NEM TÉMA

Ahogyan gyermekkoromban termé­szetes volt a származásommal való azonosulás, az ötvenes években ez már nem volt „téma”. Időszakonként megíratott önéletrajzaikban az embe­rek igyekeztek sok mindent elhallgat­ni. A vallás meg nem számított.

Már Budapesten, az egyetemen tör­tént. Megint renitenskedhettem – bár bizonyítványaim rendre nagyon jók voltak, magaviseletből ritkán jeles­kedtem -, minekutána magához hívott egy a Szovjetből áttelepült, egyébként nagyon jóindulatú tanárnőm, s megje­gyezte, hogy egy zsidó származású fi­únak nem illik így viselkednie: hálás­nak kellene lennem, mármint a rendszer, a Szovjetunió iránt. Én pedig há­lás sosem szerettem lenni, még az életmentő Szovjet Hadseregnek sem. Ezért is hagytam itt, többek között, ezt az országot.

Különben a háború utáni évek ott folytatódtak, ahol egy egyéves „közjá­ték” miatt abbamaradtak. Ez alatt az év alatt, persze, naponta voltam kénytelen szembesülni zsidóságommal. A meg­maradt zsidó gyerekeket (szülőváro­som zsidóságának jelentős része, a sors különös kegye folytán, Ausztriába került és életben maradt), felkarolták a hitközségek és a különböző cionista szervezetek. Szabadidőmet egy gyer­mekotthonban töltöttem, hitközségi és cionista nyaraltatásokban részesültem. A fiatalok nagy része készült a kiván­dorlásra, a háluc létre. Játszottunk, pingpongoztunk, énekeltünk, táncol­tunk. héberül tanultunk. Eközben for­málódott az egypártrendszer is. Egyi­künk, egy Budapestre felutazott nagy­fiú (lehetett úgy 13 éves) azzal a meg­lepő hírrel jött vissza, hogy a kommu­nizmus és a cionizmus nem összeegyeztethetők. Sokan ki is vándorol­tak, számos játszótárs, osztálytárs, a vallásosak szinte egy szálig, eltűntek örökre. Zsidóságommal ezután sok-­sok évig nem találkoztam. 1954-55 körül azért volt egy dermesztő élmé­nyem. Budapest és Kiskunhalas között történt, a vonaton. Rajtam kívül talán három férfi ülhetett a kupéban, nálam jóval idősebbek. Egyszer csak ezt hal­lom: „Hogy a nyilasok a zsidókat a Dunába lőtték? Hát ez is bűn?” Mind­ össze tíz év telt el 1944 óta! Egy pilla­natra előreszaladnék most időben, hogy felidézzek egy hasonló epizódot. Idő: nyolcvanas évek, helyszín: ugyan­az az útvonal. Szabadszálláson vagy Fülöpszálláson felszállt két idősebb férfi, és beszélgetésük hamar felkeltet­te figyelmemet. „Mit szólsz ahhoz, hogy a holland Weinbergert… („Nem holland, hanem svéd, és nem Weinberger, hanem Wallenberg” – így a má­sik), „aki annyit tett a zsidókért, ezek a szemetek hagyták elpusztulni?” Nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak, mire megkaptam: „Magának nem osz­tottak. Biztos közéjük tartozik, hogy védi őket.” Gondoltam: ennyire válto­zik a világ.

1953-ban feljöttem Budapestre. Egyetemi éveim alatt származásával legfeljebb egy-egy munkás-paraszt származású évfolyamtársam, vagy egy-egy szakérettségis hallgató dicsekedett. Mindnyájan magyarok voltunk, s a szocializmust építettük. Akkoriban Budapesten különben is magányosnak érezhette magát egy minden szem­pontból nélkülöző vidéki gyerek, nem is beszélve az akkori évek mindnyá­junkat nyomasztó légköréről. A zsidósággal sem volt semmifé­le kapcsolatom. Ma nehéz el­képzelnem, hogy voltak évek, amikor eszembe se jutott, hogy zsidó vagyok. Másoknak sem. Vannak, akik ma visszasírják ezeket az időket. Egy ízben egy osztálytársammal az akkori Ta­nács (ma Károly) körúton mentünk, és társam rámutatott a Dohány-templomra, megemlít­ve, hogy az egy zsinagóga. Jellemző, hogy eladdig észre se vettem ezt az igazán feltűnő épületet. Elérkezett 1956. Már ellenzéki alkatomnál fogva is igen lelkes voltam, ’56 októbe­rét világtörténelmi esemény­ként éltem át. Mégis, amikor először eldördültek a fegyve­rek, azonnal zsidóságom jutott eszembe, s hogy számomra minden másképp alakulhat. Itt nyilván azonnal 1944-re, akkori kiszolgáltatottságunkra asszociáltam, arra, hogy a fegy­verek esetleg ellenünk is fordít­hatók.

ZSIDÓSÁGOMBÓL KIVÁNDOROLNI SEM LEHET

Legközelebb Bécsben futottam össze zsidóságommal, 1956 decembe­rében, amikor a vallás rovatba, szá­mos hitsorsosommal együtt, némi töp­rengés után, „ev.”-et írtam, azaz „ág.ev.”-et. Bánkódtam is e füllentés miatt, amíg ott élő unokabátyám, Vik­tor bácsi meg nem vigasztalt: „Ne ag­gódj, nincs ebben semmi. ’Ev.’ annyit jelent, hogy evidens, hogy zsidó.” Úgy tűnt, a szabadság magával hozta a szólás szabadságát is, az emberek úgy érezték, végre kimondhatják büntetle­nül, amit gondolnak. Magyar egyetem­ista szobatársam könyörgött, maradjak én is Ausztriában. Talán meggyőzött volna, ha nem hangoztatja unos-untalan, hogy a zsidóságot lehetetlen kiir­tani: kivágod őket, újranőnek.

Kanadában jöttem rá arra, hogy zsi­dóságomból kivándorolni sem lehet. Bár abban az időben még regisztrálták az emberek felekezeti hovatartozását, zsidónak lenni ott a megszokottnál sokkal természetesebbnek, majdhogy­nem előkelő státusnak számított. Mi bezzeg az újvilágba is magunkkal hoztuk előítéleteinket. Egyes magyar diáktársaim részéről nem egyszer elhangzottak antiszemita kijelentések (pechemre egy időre megint kifogtam egy előítéletes szobatársat is). Talán ezért is, meg többek ausztriai menekülttáborokbeli, nyilasokkal kapcsola­tos tapasztalatai okán, meg azért is, mert a kanadai segélyszervezetek fele­kezeti alapon működtek, a zsidók elég hamar egymásra találtak (persze me­gint felmerül az örök kérdés: kívülről vagy belülről épülnek-e a gettófa­lak?). Közöttünk is akadtak kire­kesztők, gójozók. Ezzel eladdig nem találkoztam, és nagyon nem tetszett. Komikus volt a helyzetem, amíg ró­lam sem a zsidók, sem a nem zsidók nem sejtették származásomat: hallhat­tam én megjegyzéseket! Máig büszke vagyok egy akkori, nemrég meghalt, valóban mélyen látó barátom egy megjegyzésére. „Te – mondta – ami­kor zsidókkal vagy, a magyarokat véded, s amikor magyarokkal, akkor a zsidókat. Ha fordítva tennéd, minden­ki jobban szeretne.” Visszatekintve, attól tartok, igaza volt. Egy másik epi­zód egy amerikai egyetemhez kötődik, ahol PhD-tanulmányaimat folytattam. Persze ott is össze­verődtünk mi, magyarok. Az emigrá­ció, különösen az amerikai, erősen megosztott volt. Számomra meglepő és nagyon idegen volt az ’56 előtti be­vándorlók egy részének régimódi, na­cionalistának, irredentának tűnő szemlélete. Ebbe az áramlatba szépen beleolvadt jó néhány ’56-os diáktár­sam is. Előfordult az is, hogy amikor péntek vagy szombat estéken valame­lyikünk lakásán összejöttünk, házigazdánk kérte a vendégeket, hogy zsidó feleségüket vagy barátnőjüket ne hozzák magukkal.

Nem csoda, hogy jobban éreztem magam magyar „polgári” körökben, a szó nem ma mifelénk használt, hanem igazi értelmében. Szeretnék itt közbe­vetni egy magyarázatot. Az eddigi­ekből úgy tűnhet, hogy az antiszemi­tizmus, a zsidókkal szembeni előítélet kizárólag a magyarok sajátja. Erről szó sincs, bár a zsidóság, hazánkkal ellen­tétben, számos országban nem téma. Továbbmegyek, egyszer egy holland férfi, rólam mit sem sejtve, azt fejte­gette, hogy ők hálásak a zsidóknak, mert ők tették Amszterdamot azzá, ami. Budapesten ezt a fajta hozzáállást nemigen lehet hallani. Sőt. Pár éve, vi­déken utazgatván, egy véletlen útitárs igazolva látta előítéletét azzal, hogy a zsidókat sehol sem szeretik. Honnan lehetett ennyire jól informált? Csak nem végzett kutatásokat ez ügyben?

Külföldre szakadt hazánkfiai, mint az emigránsok általában, szabad ide­jük jelentős részét honfitársaik társas­ágában töltik. Ez vonatkozik a magyar zsidókra is, akik külföldön magyarok­nak számítanak, kérdezetlenül is an­nak tekintik őket, nemzetük minden hibájával és erényével együtt. így sok­kal kevesebb agresszió érhet bennün­ket zsidóságunkért, nem is igen derül­het ki, hogy mit gondolnak rólunk az emberek, csupán sejtésünk lehet erről. S ahogy külföldiek között inkább ma­gyar, a magyarok között inkább ma­gyar zsidó az ember. Igaz, nyelv, kul­túra és egyebek összekötnek, más dol­gok viszont elválasztanak bennünket. És tudjuk, ez sem szorul különösebb bizonyításra, vannak magyarok, nem kis számmal, akik nem tartanak ma­guk közé tartozónak. Kétségbe von­ják, ha magyarnak mondjuk magun­kat, míg mások, gyakran ugyanazok, számon kérik, ha nem. Pedig hát, a mai világban, mint ahogy több útleve­le lehet valakinek, ugyanúgy lehet, és van is, több kultúrája, több identitása. És sajnos, még a jó értelemben vett kozmopolitizmus is szitokszó lett me­gint, akárcsak a szovjet időkben.

Több ízben találkoztam az előítélet olyan megnyilvánulásaival is, melyek komikusak, s amelyekre csak derűvel tudok visszagondolni. Ilyen volt pl., amikor 1957-ben Kanadában volt ta­nárnőm rákérdezett vallásomra, majd elnézően jegyezte meg: „Na nem baj.” Pár éve meg, amikor Ljubljanában a szoba árára alkudtam, a hotel portása megkérdezte: „Nem zsidó ön véletle­nül?” Sok éve már, hogy betértem egy pesti cukrászdába, ahol éppen az ak­kor kezdődő magyar-román futball­meccs esélyeit latolgatták, azaz nem is annyira az eredményre tippeltek, ha­nem az ellenfélről hangzottak el meg­jegyzések. „Mennyire utálom őket” – jegyezte meg valaki. Nem álltam meg, hogy bele ne szóljak: „Milyen jó ne­kem, hogy én senkit sem utálok.” A meglepetéstől elhallgattak, majd a cukrász, kissé zavartan, felém fordult: „Maga… magyar?” Sajnálatos, ha egy nemzet önmeghatározásánál ennyire fontos szerep jut a más nemzetekhez való viszonynak. Egy másik eset. Egy külhoni magyar ismerősöm egyszer rezignáltan sóhajtott fel: „A Pali még a szlovákokat sem utálja.” S ettől na­gyon szomorú lett. Reménytelen eset lehetek. Konfliktusaim is voltak e tárgyban, például amikor a németeket védtem első feleségem idősebb roko­nával szemben. Az illető eléggé ismert rabbi volt, és nagy gyűlölködéssel be­szélt a németekről. Vitába szálltam vele, amit nem kellett volna, hiszen egész családját megölték. De hát nem lettem volna én, ha ezt nem teszem. Később úgy alakult, hogy a férfi a csa­ládjával együtt kivándorolt a gyűlölt országba, ahol, tudomásom szerint, je­lentős kárpótlás várt rá. Máig úgy gondolom: vagy-vagy. Vagy lehet, hogy vagy-vagy-vagy?

Most talán valamit arról, miféle ta­lálkozásaim is voltak még zsidósá­gommal az Újvilágban? Koestler írja önéletrajzában, hogy az ideológiákhoz érzelmeinken keresztül közeledünk. Európa és Amerika közötti egyik hajóutamon izraeliekkel találkoztam: dala­ik, zenéjük nagyon megfogott, bár le­het, hogy gyermekkori emlékeimet idézte fel. Mindenesetre újból elkezd­tem héberül tanulni, megszerettem az izraeli és jiddis zenét. Majd kétszer is ellátogattam Izraelbe, amelyet vonzó, érdekes országnak találtam, éreztem is vele valamiféle közösséget. Tudomá­sul kellett vennem azonban, hogy én még Kanadában is javíthatatlanul kelet-közép-európai vagyok és maradok. Meg „fehérek között egy európai”. Ahogyan a költőt idézte nekem egy unokatestvérem, aki ’56 után New Yorkból írt nekem Kanadába. Szép sor, szép gondolat, amely helyénvaló lehetett, amikor megszületett, a har­mincas években. S bár gyakran eszem­be jut a vers és ez a sora, sőt különböző élethelyzetekre különböző változatait is kitaláltam (ezeket nem idézném), csakhogy a világ annyira megválto­zott, hogy az idézet ma már tűnhet ki­rekesztőnek, etnocentrikusnak, sőt esetleg rasszistának is. Egy keresztény barátnőm kérdezte meg tőlem egyszer, hogy mit gondolok, mennyire állnak közel egymáshoz a különböző kultú­rákból jött zsidók. S örült, amikor azt mondtam, hogy vannak különbségek. Nemrég pedig egy volt osztálytársam jegyezte meg, hogy megfigyelte, a zsi­dók, ha találkoznak, örülnek egymás­nak. Jó meglátás, bár a dolog nem tör­vényszerű. Miért is ne örülnének? Mi­ért, a brazilok, amerikaiak, lappok vagy éppen a magyarok talán nem örülnek, amikor, igaz, külföldön, hon­fitársaikkal találkoznak? Miért mindig a zsidók a feltűnőek? Mégis, mégis… azért egy magyar zsidó és egy francia, orosz vagy kanadai zsidó, sok közös vonás mellett más-más háttérrel ren­delkezik, s bizonyos dolgokat nem zsi­dó honfitársainkkal talán jobban meg tudunk osztani, mint egy más kultúrá­ból jött zsidóval. Azt is megkérdezte tőlem valaki nemrég, hogy kizárólago­san zsidókkal barátkozom-e? Általá­ban igen, de egy nem zsidó barátot na­gyobb nyereségnek érzek, majdnem értékesebbnek, szinte ajándéknak.

ZSIDÓ KÖZÖSSÉGEK

A zsidó közösségektől viszont, mint minden közösségtől, tartok. Lehet, hogy a diktatúrák kényszerközössége fejlesztette ki bennem ezt az önvédel­mi mechanizmust vagy ellenérzést. Nem kizárt az sem, hogy ezek megté­pázott gyermekkorom reflexei. Ha kényszerből kénytelen voltam is, ön­ként már nem is tudok, nem is akarok teljesen azonosulni. Nem szeretem az egy szempontú embereket, az azonos ügyeket képviselőket, az együtt tapsolókat, talán az együtt ünneplőket sem.

Szinte mindig felfedezek magamban egyfajta távolságtartást. Jobban érzem magam a távolságtartó egyszerűbb, „felelőtlenebb” szerepében. Viszont idősebb zsidók között, bárhol a vilá­gon, van egy olyan érzésem, hogy va­lami nagyon ismerős, felmenőimre, őseimre emlékeztető. S az, hogy befo­gadnak, elfogadnak, van egyfajta – ha néha csak egyetlen estére szóló – ott­honérzésem társaságukban, teljesen hozzájuk tartozónak, en bloc, azért so­sem éreztem magam. („Mi közöm van a zsidókhoz? Hisz magamhoz sincs semmi közöm.” Franz Kafka)

Tudjuk, olvastuk, el is hisszük, hogy az antiszemitizmus nem a zsidó, hanem az antiszemita problémája. De azért ezek a gondterhelt, vívódó anti­szemiták mégsem vették le teljes egészében a vállunkról ezt a terhet. S va­jon mi határozná meg ma a zsidósá­got, amikor eltűnőben a vallás, ha nem lett volna holokauszt, ha nem lenne antiszemitizmus, ha nem lenne „másizmus”- (Csurka szavával) tudatunk? Bizonyára akkor is zsidók lennénk. Persze fenyegetettség nélkül is lehet élni (volt már rá példa), sőt talán csak akkor lehet igazán kiteljesedni. De lehet-e az a fenyegetettség olyan nagy, amikor eltűnőben a zsidó humor is (nem a humorérzék), a zsidó viccek, amelyek „jobb” időkben születtek? S ha lennének is, a mai felgyorsult vi­lágban aligha találnának értő fülekre.

Sok éven át barátkoztam egy külföl­dön élő, idősebb magyar nővel. Elsősorban az irodalom szeretete, no meg az emigránssors kötött össze ben­nünket. Mivel nálam ritkábban volt al­kalma az óhazába látogatni, én amo­lyan kulturális híd szerepét játszottam az életében. Férjével és vele sokat be­szélgettünk politikáról is. Számos or­szágban megfordult, olvasott, széles látókörű emberek. Ugyanakkor megőrizték hazafias érzésüket is, s az ezzel gyakran együtt járó elfogultsá­gokat, amelyek bennem nem találtak partnerre. S ahogyan manapság mon­dani szokás, történelmükkel ők sem voltak képesek őszintén szembenézni, és ez olykor konfliktusok forrása lett köztünk. Sokéves barátságom a hölggyel sajnálatos véget ért. Egy csú­nya vita hevében az asszony hozzám vágta: „Maga egy rohadt, elfogult zsi­dó!” (Úgy látszik, még nem találko­zott elfogult zsidóval.) Mondta ezt va­laki, aki mindig azzal büszkélkedett, hogy ő bizony, ha a valóságban nem is, de érzelmeiben zsidó, sőt egy fél­zsidó unokával is rendelkezik. Mondta ezt rám, aki egyszer megjegyeztem, az ő helyeslő bólogatásuk közben, hogy a zsidóknak nincs önkritikájuk (miért, másoknak talán van?). Mondta ezt rám, akit igencsak irritál, amikor „sorstársai” megmondják neki, hogy miről, hogyan kell gondolkodni. (Per­sze ez sem kizárólagosan zsidó vo­nás.)

„Bűvös körömből nincs mód kitör­nöm.” (Babits) A minap egy is­merősöm jóakarólag megjegyezte, hogy abbahagyhatnám már a zsidó té­mákat. Jó, jó, ha tehetném.

Apám az első világháborúban a ha­zájáért harcolt, és sok kitüntetést szer­zett. 1944-ben pedig még egy sárga csillagot is tűztek a mellére. Azután pedig az jutott osztályrészéül, mint sokaknak. Ifjúkoromban sokan nem ér­tették, hogyan tudok én, mindazok után, ami történt, Németországba láto­gatni. Számomra értelmetlen volt ez a felvetés. Ha voltak is bennem valaha ellenérzések, én megpróbáltam ezekről nem tudomást venni, nem kí­vántam mások felett ítélkezni. Ezt meghagyom az erre hajlamosabbak­nak. Előítéletei persze a legtöbbünk­nek vannak. De ha felismerjük ezeket magunkban, megpróbálhatunk küzde­ni ellenük. S ha ez nem sikerül is. le­gyen meg az az elégtételünk, hogy legalább megpróbáltuk. Mindnyájan magunkban hordozzuk örökségünket. Háborús kitüntetések és sárga csillag. Jobb nélkülük. Nem megtörténtté azonban nem tehetjük. Velük élünk. Most már csak az a kérdés, hogyan fogunk élni ezzel a hagyatékkal.