Szívek tele

Az alábbi írás, műfaját tekintve, nem esszé, nem publicisztika. Egy dróse az, amit most a tisztelt olvasónak kínálunk. A dróse – eleink számára magától értetődő, zsinagógába nemigen járó mai nemzedékünknek ismeretlen szó – templomi prédikáció, szentbeszéd, a rabbi intő, tanító, erkölcsnemesítő szózata a gyülekezethez. Ősi műfaj: mióta létezik a Tan, azóta idézi a gyülekezet szellemi vezetője, a rabbi a Tan szavait, magyarázza, a mindenkori helyzetnek megfelelően értel­mezi őket.

Szerkesztőségünk nem kíván maga és a tisztelt olvasó között olyan kapcsolatot, mint hajdan a gyülekezet és a feltétlen tiszteletnek örvendő rabbi között volt. Nem tanítani akarunk, csak egy visszaszorulóban lévő szép műfajt újra a templomba (még) nem járó olvasó elé tárni.

 

(jelen időben)

ŐSZUTÓ VAN, készülünk a fény ünnepére. Örömünnepre, tiszteletére, hogy – mint előtte és utána is annyiszor – a józan számítás el­lenében a megszállók mentek el. Elűztük őket. De félszeg most kissé az öröm. Miért is? A megszállók elmentek, való. De a megszállottak velünk maradnak. És nincs esély, hogy egyhamar megszabaduljunk tőlük. A szolgalelkűség, a gyűlölködés, a balítélet úgy tűnik, tartósan velünk marad.

A régi (talán hamis) értékek elenyésznek, de nem jön semmi helyette. Elvesztettük a mércét. Nincs mihez igazodni. Mert ha nincs mértékegység, viszonyítani sincs mihez. Cse­lekvés és cselekvés között vajon mi legyen a cezúra? Mi a jó, mi a rossz? És mennyire?

Volt ilyen már a történelemben. Jövendöltek sokan akkor is, akár most, világvéget, pusztulást, katasztrófát. Tudjuk, túléltük ezeket. De ez nem mára is kiható bizonyosság.

Hogy legyen remény, mi, emberek, kikről ismét állítják egyesek, hogy e minőséggel utolsók leszünk a Földön, for­duljunk most ahhoz, aki az első volt. Ha nem is emberként, legalább zsidóként.

Ábrahámról szeretnék beszélni.

A történet, úgy tűnik, mindenki előtt ismert, mégis, hadd mesélem el.

Ábrahámnak, aki csak az imént lett zsidóvá, és nevét most bővítette az Úr a he betűvel¹, elmondja a Min­denható, mit szándékozik tenni Szo­domával. Ábrahám, ki ismeri jól a várost, hiszen rokona, Lót is ott él családjával, könyörögni és alkudni kezd. Kegyelmet kér a városnak, ha ott akár csak ötven igaz is van. Vagy ha negyven, vagy harminc, végül, ha tíz. A Jelenlévő rábólint. Nem pusztul el a város, ha ott akár csak tíz igaz ember is találtatik. De nem találtatott. Szodoma elpusztult, a benne lakókkal, épp úgy, mint a másik négy, hasonlóan bűnös város.

Így a történet, ahogy tudjuk és mesélni szoktuk. De ugyan, jól tud­juk-e? Nem.

Valójában Isten nem mond sem­mit Ábrahámnak. Két dolog történik az írás szerint. Részben az Úr elhatározza, elmegy Szodomába, és megnézi, igaz-e, amit a városról beszélnek². Részben pedig magában töpreng, elmondja-e tervét kiválasztottjának, kinek ígéretet tett, belőle sarjad Izrael népe.³

Ám Ábrahám mégis tudja. Ez pedig nem történhetett másként, mint hogy a Mindenható nemcsak azzal tisztelte meg Ábrahámot, hogy tudomására hozta szándékát, de ennek módjával is: a teremtmény, ha csak egy pillanatra és csak egy kicsinynél is kicsinyebb rész erejéig, de olvashat Minden­hatójának gondolataiban. Vele ennyi időre és ekkora részben tehát azonos lehet.

NEM EGYEDÜLÁLLÓ ez a próféták történetében. Jónásra gondolok.⁴ Mint tudjuk, Jónás szemrehányást tesz az Úrnak. Nehezményezi, hogy Ninivébe küldte őt, noha – ellentétben Szodomával – eleve kegyelemre szánta a várost, ekként tehát a nebbich Jónást hamis prófétának. Prófétánk ezzel indokolja ódzk­odását a feladattól, megfutamodását, s hogy Isten csak a hajótöréssel és a cettel tudta őt engedelmességre kényszeríteni, így végiggondolva, bizony, igazából ez volt Jónás igazi prófétai próbatétele.

Vizsgáljuk meg, mi volt az Úr szándéka Ábrahámmal. Azt nyilvánvalóan eldöntötte már, hogy Szodomának pusztulnia kell. Miért hagyta tehát Ábra­hámot könyörögni, miért volt partner az alkuban? Mint tud­juk, a Mindenható szabad akaratot adott teremtményének, az embernek. Megadta a választás lehetőségét jó és rossz között.⁵ Tehát Ábrahám vá­lasztására volt kíváncsi, a jó melletti elkötelezettségének erejére. Hősünk nem vizsgázott rosszul. Azt kérdezhetjük most, vajon Isten nem tudta mindezt Ábrahámról? Úgy tűnik, nem! Mert nem akarta tudni. Az előbb azt láttuk, hogy Ábrahám válik részévé Alkotójának, most pedig, hogy a Mindenható kor­látozza önmagát, emberként, Ábrahám szavaiból jut infor­mációhoz. Ez sem kisebb megtiszteltetés, és fontos tanulság is egyben. Isten tiszteletben tartja a szabad akaratot, melyet ő adományozott; a be nem avatkozás álláspontján van.

Isten szándéka tehát világos, de mi a helyzet Ábrahám­mal? Nem furcsa-e, hogy a tíz igaz kedvéért egész Szodomát kéri? A gonoszoknak könyörög kegyelmet, ahelyett hogy csupán az igazak megmenekítését kérte volna? Ez egysze­rűbb, „kisebb” kérés, és – úgy tűnik – igazságosabb is. Miért kívánja, hogy fennmaradjon a rossz?

Talmudi írásokból tudjuk⁶, hogy az ember akár élete utolsó órájában is megváltozhat, szabad választásával élve a jó felé fordulhat. Tudjuk azt is, hogy az ilyen embert úgy kell tekinteni, mintha egész életét jóként élte volna le. (Más kérdés, hogy senki nem tudhatja, melyik lesz élete utolsó órája, tehát a halogatás nem ajánlott.)

Ha Szodoma bűnösei elpusztulnak, elvesz a lehetőség. Ha életben maradnak, talán reménykedni lehet. Ábrahám tehát a jóra való esélyt kérte a Mindenhatótól. Ezért kívánt életet számukra, noha az ítélet jogosságát nem vonta, nem vonhatta kétségbe.

Nem kisebb a Szodomáért való könyörgés Izsák áldozatra szánásánál.

VÉGEZETÜL MARADNA MÉG EGY KÉRDÉS. Miért kellett Szodomának pusztulnia? Miért nem könyörüli meg az Örökkévaló bűnös teremtményein, mint utóbb annyiszor tette? Hajlamosak vagyunk rávágni a választ: bűneik miatt kellett pusztulniok. Valóban?

Térjünk most vissza Ninivébe. Mondottuk már, Jónás tudta, hogy hamisan fogja Ninive elveszejtését hirdetni, a Teremtő megkegyelmez a városnak. Nincs okunk, adatunk azt hinni, hogy Ninive lakói kisebb bűnöket követtek el, mint a szodomabéliek. Akkor hát miért? Igaz, Ninive lakói gyászruhát öltöttek, a király leszállt trónusáról. Vagyis a kegyelem oka a bűnök megbánása lenne. Igaz, de hát ez a magyarázat maga is magyarázatot kíván. Mert mit jelent a megbánás? A lehetőségek közül választó ember felismeri, hogy a rosszat választotta. Vagyis tudja, mi a jó és mi a rossz, tud köztük különbséget tenni.

Tudjuk, kik menekültek meg Szodomából. Lót és leányai. Tudjuk azt is, hogy a leányok milyen természetellenes tettre vetemedtek⁸. Tehát bűnösök voltak. Joggal kérdezzük, akkor miéit a kegyelem? Hiszen, bár a bűnt később követték el, az arra való hajlam már korábban bennük kellett, hogy legyen. (Lehet, hogy erre mutat Lót különös ajánlata az őt és vendégeit fenyegető szodomaiaknak⁹.)

Mégis. Lót leányai megtették ugyan, amit megtettek, de szükségét érezték a mentegetődzésnek. Vagyis a bűnről tudták, hogy az bűn. Ha pedig ezt tudták, volt a jóról is ismeretük. Volt mércéjük, volt mitől eltévelyedni.

Mindebből az következik, hogy a jó és rossz közötti választás lehetősége nem puszta lehetőség, de képességet feltételez a választásra.

Ez a képesség pedig lényegi, az ember kategória alapvető része.

Ninive bűnösei. Lót vérfertőző leányai rendelkeztek ezzel a képességgel, megmenekültek. Szodoma lakói nem bűneik miatt pusztultak el, hanem mert elvesztették a mércét, nem ismerhették fel sem a jót, sem a rosszat.

Immár nem volt meg bennük a képesség a választásra. Nem volt számukra semmi esély, mert már nem voltak em­berek.

Eddig tart a történet, szívek telén, jelen időben.

Bizonyos, már megkezdődött a változás. De nem fejeződött még be. Van lábunk, kezünk. Járunk és teszünk. Érzünk, gondolkodunk, van még szemünk, s látjuk a fundamentumot. Arra pedig fel lehet húzni a házat.

Uram, tudod, a képmásod vagyunk, ha tökéletlenül is, és töredékben.

Szövetségedben élünk és hiszünk, így jogunk van a szóra. Ezért ha ötven igazra találsz, ha negyvenre, akárha tízre, irgalmazz, kérünk, Szodomának; adj nekünk esélyt a jóra.

Jegyzetek

1 I. Móz. XVII. 5. A betű bővítésnek a rabbinikus irodalom a zsidó nép sorsa, illetve a vallási tilalmak szempontjából tulajdonít különös jelentőséget.

2 I. Móz. XVIII. 20-21.

3 I. Móz. XVIII. 17-20.

4 A Szodoma és Ninive, Ábrahám és Jónás közötti párhuzamra és ellentétre Iványi Gábor barátom hívta fel figyelmemet.

5 I. Móz. II. 16-17.

6 Fol. 153.a.

7 Jónás III. 5-6.

8 I. Móz. XIX. 31-36.

9 I. Móz. XIX. 7-9.

A jegyzeteket Pollák András rendezte. Ugyancsak az ő érdeme, hogy nem szorultam másodlagos forrásokra, végig az eredeti szövegre alapozhattam.