Szenczi Tóth Károly: Dachau

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

2007. május 28. Mit mondjak, aranyos városka. Pontos leírás a weblapon, merre tarts. Több irányból is megközelíthető, a fényes bajor fővároshoz néhány lépésnyi közelségben. Arrafelé nincs úgy, hogy városvége tábla, aztán balról-jobbról mezők, erdőségek. München körül sűrűn követik egymást a kis települések, a domblankákon golfpályák, luxusszállodák hosszú sorban. Ha néha kivénhedt, öreg autót látsz… (befejezetlen mondtat; nem látsz).

Dachau tündéri kisváros. Igazán herrlich.

A weblap hangversenyeket hirdet Dachau klein, aber schön kastélyába, ma nincsen, ma boldogságüzenetű késő nyári szombat van, a kastély körül pompás virágoskert, a földszinti cukrászdában a kabátot panyókára kényszerítő napfény a teraszra csalja a tortázókat. A bajorok a délutáni Kaffee és Kuchen szertartásának hódolnak.

A városközpont remek vendéglőjében ebédeltünk, Wienerschnitzel, jobb, mint a sógoréknál, itthonról nem is beszélve. Hangulata van a kirándulásnak.

Dachauban, odabenn a városban sincsenek blikkfangos történetek – mint máshol – a sok évszázados régmúltról, hatalmi csatározásokról, nem mutogatják a kincstár ékszereit és az uralkodócsalád hálószobáit. És nincs szó pusztító tűzvészről vagy árvízről. (Minden valamirevaló városnak megvan a maga tűzvésze és homlokmagas vonallal jelölt háza, addig ért a víz.)

Dachau, a város, nem létezik. Semmivé válik, eltörpül.

Dachauban barakkok vannak, emberégető kemencék és tablók, az emberiség legszörnyűbb fotóival, végenincs halotti névsorokkal. A hatalmas zárt térség kőépületében kiállítás, mindig a nyíl irányában tessék haladni és ne fordítva, a bejáratnál különböző nyelvű idegenvezetés bérelhető, fülhallgatós, hordozható. Beléptidíj nincs. A láger ott van, mintha jelentéktelenül, egyszerre előbukkan, apró utcácskák között, a város szélén.

És a barakk, amit fölépítettek, kívül-belül eredeti állapotában. Ilyen volt ez annak idején.

Nincs megalázóbb a közös illemhelynél. Ha még egyazon nembéliekről is van szó. Dachauban megőrizték, és milliméterre rekonstruálták. Ehhez képest az emeletes deszkaállványzat a fekvőhelyekkel semmi. Az Appelplatz semmi.

Vizelni, kakálni, közös térben mással!

Nemhogy ajtó, elválasztó fal sincs. A megaláztatásnak ezer módja létezik, kitalálta és fölfedezte, mint a lélek és test kínzóeszközét már mindet az emberiség iszap-szemetje.

De vannak még tartalékaink.

Múlt századunk nemcsak az áldozati milliókban bővelkedik, de azokban is, akik mások érzéketlen eltiprói voltak, és ha nem vigyázunk, lesznek. A békeidők hétköznapi hatalmaskodói, az egyszemélyes felelősség mámorában mások sorsa fölött hüvelykujjat lefelé mutatók. Mind naponta szembejön veled. A pedagógus, aki ha rosszkedvű, gúnyolódik a diákkal; a sportedző, aki miatt zokogva úszik a kiskamasz; a színházigazgató, aki azt mondja, maga nagyon tehetséges, de nálam sosem kap szerepet; a besúgó, aki kegyesen csak néha ír rosszat a célszemélyről (később ez lesz büszke erénye); a cégtulaj, aki állítja, magával én együtt dolgozni nem tudok, fel is út, le is út; a filmrendező, aki kivágja az epizodista kisjelenetét, ám főszerepet ad a jól baszó üdvöskének; a rendőr, aki szolgálva és védve rugdalja a földön fekvőt; a mundér becsületét védelmező parancsnok (és aki kitünteti); a portás, aki örömét leli a kapu szigorú őrzésében; a buzgó miniszteriális reformcsapat, mely manapság az elbocsátandók kegyetlen létszámkontingenseit csípőből küldi a kórházaknak (mint Sztálin a területi kivégzendőkét); vagy a pártra (a hatalmi pénzgyülekezetre) hivatkozó politikus, aki V betűt mutatva dolgozik zsebre, és tiporja tönkre az ellenválasztókat.

Nem az áldozatok járnak a fejemben.

Ezek inkább, az emberiség alja népsége. Apám paptanára, aki az egyházi földbirtok igazgatója volt, és fölpofozta a zsellért. A nyilas, akitől negyvennégyben egy egész háztömb rettegett. Az ávós, aki aszszony létére úgy rúgott, hogy mindjárt három fogat. M. L. elvtárs, a villanyszerelő, aki amikor a házkezelőségtől a kerületi pártbizottság tagjává (ki)emelték, szájszegletből lógó cigarettával oktatta ki tegeződve az orvosprofesszort.

És Dachau vigyorgó, lihegve teljesítő SS-legényei is a fejemben járnak.
Azok kiváltképp, akiknek még csak bűnhődniük sem kellett.

Mégsem a múlt figuráitól rettegek. A jelenétől. Mert itt vannak mind, változatlanul, ezt tessék elhinni nekem. Hányan lehetnek? A köztünk járkáló kegyetlen rabtartók, titok-nácik, ávós pribékek, szolgálatkész hóhérok és eszement ideológiákon csócsáló politikusok, vallási fanatikusok.

Dachau koncentrációs tábora ma Gedenkstätte. Emlékhely. Illőn kigereblyézve.

Japán család jön velünk szemben, aztán a barakksor másik oldalán újra összefutunk. Egymásra mosolygunk. És sóhajtunk, nahát, ilyet. Ők mit értenek ebből? Fényképeznek. Mi elfelejtjük a gépet kézbe venni. Francia diákok. Suttogva beszélgetnek. Alig vagyunk néhányan a hatalmas telepen, még annyian sem, mint hétfőn egy pesti plázában. Pedig hirdetik mindenfelé ezt a látványosságot, ami semmi másról nem szól, mint magáról az emberről.

Der Mensch. Der Übermensch.

A múzeumi kiállítás előtermében hatalmas térkép, rajta az összes koncentrációs tábor. Odabenn külön tablókon akkurátusan elrendezve a zsidó áldozatok, nemzetek szerint. Nagyon sok magyar.

A világ cseperedő nemzedékének látnia kellene, akár tananyagi kötelezvényként is, azokat a helyeket, ahol az emberiség szégyenes múltjának tárgyi mementója maradt. Van bőven. Ez a kétórás zarándoklat talán minden tanulmányi kirándulásba belefér. Hogy fiatalon, fogékony éveiben tanulja meg mindenki, az önkény igenis tetten érhető, azonnal mutatkozik. Hogy még csírájában felismerje. Nincs helye a László Károly műgyűjtő által mesélt jóhiszeműségnek. A zsidók még a marhavagonban sem hitték el, mi történik. Csak édesanyja mondta: “minket megölnek, kisfiam”. A politikai demokrácia már akkor értelmét vesztette, amikor Adolf Hitler rendes választások útján lett kancellár. A demokráciának még csak begyakorolható eljárásformája sincs, hiszen csak négyévenként, egyetlen fülkepercre létezik. A nevelhető korban levő diák számára ez különben is hozzáférhetetlen. Az önmutogató parlament sem példa, csak mintha a népképviselet (óh egek!) paródiája volna. Az egy ütemre szavazó pártfrakció maga a megtestesült diktatúra. Elvtelen állásféltés, az egyvéleményűség döbbenetes hazugsága, parancsra cselekedve.

Talán érdemes fáradozni a kegyetlen ember természetrajzának iskolai oktatásával. Hogy végre egyszer megtörténjen, felismerni és gondolkodás nélkül seggbe rúgni a jelentéktelennek tűnő pitiáner hajbókolókat, jól képen törölni már az iskolai strébereket is.

Kiközösíteni!

Ott, mindjárt. A folyam apró érfolyásokból duzzad áradóvá. Akkor aztán megállíthatatlan.

Leghátul, a tábor látótávon kívüli, rejtett zugában áll a krematórium, a gyilkos tusolóval, ahol nem víz folyt a zuhanyrózsából. Dachau kisüzem volt, mindössze két kemencével, na ja, die beschränkte Möglichkeiten… Úgyhogy nem tudtak annyi holtat gyártani, mint Auschwitz-Birkenauban. De a lehetőségekhez képest…

Odabenn az épületben végigjárjuk a halálba vezető utat. Itt azt mondták nékik barátságosan és nyugtatólag, meine Damen und Herren, fürdőzés lesz, itt levetkőztek, itt agonizáltak. És itt égtek hamuvá.

Kata nem bír a könnyeivel, felzokog.

Nekem hányingeres főfájásom támad, ami aztán úgy a fogamra húzódik, hogy nem segít azon semmi fájdalomcsillapító. Arcom megdagad. Hát veled mi van, kérdik a reggelinél. Még két napig injekciózom magam, eredménytelenül. Aztán hajnalban hazaindulunk.

Több mint egy évig hordoztam ezt a történetet, és gondolkoztam, tudjanak-e róla mások, vagy maradjon szomorú emlékeink magánraktárában. Hiszen annyit és annyian írtak már arról, ami leírhatatlan. Félünk, jogunk van-e egy fránya fogfájást így fölfújni, pszichoszomatikus alapon. Kata meg hát sírva fakadt, na istenem. Ezen aztán nincs semmi mesélnivaló.

Talán van, mégis.

(Forrás: Élet és Irodalom – 51. évfolyam, 21. szám)

[popup][/popup]