Szex és feminizmus

Ha van fiatal nő, akiről elmondhatni, hogy az anyatejjel szívta magába a feminizmust, Kate Roiphe az, annak az Anne Roiphe-nak a leánya, aki a hatvanas évek egyik mérföldkövének számító feminista regényét, az Up the Sandbox-ot írta. Új könyvében* elmondja, hogy kislánykorában a feminizmust afféle vonatnak gondolta, amelyre felkapaszkodva a nők egy jobb világba juthattak el, mint amilyenben nagyanyáik éltek: önmaguk lehetnek és szabadon kimondhatják gondolataikat.

Kamaszlányként, az anyai otthonból a szélesebb világba kikerülve azonban azt tapasztalta, hogy folyton előírják neki, mit érezzen és gondoljon, érzékeny palántának nézik, akit szüntelenül valami orvtámadás fenyeget, s akit – ártatlan, naiv, tehetetlen lévén – örökösen meg kell védeni a szexmániás, ragadozó férfiaktól.

Hol ütközött a fiatal Kate Roiphe ilyen ósdi attitűdökbe? Az érettségizők bálján? Vagy a leányszövetségben? Nem: a Harvard- és később a Princeton-egyetemen, ahol most 24 éves, diploma utáni hallgató.

E nagyszerű, haladó szellemű in­tézményekben ismerkedett meg Kate Roiphe a „randevúból nemi erőszak” szemináriumokkal, a „szexuális zaklatás” csoportfoglal­kozásokkal, a nővédelmi telefon- segély-szolgálatokkal, az „éjszakai jogsértések” ellen tüntető felvonulá­sokkal, s az egész egyetemi város­részben éjjel-nappal működtetett, kék lámpabúrával megfejelt SOS-telefonokkal, amelyek a szexuális orvtámadásoknak hivatottak gátat vetni. Feltűnt neki, hogy ez a világ szöges ellentéte annak, amelyet a feminizmusnak meg kellett volna teremtenie; inkább nagyanyáinak a világára emlékeztette.

Kate Roiphe könyve az első értel­mes tiltakozó kiáltás a szerzőnő nemzedékéből az ellen, amit a nők nevében a feminizmus hozott a világra. Roiphe friss szemmel, ősz­intén és józanul beszél az egyetemeken meghonosodott válsághan­gulatról, amely a nemi megaláztatás folyton kibővülő definícióján alapul.

A Princeton-egyetem diákjainak szóló kézikönyv például így de­finiálja a szexuális zaklatást: „Kéretlen szexuális figyelem­megnyilvánulás, amelyet annak célpontja kényelmetlennek érez”, „tudatos vagy öntudatlan eredetű, finom és durva lehet”, „előfordulhat bámészkodás, füttyögetés, szexuá­lis sejtetés vagy más sértő megjegyzés, tréfálkozás, vic­celődés formájában”.

Folyton bővül a nemi erőszak meghatározása is. Kiterjed ma már olyan aktusra is, amelyhez a nő hozzájárult ugyan, de csupán a férfi szóbeli érveinek hatására, amelyek „nem feltétlenül fenyegetőek”.

Oly nüansznyiak ma már a zak­latás és az erőszak különböző for­mái, hogy egy röpirat például így beszél: „Sokan csak nagy üggyel-bajjal érzik megalázónak a velük megesett élményt.” „Ha nem világosítják fel az áldozatot – írja Roiphe -, hogy áldozat, lehet, hogy eszébe sem jutna, hogy súlyosan megalázták. Nem érezne traumát és nem szorulna tanácsadásra. Amikor a röpiratok és kézikönyvek minden erővel azon vannak, hogy a diáklányok ’megpróbáltatásként’ ismerjék fel azt, amin keresztülmen­tek, voltaképpen attól rettegnek, hogy maga a probléma is szerte­foszlana bármifajta átpolitizált csin­nadratta nélkül.”

A válsághangulatot nem csupán néhány hangoskodó személy vagy csoport kelti, és nem csupán az egyetemi bürokrácia terméke. Részük van benne azoknak is, akik a legmagasabb szinten szankcionálják az egyetem területén előforduló eseményeket. 1988-ban, Princetonban például az egyetem elnöke, rektorhelyettese és diák­dékánja is együtt vonult fel a nemi erőszak ellen tüntetőkkel.

De az egyetemi előadótermek is az új feminista világszemlélet kiszolgálóivá lettek, ha némileg elvontabb módon is. Roiphe felbe­csülhetetlen értékű bepillantást enged abba, hogy az ország legjobb egyetemein miféle okoskodások pályáznak a „felsőfokú irodalmi tanulmányok” névre. Irodalmi életünk jövendő törvényhozói például ilyen átszellemülten vi­tatkoznak Edith Wharton regé­nyeiről: „Valaki felhozza, hogy Wharton regényei elitisták és burzsoá szelleműek. Valaki más azt bizonygatja, hogy Wharton antifeminista író volt, mert nőalakjai nem eléggé kifejlettek… az egyik férfi hallgató azt fejtegeti, hogy Wharton regényalakjai szük­ségképpen antifeministák, mert a hegemonikus férfi-univerzumon belül elvi lehetetlenség, hogy egy női hangból hatalom sugározzon.”

Ennek az atmoszférának, és a szexuális zaklatás meg a nemi erőszak fent idézett definícióinak az ismeretében csöppet sem meglepő, hogy manapság az egyetemeken csakugyan járványként terjed a nemi erőszak és a szexuális zak­latás, vagy amit annak tekintenek. Szinte az az érzésünk, hogy a feminizmus végre rábukkant arra a problémára, amely a világ összes nőjét egyesítheti: a férfiak

létezésére.

Egy felvilágosító plakát például így beszél: „a zaklató hasonlíthat, akár zavarba ejtően is, az átlagos férfira”. Egy kézikönyv ezt taná­csolja: „Mivel nem tudhatod, kiben van meg a lehetőség a nemi erőszakra, ne bízz meg egyetlen férfiban sem.” Roiphe felidézi, milyen pánikba esett egy másodéves diáktársa, amikor egy fiú, aki korábban szerelmet vallott neki, hazavitte a kocsiján: „Hála Is­tennek, semmi sem történt, de borzasztó csak rágondolni is, mi történhetett volna. Rossz rágon­dolni, hogy képes voltam megbízni benne, azután is, hogy elmondta, mit érez irántam.”

A „randevúból nemi erőszak” körüli hangoskodás csupán zsargonosított, pszicho-locsogással feltöltött változata a nőiség vik­toriánus kultuszának, mely szerint „a férfiakat csak a szex érdekli”, „a nők ártatlan, érző lények”, „a férfiak erkölcstelen, mocskos disznók” stb.

Roiphe csüggesztőnek találja, hogy sok feminista azzal menti az inga mostani kilengését, hogy a Rendszer annyira nőellenes, hogy a férfiakat nem kell oltalmazni. Fel­fogásuk szerint még akkor is érzékeltetni lehet a női megaláztatás nagyobb igazságát, ha az apróbb részletek nem minden esetben felelnek meg a valóságnak. Ám, teszi hozzá Roiphe, „ha a retorika és a statisztikai zsonglőrködés csak légies politikai tézisekhez vezet is, ezek a tézisek valódi diákokat és tanárokat sújtanak és valódi pénzügyi döntéseket befolyásolnak az egyetemeken”.

Kate Roiphe azonban nem figyel fel saját vizsgálódásainak tanul­ságára, arra, hogy a nagyanyák világának bizonyos sajátságai ép­penséggel bölcs sajátságok is le­hettek, vagy legalábbis a női természet olyasfajta megértéséből fakadtak, amely ma sajnálatosan hiányzik. A nemi erőszak és a szexuális zaklatás körüli hisztéria, akármilyen esztelen és sok esetben megbocsáthatatlan is, nyilvánvalóan racionális reakció a viselkedés lezüllésére, a szex elolcsósodására és a nőiség megtagadására – fejleményekre, ame­lyek jelentősrészt a feminizmus hatvanas évekbeli új hullámából következtek.

Roiphe csak gúnyolódik a „női tisztaság” már-már vallásos kul­tuszán, és értetlenül szemléli a „meggyaláztatás” viktoriánus érzeményét, amely a nemi erőszak elleni mozgalom résztvevőit állítólag megkörnyékezi. Ám ha az erőszaknak tekintett cselekmények nagy része nem is erőszak valójában, vajon nevetséges-e, hogy sok lány megkeseredik egy- egy olyan közönyös nemi aktustól, amelyhez nem fűlött a foga?

A nemi erőszak és a szexuális zaklatás körüli mozgalmak azonban nem hajlandók felismerni a probléma igazi gyökerét, mert ha ezt megtennék, be kéne látniuk, hogy a problémát maga a feminizmus idézte elő azáltal, hogy a nemek egyenlőségét hirdetve vol­taképpen megcsúfolta a nők valóságos igényeit; amidőn kigú­nyolta a női „tisztaság” hagyomá­nyos, aszimmetrikus ideálját, elvetette a mély női érzések tiszteletét; s amidőn nevetségessé tette a férfiak apróbb-nagyobb udvariassági gesztusait, azt bátorította, hogy a férfiak a nőkre csakis mint saját maguk női vál­tozataira tekintsenek. Mindez nagy­ban hozzájárult, hogy a férfiak falánkabbá, a nők pedig zavarodottabbá váljanak.

Nos, ahelyett, hogy a feminizmus mindezzel szembenézne, inkább vád alá helyezi az egész férfinemet, bűnösnek tekintve mindaddig, amíg bűnössége be nem bizonyosodik. És minél inkább szétroncsolódik férfiak és nők kapcsolatrend­szerének hagyományos szövedé­ke, a kialakuló sérelmek és zavarok csak annál több feminizmus követeléséhez szolgáltatnak érve­ket: még több programra és kam­pányra, szindrómára és krízisre, traumára és járványra számítha­tunk, továbbá, akármilyen elképzel­hetetlen is, még több, törvényekben is rögzített „egyenlőségre”.

Commentary, 1993. szeptember

Hernádi Miklós fordítása

* Kate Roiphe: The Morning After: Sex, Fear, and Feminism on Campus. Little, Brown, New York, 1993. 188 o.