Szellemi progresszió a századelőn
A zsidóság szerepvállalása a társadalmi-politikai modernizációért vívott küzdelemben
A Huszadik Század, a Társadalomtudományi Társaság és tágabb értelemben a Nyugat s az új művészet társadalmi hátterét kell elemeznünk a zsidóság vonatkozásában. Egyszerűen és tényszerűen nem igaz az, amit Szekfű Gyula állított híres könyvében a Három nemzedékben: a modernista szellemet kizárólag zsidók képviselték, és ezt tisztességes magyar ember gyomra nem vette be. Ez egyszerűen nem igaz. A Huszadik Század alapító gárdájában eleinte többségben voltak a nem-zsidók, egy kolozsvári csoport, Gratz Gusztáv, Ferencz József, Kolosváry Bálint és mások személyében. Igaz, ezek liberálisok voltak, akik aztán a későbbi években fokozatosan kiváltak ebből a társaságból. Nem volt zsidó Pulszky Ágost, Pulszky Ferenc fia, a Társadalomtudományi Társaság első elnöke. Madzsár József, Farkas Geiza, Kovács Gábor, akik később csatlakoztak. Ott volt Maléter István, felvidéki földbirtokos, majd jogakadémiai tanár – Maléter Pálnak az 56-os Maléternek az édesapja -, aki mindvégig kitartott a demokratikus eszmék mellett. Trianon után visszaköltözött Miskolcról Eperjesre, mert rosszabbul bírta a horthysta magyarországi légkört, mint a Masaryk-féle Csehszlovák Köztársaságot.
Ilyen nem zsidó személyiségek voltak tucatjával ebben a gárdában. Az kétségtelen, hogy a Társadalomtudományi Társaság tagságának, és főleg aktív vezető szellemeinek jelentős része zsidó származású volt. A Huszadik Század című folyóirat 1903-as évfolyamában megtaláltam a Társadalomtudományi Társaság akkori teljes tagnévsorát, és ebből kisebb-nagyobb megbízhatósággal meg lehet állapítani, hogy kik zsidók és kik nem. Számításaim alapján mintegy 50-50 % volt a zsidók és a nem zsidók aránya a Társadalomtudományi Társaságban. Később, tehát az 1905-ös mély politikai válság és az 1906-os szakadás után a zsidók aránya valamelyest még nőtt a Társaságon belül. A Társaságnak olyan filiáléiban, mint a Galilei-kör, már egészen biztosan túlnyomó volt a zsidók aránya. Létezik egy 1913-as Galilei-köri tagnévsor. E kör a szabadkőművesség, illetve a szabadgondolkodók egyesülete és a TT közös védnöksége alatt állt.
Az emancipáció eszköze
A régi Magyarországnak a nemzetiségiekkel szemben – mint Mózes-vallású magyarokra – nagy szüksége volt a zsidókra. Ezzel magyarázható a régi Magyar- ország hangsúlyozott liberalizmusa a zsidókérdésben.
Ez ide vonzotta Galíciából és Oroszországból az ott gettószerű képződményekbe szorított zsidókat. Nőtt azoknak a száma, akik a teljes emancipációt kívánták, akarták, és egyre inkább követelték, hogy az országban a származás tekintetében ne legyenek diszkriminációk és privilégiumok.
Ennek a törekvésnek fontos eszköze, fóruma volt a Huszadik Század, amelyik ezt az egalitarianizmust, a teljes társadalmi egyenlőség megvalósítását követelte. Ennek ellenére sem a Huszadik Század sem a Társadalomtudományi Társaság nem voltak zsidó fórumnak tekinthetők. Mindkettő nemzeti fórum volt, amely a nemzeti megújulást akarta előmozdítani. Természetes, hogy ezeket az új eszméket a zsidók könnyebben sajátították el, fogadták be maradéktalanul, mint a magyar dzsentri családok leszármazottai. Persze köztük is voltak másfélék, de ők inkább kivételt jelentettek. Eötvös József például nem dzsentri volt, hanem az arisztokráciából származott. De voltak körülötte számosán a nagy 48-as nemzedékből. A zsidó értelmiségnek csak egy kisebbsége volt, amelyik igazából a haladó táborhoz tartozott. A zsidó polgárok – most nem is beszélek a vidéken élő ortodox vagy „batyuzó” kereskedő zsidókról, akik megélhetési gondjaikkal voltak elfoglalva, nem pedig szellemi és politikai mozgalmakkal, a polgárság boldogan élt a liberális rendszerben, esze ágában nem volt ellenzékinek vagy elégedetlennek lenni, hanem kereste a boldogulás minél jobb lehetőségét ezen a rendszeren belül.
Szenvedélyes asszimilánsok voltak
Az a réteg, amelyikről most beszélünk, kisebbség volt, de olyan kisebbség, amely aktív és súllyal bírt a közéletben, amelyiknek a kezdeményezése tovább gyűrűzve eldöntött dolgokat. Ez a zsidó kisebbség volt az, amely a társadalmi progresszió táborában szolidaritásra talált a keresztény értelmiséggel. De bennük nem volt zsidó öntudat. Ellenkezőleg: ók szenvedélyes asszimilánsok voltak. Ezt éppen 1917-ben, a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század által kezdeményezett zsidó-ankét mutatta meg leginkább, ahol ennek a gárdának minden vezető embere az asszimiláció mellett foglalt állást. Bennük nem élt semmiféle zsidó identitástudat. Különböző mértékben és módon viszonyultak zsidó őseikhez. Nem olyan értelemben, hogy letagadták vagy lehazudták volna zsidóságukat, de azzal – főleg ebben az időben – tulajdonképpen nem vállaltak közösséget. Szabó Ervin sem vállalt semmiféle ilyen közösséget. Jászi Oszkárt egyes zsidók antiszemitának tartották. A Világ című lapban, melynek ő volt a főmunkatársa és állandó vezércikkírója, egyszer megjelent egy felháborodott olvasói levél, vagy talán nem is olvasó volt az, hanem maga a szerkesztő írta „Egy zsidó” aláírással, kikérve és visszautasítva azt, hogy amikor Jászi a grófi nagybirtokról és a zsidó uzsorátokéról beszél, miért teszi oda az uzsoratőkéhez a zsidó jelzőt! Akkor Jászi egy hosszabb nyílt levélben válaszolt, és azt írta, hogy éppen azért, mert ezeknek az uzsorás, a pénzügyi- és bankéletben ilyen „cápaszerepet” betöltő zsidóknak nagy része a magyar sovinizmusnak, nacionalizmusnak fő támasza (mint Elek Pál és mások). Ezeket igenis le kell zsidózni, hogy ne lehessenek támogatói az országrontó nacionalista-soviniszta politikának. Ez volt az érve. Később is – már az emigrációban – valamilyen cionista szervezet fordult hozzá, és ő ezeket a leghatározottabban utasította vissza. Öregkorában támadt fel benne valamiféle zsidó identitástudat. Őt egyébként 4-5 éves korában keresztelték át Nagykárolyban, református hitre.
Egy válsághelyzetben, – mert nyilvánvaló volt, hogy az ország akkor már évtizedek óta mély krízishelyzetben volt és valamilyen irányban meg kellett változnia, meg kellet újulnia – föllép egy jelentős részében zsidó értelmiségi csoport, egy új nemzeti ideológia kezdeményezőjeként és irányítójaként azzal, hogy le kell rombolni a tradicionális nézeteket és új történelmet, új történelmi szemléletet kell adni a magyarságnak, a nemzetnek. Nem Werbőczyt, hanem Dózsát, szóval nem a főpapokat és a királyokat, hanem Martinovicsot és másokat, azokat, akiket a történelemből kitagadott az úri-nemzeti emlékezet, előtérbe kell helyezni és méltó emléket állítani nekik. Azt lehet mondani, hogy nagyon erős, szinte elviselhetetlen kihívás volt ez a nemzeti értelmiség és a középosztály konzervatív elemei számára. Tetézte mindezt az a kudarc, amely egészen különböző és nagyrészt külső okokból az 1918-as demokratikus forradalmat érte. Azt a forradalmat, amely tulajdonképpen ennek a gárdának, ennek az ideológiának a győzelmét hozta meg. Tiszavirág életű győzelmet. Az antant hatalmak rászabadították az országra a velük szövetséges viszonyban álló cseh, román, délszláv nemzetiségeket és szomszédokat, még a békekötés előtt lehetővé tették mindezeknek a vegyes lakosságú – és részben még színmagyar területeknek – leszakítását. Ez a csapás, a humánus elveknek és a demokratikus ideológiának, racionalista illúziónak olyan bukását eredményezte, amely aztán nagyon könnyűvé tette a konzervatív tábor felülkerekedését. Tizenkilenc őszétől kezdve mindezt még tetézte, az első magyar proletárdiktatúra szerencsétlen, erőszakos, (mindent egyszerre és rosszul megoldani akaró) politikája. Külpolitikájában, nemzetvédelmében tanúsított, egy ideig heroikus kísérletei ellenére ez olyan csődtömeget jelentett, amely a progressziót és a zsidóságot egyszerre és egyformán sújtotta.
Akik a polgári radikalizmust nem vállalták
Nem csoda – bár nagyrészt szomorú -, hogy úgy telt el a következő negyedszázad, hogy ez az egész demokratikus ideológia és gondolkodásmód gettóba szorult, csupán egy olyan folyóirat köré, mint amilyen például a Századunk volt. S amikor fellépett egy új reformnemzedék – a népi írók, a falukutatók -, ezek nem merték vagy nem akarták vállalni a folytonosságot a régi falu-, város és társadalomkutatókkal. Többé- kevésbé csendesen, esetleg agresszíven elhatárolták magukat ettől az egész ideológiától, a polgári radikalizmustól. Egy olyan radikális, a társadalom megértésére, megváltoztatására törekvő történelmi személyiség, amilyen például Bajcsy-Zsilinszky Endre, még 1942-ben is, mikor balra tartó útjának majdnem a csúcsára ért, így írt az októbristákról (A levél Supka Gézához, a magyar polgári demokratikus mozgalmak egyik jelentékeny, bár nem igazán radikális alakjához íródott, 1943. szeptember 7.-én):
Ami pedig az októberizmust illeti, hát én kezdettől fogva képtelen voltam arra, hogy e nagy kalap alá foglaljak mindenkit, akár elítélő, akár fölmentő szándékkal. Egészben véve, inkább gyámoltalanoknak, mint bűnösöknek tartom őket, és csak sajnálni tudom, hogy olyan értékek, mint Juhász Nagy Sándor, Nagy Vince októbristáknak lebélyegeztetvén, kimaradtak a magyar politikából. Az ellen is régóta küzdők, és a legutóbbi könyvemben is világosan megírtam, hogy céltudatos történethamisítással az egész szentistváni magyar birodalom összeomlását e részben rosszhiszemű, részben vak, részben gyönge emberekből, részben pedig félreállított értékekből alakult októbrista rendszer nyakába varrják mindenestül.
Bajcsy-Zsilinszky ez időben már szembeszáll azzal a felfogással, amit fiatal korában maga is vallott, nem ért egyet azzal, hogy az egész trianoni sokkot és katasztrófát az októbristák nyakába varrják.
Ki vezesse az országot és kinek a nevében?
A háborúnak abban a befejező szakaszában, amikor a szövetséges győzelem már nem volt kétséges, az antifasiszta erők nagyon távol álltak egymástól, s mint láttuk, Bajcsy-Zsilinszky előbb hajlandó a szociáldemokratákkal szövetkezni, mint az októbristákkal. Ő Károlyi Mihályt nevezi meg, akivel kölcsönösen nem szerették egymást. Károlyi 1943-ban tette közzé emigrációs programját, Jászihoz intézett nyílt levél formájában az amerikai és angliai magyar nyelvű sajtóban, és ebben pontosan azt írja, hogy „volt horthystákkal és ellenforradalmárokkal, volt különítményesekkel nem szövetkezem, a magyar népnek el kell követnie az én bűneimet” – már, amit annak tartanak, ahhoz, hogy megváltódhasson, szakítania kell a „nem, nem sohával”, ki kell békülnie a szomszéd államokkal, szovjet orientációt, legalábbis toleráns, a szovjetek iránt nyitott magatartást kell tanúsítania, s az egész régi magyar soviniszta ideológiával szakítani kell ahhoz, hogy a demokrácia útjára lépjen. S majdnem, hogy megnevezi Bajcsy-Zsilinszkyben azt a típust, amelyikkel ő nem tud és nem akar együttműködni. Az emigrációnak egyik rákfenéje volt, hogy ők sem Londonban, sem Amerikában nem tudtak kiegyezni. Nem mintha ez a végeredmény szempontjából döntő lett volna, de akkor még nem lehetett látni, hogy mennyire nem számít a londoni, a New York-i és egyéb emigráció, hogy nem ott dől el a távolabbi magyar jövő. Amerikában is volt, akit Jászi, Vámbéry és mások részben azzal vádolták, hogy habsburgista, részben pedig, hogy a Horhy-rendszert akarja átmenteni, és a majdan elvesztett háború után esetleg módosított formában új életre kelteni. Nyilvánvaló, hogy itt rendkívül mély ellentétekről volt szó, s az értelmiségnek ezek a csoportjai továbbra is riválisak maradtak a húszas és még inkább aztán a harmincas években, mikor az urbánus-népi viaskodás és kölcsönös vádaskodás elkezdődött. Függetlenül attól, hogy hol volt a kisebb vagy a nagyobb igazság, a vita lényegében a körül folyt – és ennek a „feltámadásai” még a közelmúltban is arról szóltak -, hogy ki vezesse ezt az országot és kinek a nevében. Ez volt tulajdonképpen ennek a század eleje óta folytatott szellemi háborúskodásnak a tétje.
Híven kitartottak a demokratikus gondolat mellett
Miután a progresszív irányzatról, ennek érdemeiről, eredményeiről és fogyatékosságairól próbáltam
szólni, befejezésül csak annyit: ezt az irányzatot sokszor vádolták nemcsak hazafiatlansággal, hanem életidegenséggel, doktrinérséggel is. Ebben nyilván ezt is ki lehet mutatni, itt-ott elég sok igazság van. Itt utalnék vissza a bevezetőben mondottakra: más irányzatok, mint például a népi indíttatású falukutatás, az egész népi ideológia, az új népi romantika, nagyon sokat tártak fel ennek az országnak, ennek a társadalomnak a valóságából, olyat is, amit ezek a városi szemek nem vettek annyira észre. Szóval, mindenféle eszme- történeti összehasonlításokat lehetne tenni. Ha ezektől mégis valamit tanulhatunk, s valamiért igazán becsülhetjük őket doktrinérségük ellenére, vagy azzal együtt, akkor talán azt mondhatnám, hogy a század valamennyi politikai irányzata közül mégiscsak ez, a századelőn indult progresszív, radikális, társadalom- tudományi és politikai gondolkodás volt az, amely a leghívebben – bár sokszor elszigetelten, doktrineren, gettóhelyzetben, de mégis a leghívebben – kitartott a demokratikus gondolat mellett, és minden fogyatékosságával együtt ezt őrizgette, és a legkevesebb engedményt tette mindenféle antidemokratikus jobb- és baloldali tendenciáknak. Ez az – azt hiszem -, ami ennek a progresszív irányzatnak a legfőbb érdeme, és amiért a legnagyobb megbecsülést érdemli ma is, ez az, amit érdemes tőle megtanulni, miközben mást valószínűleg más irányzattól lehet és érdemes.
Címkék:1992-01