Szemben a jogfosztás és a gyűlölködés igehirdetőivel…

Peyer Károly szociáldemokrata képviselő felszólalása 1939-ben a második zsidótörvény-javaslat parlamenti vitájában

Peyer Károly a Veszprém megyei Városlődön munkáscsaládban született 1881. V. 9-én. Géplakatos, gyári munkás lett. Huszonhat évesen a Vas- és Fémmunkás Szövetség országos titkárává, négy évvel később a Szakszervezeti Tanács, majd a bányamunkások titkárává választották. Az 1919-es kommün után rövid ideig a Peidl-kormány, majd a koncentrációs kabinet tagja. Ezt követően országgyűlési képviselő. A szélső baloldali erők évtizedeken át jobboldali megalkuvónak mondták, a Rákosi korszak történelemírása egyértelműen az uralkodó osztály kiszolgálójaként, mint a munkásosztály árulóját bélyegezte meg. Emigrációban New Yorkban halt meg 1956. október 25-én.

Az utolsó „békeévben”, 1938. május elején tárgyalta a magyar országgyűlés az első zsidótörvényt, amelynek kirekesztő rendelkezéseit az országban sokhelyütt káros sietséggel túlteljesítették, s alig több, mint fél év múltán – éppen a karácsony előtti napon – az országgyűlés elé terjesztették a második zsidótörvény-javaslatot. Ennek értelmében a zsidónak minősülő alkalmazottak számát a kereskedelemben, az iparban és minden munkahelyen az addigi 20%-ról 12%-ra kellett csökkenteni.

Peyer Károly szociáldemokrata képviselő a törvényjavaslat vitájában 1939. március 1-én elhangzott felszólalásában áttekintette az előzményeket, szólt az érintettek elleni rendszabályok addigi és jövőbeni káros következményeiről, majd feltette a kérdést: „Miért van szükség ezek után újabb, s még újabb megszorításokra? Talán megszaporodott már azóta a zsidó és a zsidó származású állampolgárok száma? Válaszolt is rá:

• Ennek az ellenkezője történt. A kivándorlás, az elbocsátások és sok munkaadó túlbuzgósága folytán az állásukat megtartott személyek arányszáma már amúgy is húsz százalék alatt van. Igaz – tette hozzá – az új törvény új zsidókat hoz felszínre, olyanokat, akik addig nem voltak azok, nem tudták, hogy szüleik, nagyszüleije családjában valaki zsidó volt, s így ők is fél-, negyed- vagy nem tudom hányad zsidónak minősülnek.
• A közhangulat – folytatta – ezt az új zsidótörvényt nem kívánja, a közhangulatnak erre nem volt szüksége. De legkevésbé a falu lakosságára lehet hivatkozni e tekintetben (a törvényjavaslat előterjesztői és támogatói a népi- nemzeti érdekek védelmezőiként léptek fel) a parasztságot emlegették, amely – hangoztatta a képviselő – évtizedeken, évszázadokon keresztül békességben élt a maga zsidóival. A falu lakossága generációról generációra együtt élt azzal a zsidóval, aki éppen úgy folytatta a maga életmódját, mint ő, azzal a különbséggel, hogy a maga vallása szerint tisztelte istenét.

– Nem zsidókérdés van a faluban, hanem kenyérkérdés – erősítette meg a szónok szavait Rupert Rezső jogász, polgári ellenzéki képviselő (Devecser 1880 – Szentes 1961), aki a húszas években a Kossuth Párt elnöke volt és 1935-től Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártjának szövetségeseként küzdött a parlamentben az antidemokratikus erőkkel szemben, melyek a hitleri diktatúra járszalagjára fűzték az országot. – Amióta a zsidókérdés felvetődött – mondotta – olyan gyűlölködés van a társadalomban, hogy az bevonult már a családokba, az iskola padjai közé is…

• A tanuló ifjak iskolában töltött ideje egészen más célokat kellene, hogy szolgáljon – folytatta Peyer Károly. Elmondta, hogy pécsi látogatása alkalmából hallotta: gyerekeket állítottak a zsidó boltok elé, hogy minden belépni szándékozót figyelmeztessenek, ne vásároljanak ott. Egy parasztembertől azt kérdezte a küszöb elé állított gimnazista fiú: Bácsi, kérem, nem tudja, hogy ez zsidó üzlet? – Dehogynem tudom – felelte a megszólított – csakhogy én nem imádságos könyvet akarok vásárolni, hanem gatyát. – Nem is lehet kiirtani a magyar parasztságból azt az egészséges gondolkodást, amellyel ezt a kérdést kezeli – tette hozzá a szociáldemokrata szónok. – Magyarországon a falun nincs antiszemitizmus, azt a városban szítják!
• Itt is azok a stréberek, akik egyéni gazdasági érdekeiket a zsidótörvényen keresztül akarják érvényesíteni – vetette közbe Farkas István a néhány tagot számláló szociáldemokrata képviselőcsoport akkor hetven éves tagja. (A tihanyi születésű, keresztény munkásembert, aki a század elején a cipészek szakszervezetének, majd a pártnak volt a főtitkára, öt évvel később a nácik koncentrációs táborban ölték meg.)

Peyer Károly a továbbiakban a KSH által kiadott Magyar Statisztikai Évkönyv hivatalos adatait ismertette azoknak az érveknek cáfolatául, melyek a többi között a külföldi zsidók nagyarányú beáramlására hivatkoztak a jogfosztó intézkedések életbe léptetésének indoklásául. A szónok felolvasta: 1937-ben 2063 idegen vándorolt be az országba. Közülük 1315 volt római katolikus, 363 görög-katolikus, 178 evangélikus, 100 református és 41 izraelita vallású. Közvetlenül a hitleri fasizmus hatalomra jutását követő években összesen 13 897 személy vándorolt be Magyarországra. Felekezetűk szerint 7811 római katolikus, 2929 görög-katolikus, 1170 evangélikus, 868 református és 616 izraelita. (Vitéz Hertelendy Miklós kormánypárti képviselő közbeszólása: Hátha mind lábon keresztelkedett!) – Nézzük akkor az anyanyelvűket – vetette ellene gróf Apponyi György legitimista ellenzéki képviselő, a Polgári Szabadság Párt tagja (1898-1970), akit 1944-ben a Gestapo Mauthausenbe hurcolt, majd szabadulását követően haláláig az NSZK-ban, Saarbrückenben élt. – Ha a hét évre vonatkozó adatokat nézem – támasztotta alá Peyer megállapításait – az összes bevándoroltból 5883 német anyanyelvű volt. Az 1937-ben érkezett római katolikusok közül 21,1% volt ma- gyár, 71,1% volt német, az evangélikusoknál 19,6% a magyar, 72,4% német. A magyarság szempontjából a zsidóknál a legjobb az arányszám, mert közülük 48,7% magyar és 46,3% volt német anyanyelvű… 1937 végén összesen 41 937 idegen családfő és önálló személy jött az országba. S hogy ki viszi el a munkaalkalmakat? – tette fel a kérdést Apponyi György gróf. – A több mint negyvenezer betelepült közül mindössze 9216 volt zsidó. A végeredmény: kidobják a magyart és felveszik a németet!

– A bevándorlás és beszivárgás ellen teljesen felesleges ilyen törvényeket alkotni – folytatta beszédét Peyer Károly és elmondta: ebbe a törvénybe, aki tehette, „belesuszterolta” a maga egyéni kívánságát, óhaját, saját érdekei szerint. Találni benne rendelkezéseket a gyógyszerészekre, a szabadalmi ügyvivőkre, a hiteltudósítókra és egyebekre. De a magyar népnek, a falun élőknek mi közük ahhoz, hogy az információs irodákat zsidók vagy keresztények vezetik? Ettől magasabb lesz a marha ára, a búza értéke?

Nem akarok vitába szállni azokkal a képviselőkkel, akik itt a tárgyalás folyamán különféle történelmi esetekre hivatkoztak. Ők kikeresték maguknak a megfelelő idézeteket. Ha én nekifekszem a különféle történelmi munkák tanulmányozásának, bizonyára találok én is olyan idézeteket, melyek nekem alkalmasak, nekem jók. (Rupert: Különb emberektől.) A történelemre lehet hivatkozni pro és kontra. És ha már ennél a kérdésnél tartunk, akkor legyen szabad olyan egyénre hivatkoznom, akinek neve minden magyar ember számára gyűlöletes név volt. Haynauról van szó, aki a magyarság legjobbjait akasztatta fel, sokakat börtönbe záratott, emigrációba kényszerített, s akit – emelte fel a hangját Peyer Károly – pesti cselédei és lakájai 1849 után díszpolgárrá választottak. Itt van – mutatta – eredeti fényképe annak a plakátnak, amelyen Haynau két millió forint készpénzben fizetendő sarcot vetett ki Pest és Óbuda zsidó lakóira, büntetésül, „amiért a forradalmat törvényes császáruk és királyuk ellen elősegítették és támogatták”.

Antal István államtitkár közbeszólt: A király 1867-ben visszafizette!

Peyer: A király rendes ember volt, de Haynau gazember volt. A király is szükségét érezte, hogy ezt a gazságot jóvátegye és megbélyegezze annak cselekedeteit, akinek nálunk hosszú ideig szobra állt egy előkelő téren… Haynau utódai ülnek ma nagyon sok közéleti pozícióban és folytatják, ha nem is abban a formában, ha nem is azokkal az eszközökkel, de ugyanazokkal az intenciókkal azt a politikát, amelyet 1849-ben csináltak…

A zsidókat mint idegen fajhoz tartozókat a törvényjavaslat igyekszik kirekeszteni az ország gazdasági-kulturális életéből, megfosztani őket legelemibb állampolgári jogaiktól – folytatta Peyer Károly. – A kormánypárti és szélsőjobboldali szónokok, akik a zsidók elleni intézkedések szükségességét és jogosságát különböző, a régmúlt történelmi eseményeket felemlegető idézetekkel kívánják bizonygatni, elhallgatják, hogy a most készülőhöz hasonló üldöztetéseket a zsidókon kívül különböző időszakokban a jobbágyoknak, a gályarabságra ítélt magyar protestánsoknak is el kellett szenvedniük. De akkor is támadt olyan erő, amely Bocskaira támaszkodva küzdött az üldözöttek szabadságáért.

Peyer Károly ezután adatok egész sorával kívánta érzékeltetni, hogy az ország zsidó állampolgárai milyen sokat és maradandót alkottak a magyar gazdaság, a művészet, a kultúra érdekében. Csak találomra említette a Fischer családot, amely a világhírű Herendi porcelángyárat alapította, Rózsavölgyi Márk zeneszerzőt, akinek emlékét Petőfi gyönyörű versben örökítette meg, Bihari Sándort a „Falurossza” festőjét, Tyrolert, aki a Kossuth metszetet és a Kossuth bankót készítette, Reményi Edét Görgey segédtisztjét, a szabadságharc után emigrált hegedűművész zeneszerzőt, Viktória angol királynő virtuózát, Korányit és a többi orvosprofesszort, Molnár Ferencet és a megszámlálhatatlan írót, Perlmutter Izsákot, meg a neves festők egész sorát, Kner Izidort a nyomdászt, Teles Edét, Ligeti Miklóst a városligeti Anonymusnak, Róna Józsefet Savoyai herceg várbeli szobrának, Erkel, Erzsébet királyné, Klapka, Zrínyi és mások emlékművének megformálóját, Hazay Samu vezérezredes, volt honvédelmi minisztert, Vágó Józsefet a Népszövetség genfi palotájának tervezőjét és építőjét, Varsányi Irén és Gál Gyula színészeket, Hajós Alfréd olimpikont, Komjádi Bélát az úszósport kiemelkedő művelőjét és a többieket, akik dicsőséget szereztek Magyarországnak.

A szociáldemokrata szónok azzal folytatta felszólalását, hogy leleplezte, a hatalmon lévőknek milyen érdekei fűződnek a mind jobban sürgetett gazdasági és politikai „őrségváltáshoz”. Magyarországon a nyomorúság izgatja a lelkeket – mondotta. – De a helytelen jövedelemelosztást ez az „őrségváltás” korántsem szünteti meg. Ez a folyamat a munkásság szempontjából nézve semmit sem változtat a helyzeten. Egy- egy vállalattól hat-hét embernek van annyi jövedelme, amennyiből száz-százötven család él… Hozhatok ide példákat arra vonatkozólag, hogy ezek az új fiúk, akik most kerültek az üzemek élére, komiszabbak, antiszociálisabb gondolkodásúak, mint a régiek. (Tiltakozó közbekiáltások a jobboldalról vitéz Hertelendy: Ugyan, ne mondjon ilyet! Pizenich képviselő: Keresztény embereket gyaláz!) – Köztudomású dolgok ezek – feleli Peyer -, amelyeket felesleges részletezni!

Részletesen ismertette ezután a zsidók ellen irányuló intézkedésekkel kitenyésztett úgynevezett strohmann-rendszert, s utalt arra, hogy az őrségváltás különféle haszonélvezői vitézi, frontharcosi érdeme­ikre hivatkozva hivatásszerűen élősködnek. Ezek a strohmannok munka nélkül jutnak elképesztően nagy jövedelmekhez. Peyer Károly részletes statisztikai adatokkal cáfolta az antiszemita hangulatkeltők vádjait, hogy a munkások szakszervezeteit túlnyomó- részt zsidók vezetik. Az egyes szakmai szervezetek választott és fizetett tisztségviselőinek számát, beosztását külön-külön ismertetve kimutatta, hogy az országban 3839 személy kap fizetést a szakszervezeti mozgalomban, közülük a diszkriminatív rendelkezések szerint 236, azaz 5,79% számít zsidónak. Ugyanilyen az arány a nem választott szakszervezeti hivatalnokokat illetően is.

A képviselő befejezésül azokról az anomáliákról szólt, amelyek a származási okiratok beszerzése és a háborús érdemek elismerése, illetve el nem ismerése körül tapasztalhatók. Összegezve az elmondottakat utalt arra, hogy bizonyossággal egyáltalán nem állapítható meg, ki zsidó és ki nem. Amennyire megállapítani és igazolni képes, saját ősei között nem akadt zsidó, de évszázadra visszamenően lehetetlen tíz- és százezrek származásáról hiteles okmányokat szerezni ott, ahol irattárak, nyilvántartások pusztultak el, ahol házasságon kívül születtek utódok. Amikor ő másfél évtizeddel előbb átvette a bányász szakszervezet vezetését, a tagok okmányaiból kitűnt, hogy voltak, akiknek gyermekei a Ruhr-vidéken születtek, voltak, akiknek lent Krystyorban vagy külön­böző román helységekben. Mit tegyen mármost, aki nem tudja kideríteni, ki volt az öreganyja? Nemcsak a zsidókat, a keresztényeket is sújtja majd ez a törvény – mondta végül Peyer Károly. – Ezer és ezer ember válik kenyértelenné, részben a kivándorlás folytán, részben amiatt, hogy azok mennek el, akik az ipart itt fenntartották. Majd új hazájukban boldogulnak, azt gazdagítják.

A Ház lelkiismeretére apellált: vonják vissza a törvényjavaslatot. Nem lehet tudni, mit hoz a jövő Európának, nem kívánatos, hogy itt egy olyan nemzet álljon, amelynek tagjai nem szeretettel, hanem gyűlölettel néznek egymásra. Ezt a törvényjavaslatot szégyennek tartom a magyar nemzet szempontjából, egy szégyenbélyegnek és szégyelleni fogom örökre, hogy a magyar képviselőház ilyen törvényjavaslatot tárgyalhatott. A törvényjavaslatot nem fogadom el.

Peyer Károly érvei, akár csak a közélet sok más demokratikusan gondolkodó akkori képviselőjének intelmei, az uralkodó köröknél nem találtak meghallgatásra. A zsidó lakosság életlehetőségeit, emberi jogait korlátozó törvények és intézkedések 1944-ben, az ország német megszállását követően a védekezési lehetőségektől megfosztott százezrek fizikai megsemmisítéséhez, a genocídium tragédiájához vezettek.

(vadász)